„

A romániai magyarság számára pillanatig sem volt kétséges, hogy az uniós integráció az egyetlen járható út. A romániai magyarság politikai szervezete, az RMDSZ már 1990-ben az uniós csatlakozást nevezte meg – az autonómia mellett – legfontosabb feladatának, és azáltal, hogy 1996 óta a kormányerőket támogatja, jelentős szerepe volt a csatlakozási folyamatban. A többség–kisebbség viszonyát a valóságosnál kissé jobb színben feltüntető kormányzási szerepvállalás, a sok esetben a magyarságnak károkat is okozó kompromisszumok mégis meghozták a legnagyobb eredményt: az uniós integrációt.

Noha az Európai Unió a kisebbségvédelem terén csupán ajánlásokat fogalmaz meg, noha zsigerből utasítja ma még vissza a kisebbségi kezdeményezéseket az Európai Bizottság, az erdélyi magyarság remélheti, hogy egyéni és emberi jogait európai állampolgárként ha néha csorbíthatja is, de többé már nem  vonhatja meg egyetlen nacionalista politikai hatalom sem.

Noha sokakban felmerülhet a kérdés, hogy kellett-e egy olyan gazdasági-politikai államközösségnek a tagjává válnunk, amely még minket is felvesz, az uniós integráció lehetőséget nyújt az erdélyi magyarság megmaradására, társadalmi modernizációjára is.

S ha gyorsan el is múlt az EU-fóriánk, itt az építkezés korszaka. Nem könnyű és nem is lesz az. Franciaország, Spanyolország nehezen győzhető meg arról, hogy az őshonoz kisebbségek nem veszélyt, hanem értéket jelentenek az egyesülő Európa számára. Hátuk mögé bújik természetesen Románia, Szlovákia és Görögország is. De vannak már uniós partnereink, és az erdélyi magyar kisebbség képviselőinek (Tőkés Lászlónak, Winkler Gyulának, Sógor Csabának, nem utolsó sorban a jelenlegi jelölt Vincze Lórántnak) sikerült elmondaniuk Brüsszelben, hogy mi, erdélyi magyarok létezünk. Hogy mit akarunk – magyarként élni a nem magyar többségű Romániában, kisebbségként a kisebbségek Európájában –, azt egyelőre nem akarták meghallani. Ezért kell újra és újra megismételnünk. Ezért kell ott lenniük mind a négyüknek.”