„

Nézzük csak ezt a nyilvánvaló ellentmondást: a legnagyobb patrióták, hazájukat a legjobban féltők, szeretők a románok. Legalábbis itt köztük élve, megnyilvánulásaikat figyelve ez lehetett az embernek a benyomása. Aztán az első alkalommal, ahogy a határok kinyíltak, milliónyi román kötött útilaput s hagyta itt a szeretett hazát. Olyannyira, hogy ma is a legnagyobb bevándorlói közösséget képviselik Olaszországban, Spanyolországban. Bár politikailag nem korrekt arról statisztikát készíteni, hogy kik viszik a prímet a bűnözésben ezekben a befogadó országokban, szerintem Nyugat-Európában minden nagyváros rendőrkapitányságán jól ismerik a romániai helyzetet. Jobban talán, mint mi itt, Romániában.

Mint ahogy azt sem korrekt kijelenteni politikailag, hogy genetikailag van-e hajlandóság etnikai szinten a rendszabályok elkerülésére, az erkölcsi küszöb leeresztésére. Mind látjuk azonban a különbséget, néha ugyanazon személyen: a „nyugati” határ túloldalán törvénytisztelő állampolgár, aki a légynek sem vét, idehaza meg szemetelő-köpködő idióta bunkó. A törvény nagy úr, tartja a mondás, s ebben a helyzetben ennek negatív a hozadéka: napjaink Romániájának eltorzult erkölcse, az idiotizmust szorgalmazó normarendszere a legrendesebbeket, legtisztességesebbeket is képes a sárba lehúzni.

De ez persze, legalábbis a politikai korrektség és a tudományosság jegyében megfogalmazható mai álláspontok szerint nem etnikai, nemzeti jellegzetesség, legfeljebb kulturális sajátosság. Ami, ha belegondolsz, még nagyobb bűn, hisz nehezen tudsz változtatni a genetikai örökségen, annál inkább a kultúrán, a normarendszeren. Romániában az adott helyzet egyik következménye egyéni szinten, hogy az ország jelentős része elhúzott, a maradottaknál egy friss kutatás kimutatta, hogy egyik legpesszimistábbak az unióban, s ez a pesszimizmus egyre növekszik. Persze nincs igazából szükség kutatásra, hogy eldönthessük, jól érzik-e magukat a bőrükben a románok Romániában: a több milliós, újdonsült román diaszpóra megléte a legfőbb bizonyíték arra, hogy nem.”