„Amint kilép az utcára az egyre önbizalom-vesztettebb szülő (bár jól működik például a telefonos tanácsadás is), rögtön megtudja, a jó erdélyi gyereknek meddig kell anyatejjel táplálkozni, mikortól kell töltött káposztát enni, hogyan kell köszönni és kérdésekre válaszolni, locsolóverset mondani, játszani, szaladni, románul tudni, fésülködni, boltban vásárolni, cipőt bekötni, gatyát felkötni és lélegezni (nincs-e neki polipja vajon?).
(…)
Mindenki tudja hát, hogy mit kell nekünk tudnunk és akarnunk, éppen ezért mi egyre kevésbé tudjuk, hogy mit tudunk és akarunk. Hogy mire vagyunk, mire lennénk képesek. Sokszor úgy hagyják szabadon lélegezni az embert e gyakran zord vidéken, hogy közben féltéglákat helyeznek a mellkasára. Pedighát eleve itt van nekünk ez a mi kollektív létérzésünk, a kisebbségi, pszichénk (és pszichózisaink) közös kovácsa, amely miatt sokszor plusz gyomorideggel, mindenféle belső és külső kényszerekkel próbálunk lavírozni az amúgy sem oldott hangulatú honi hétköznapokban – ennyi is elég volna nekünk, és mégis. (Közben persze szerencsére szép a táj, mondom biztatólag a nyájas olvasónak, aki, ha az előbbi hosszú mondat végéig eljutott, már bizonyára csüggedten szomorog.)
Bárhol felírják nekünk az életreceptet a jó életvezetés önjelölt orvosai, s ha valamiképpen ki akarnánk váltani a vényt, a patika küszöbén derül ki, mégis másként kellene adagolni az összetevőket. Azt hiszem, jóval vidámabban élhetnénk ma errefelé, ha halált megvető bátorsággal szembenéznénk azzal: vannak, akik néha szombaton eszik a húslevest és vasárnap van kedvük a pityókatokányhoz.”