„
A sport globalizációja kapcsán ugyebár állandó vitatéma, hogy mennyire tekinthető sportnak még az élsport, amelyben egyre inkább a pénz a döntő tényező, hiszen eredmény már csak ott van, ahol pénz is van világsztárok összevásárlására. De még inkább vitatéma az, hogy mennyire tekinthető magyarnak, angolnak, spanyolnak… az a magyar, angol, spanyol… csapat, amelyben hovatovább az adott országból egyetlen játékos sem kap helyet. Lehet-e magunkénak érezni, magyarként, románként, franciaként … szurkolni nekik, mint mieinknek?
Bizonyára sokaknak édesebb lenne a győzelem, ha azt kizárólag nemzettársai érték volna el. De van az éremnek egy másik oldala is. Ezeket a meccseket csak a realitásokhoz igazodva lehet megnyerni. A realitás pedig az, hogy a Győr mögött is ott van a nemzetközi tőke, a német Audi a főszponzor, ami nélkül a csapat ma nem állhatna Európa kézilabdájának a trónján. Ám ha valaki úgy érzi, hogy savanyú a szőlő, vagy a magyar narancs, gondoljon arra, hogy ugyanez a tőke állhatott volna más csapat mögé is, lehetne az Audi a Lipcse vagy más német élcsapat főszponzora is. Gondoljon arra, hogy a magyar kézilabda NB I, többek között a Győr nemzetközi sikereinek, erejének köszönhetően nőtte ki magát mára a világ legerősebb női bajnokságává, pedig nem is olyan nagyon rég, még a dán, majd a norvég számított annak.
Célország lett Magyarország, ahonnan nem elmennek a tehetségek, játékosok és edzők egyaránt, hanem szívesen jönnek más nemzet lányai-fiai, akár a középmezőnybe is, annyira, hogy ma már a magyar női kézilabda-bajnokságban szerepelni ugyanolyan rangot jelent mint a fociban a spanyol bajnokság játékosának lenni.
És ez nemcsak Magyarország imidzsének tesz jót, hanem a magyar kézilabdának is, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen erősségű bajnokságban edződik az utánpótlás. A mostani Final Fourban is azt láthattuk, hogy míg néhány éve alig volt Görbiczen kívül magyar játékos a kezdő csapatban, ma már bizony gyönyörű teljesítményt nyújtó alapjátékosokká váltak, köztük tizennyolc éves magyar lányok is. Előbb-utóbb a válogatott teljesítményén is meg fog látszani, hogy Bl-ben edzett, tétmeccsekhez és szuper győzelmekhez szokott játékosok állnak pályára. Mert Görbicz hiába utolérhetetlen, ahogy a román szaksajtóban olvastam, már-már nem is játékos, hanem varázsló, csapatgyőzelemhez csapat kell, egyedül nem tud csodát tenni.
Bár nem vagyok híve annak, hogy egy élcsapat csupa légiósból álljon, azt soha nem tudtam kifogásolni, hogy legyenek légiósok. A sportról azt mondják, hogy közelíti a nemzeteket, segíti a faji-etnikai előítéletek legyőzését, s a magyar kézilabda, a Győr sikertörténete ezt fényesen igazolja.”