„Az elmúlt három esztendőben két olyan, az ötven éves érettségi találkozókra készült kötetet szerkesztettem, amelyekben az egykori csíkszeredai diákok visszatekintenek fél évszázados életútjukra, és ezekben az írásokban ugyancsak gyakran szerepel a haza fogalma. A második világháború utolsó éveiben vagy közvetlenül a világégés után született nemzedékről van szó, akik közül néhány tucatnyian a kiürítések, a menekülések következtében Magyarország területén látták meg a napvilágot. És érdekes, hogy az elmenekült szülők közül senki nem akart ott maradni, valamennyien abba az Erdélybe akartak visszatérni, amely időközben megint Románia része lett. Azaz: Magyarországot hátrahagyva igyekeztek vissza a csíkiak Csíkba, elhagyott és a háború megviselte otthonaikba, hogy gyakran a szovjet hadifogságba esett férjek nélkül az anyák és feleségek ott folytassák az életet, ahol megkezdték és ahol félbehagyták. Végső soron ők nem tettek mást, mint hazatértek. De ugyanígy igyekeztek hazatérni mindazok, akiket az egyetemek, főiskolák elvégzése után a korabeli munkaerő gazdálkodási és népesség homogenizáló szempontok alapján szétszórtak az országba, Moldvába, Havasalföldre, vagy éppen Erdély északi vagy nyugati részeire.