Alkotmány és autonómia

Ismét egyik leghálásabbnak bizonyult kampánytémájához, a magyar kérdéshez és az autonómia ügyéhez nyúlt Traian Băsescu államfő egy vasárnap este sugárzott televíziós interjúban. Az elnök úgy vélekedett: a területi autonómia kérdéséről még csak tárgyalni sem lehet, mivel az alkotmányellenes, és aki területi autonómiát akar, az az alaptörvénybe és a román államba ütközik.

Persze az elnök részéről ez nem teljes újdonság, hiszen az önrendelkezés kapcsán már korábban is, amikor politikai érdekei még úgy kívánták meg, hogy eljátssza: jóban akar lenni a magyarokkal, úgy nyilatkozott, hogy Székelyudvarhelynek is csak akkora autonómiája lehet, mint Caracalnak. Vagyis semmilyen, különleges státussal felruházott régiót nem tart elfogadhatónak – azaz elveti az aszimmetrikus regionalizmust, amely a romániai magyar közösség önrendelkezési igényeinek egyik megvalósulási formája lehet.

Újdonságnak számít ugyanakkor, hogy immár ezen álláspontja is módosult, és most, arra hivatkozva, hogy az egyes megyékben a legnagyobb befolyással rendelkező politikusok saját hűbérbirtokként tekintenek a területekre, még a jelenlegi, meglehetősen alacsony önrendelkezési szintről is vissza kellene lépni egyet a még nagyobb központosítás irányába.
Mindez elvileg jól hangzik, ugyanakkor a korrupcióra való hivatkozás – mindamellett, hogy az ellene való fellépés nem egyetlen, és vélhetően nem a leghatékonyabb módja lenne a centralizálás – minden bizonnyal csupán ürügy arra, hogy még a most meglevő önrendelkezést is leépítse.

Az államfő ugyanis az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által a magyar, KDNP-s Kalmár Ferenc András javaslatára elfogadott jelentést is szóba hozta, amely a kisebbségek védelmében és a konfliktusok elkerülése érdekében az anyanyelvhasználat mellett többek között a területi önrendelkezés biztosítását is javasolja a tagállamoknak. Szerinte hiába érzik úgy az autonomisták, hogy a jelentés „szelet fogott a vitorlájukba”, a román alkotmány akkor sem teszi lehetővé az önrendelkezést.

Mindebből az szűrhető le, hogy Băsescu aggódik a kisebbségek védelmét szorgalmazó magyar kezdeményezés sikere, ezért szeretné azt, hogy a román állam még inkább központosított legyen.

Ugyanakkor ez szöges ellentétben áll azon retorikájával, amelyben az Európai Egyesült Államok létrehozását, az uniós tagállamok szuverenitása feladásának egy részét szorgalmazza. Ebből is kitűnik, hogy a szorosabb európai integrációt jórészt csak azért szorgalmazza, hogy „eminens diáknak” tűnjön a brüsszeli eurokraták és a nyugati vezetők előtt, hogy megfeleljen a politikailag korrekt magatartást díjazó elvárásoknak. Amikor viszont konkrétan szembesül az integráció hozadékaival, a nemzeti szuverenitás egy részének feladásával, és azt tapasztalja, hogy a szorosabb európai egység azt jelenti, hogy a kisebbségi ügyek nem tekinthetők belügynek, rögtön ellene fordul saját eddigi nyilatkozatainak, és immár a román alkotmányt tekinti egyedül mérvadónak.

Ebben persze segítségére van az alkotmánybíróság nemrég meghozott döntése, amelyben azzal vetette el az RMDSZ kulturális autonómiára és kisebbségi jelképhasználatra vonatkozó alkotmánymódosítási javaslatait, mert azok – szerintük – ellentmondanak az alaptörvény első cikkelyének, amely szerint Románia egységes nemzetállam, valamint annak a paragrafusnak, amely az első cikkely módosítását tiltja.

Ugyanakkor ez a hozzáállás egyértelműen azt jelzi, hogy a román politikai elit csupán ürügyet keres arra, hogy ne kelljen bővítenie a kisebbségek jogait, és folytathassa az asszimilációs politikát. Az alkotmány nemzetállamiságot és a románt kizárólagos államnyelvként meghatározó cikkelyének módosítását tiltó paragrafusra való hivatkozás nem más, mint egyszerű kifogás. A 22-es csapdájára emlékeztető helyzetet persze éppen azért idézték elő az alkotmány kidolgozói, hogy legyen mire hivatkozni a kisebbségi igények lesöprésekor. Egyértelmű, hogy az alkotmány nem egy évezredek óta meglevő, valamely ősi istenség vagy tekintély által kidolgozott törvény, amelynek minden betűje szent. Elvileg bármikor módosítható, ha megvan rá a politikai akarat. Ez azonban a bukaresti elit köreiben mostanában még az eddigieknél is kisebb mértékben tapasztalható. Ehelyett egyre hangsúlyosabbak azon tendenciák, miszerint az alkotmányt, amelynek elvileg az lenne a szerepe, hogy rögzítse a polgárok közötti egyenlőséget és a mindenkit azonosan megillető jogokat, arra használják, hogy konzerválják azt az állapotot, miszerint az állampolgárok egy tekintélyes része nem rendelkezik ugyanolyan jogokkal például anyanyelv- és szimbólumhasználat terén, mint a többség.