„Igen gyakran látszik úgy Erdélyben, hogy az a rendes ember, akinél rend van otthon. Úgy tűnik, akinél rend van otthon, rossz ember nem lehet. Akinél rend van otthon, pontosan tudja, meddig ér a takarója: mindig addig, ameddig érnie kell, középútig az ágy és a padló közt, s ha felkel reggel, nem gyűrött se arca, se lepedője. (Se rokona, se ismerőse.) Függönye redői egyforma távra esnek, s talán a hasa is pontosan háromba tűrődik, figyeld csak meg, ha átsejlik a frissen vasalt ruha alatt. Akinél mindig rend van otthon, az fésűvel egyenesíti a szőnyegrojtokat, és soha nem kavarja jobbról balra a puliszkát.

Nála mindig üres a mosogatókagyló és a szennyeskosár, soha nem légypiszkos a református falinaptár, nála csak nyomokban láthatók a hétköznapok. Akinél rend van otthon, ünnep előtt mindig időben nagytakarít, pontos szertartás szerint, és át-átpillant a szomszédhoz, hogy vajon. Mert akinél mindig rend van otthon, csak az tudja, milyen az a rend, amilyennek másoknál is lenni kell.

Boldogok tehát azok, akiknél moccanatlan rend honol, mert övék a hatalom és a dicsőség. Elődeik alkották meg az Erdélyi Magyar Otthonok Rendjét, amely amolyan kizárólag nők számára betartandó közösségi szabályrendszer és gondolatcsomag. Lényege igen egyszerű, láttuk fentebb: rendnek kell lenni, mindenáron. Azért legyen otthon mindig rend, mert bármikor jöhet valaki – szomszédasszony, anyós, postásnő, blokkfelelősnő –, aki esetleg meglátja, hogy nincs rend.”