„Demokratikus-e, hogy a határon túli – mai közkeletű elnevezéssel: külhoni – magyarok részt vesznek az országgyűlési választásokon, ha nem is Magyarországon élnek?
Erre a válaszom röviden: igen. (…)
Vagyis: Románia adófizető állampolgáraként többletjogokat elvárni egy velünk szemben továbbra is ellenségesen viselkedő többségi hatalomtól illúzió. Huszonöt évünk ment rá arra, hogy ebben a megoldásban reménykedtünk. Továbbá: erdélyi magyarként jelenleg Európától, vagy az európaiság nagyon ködös érzésétől aligha remélhetünk megoldást.
Számunkra tehát két megoldás kínálkozik: az egyik, hogy szétverjük Romániát mint egységes, központosított nemzetállami konstrukciót, és Erdélyt korlátozott önrendelkezéssel bíró nagyrégióként megteremtve kiépítjük azokat az intézmény-rendszereket (a különböző autonómiaformákat), amelyek biztosítják az otthonosságérzésünket a szülőföldünkön.(A radikálisabb verziót, a független Erdélyt ugyan céleszményként megfogalmazhatjuk, de realitása aligha van, éppen az Erdélyben többségben élő románok miatt.)
A másik: az egységes magyar nemzet mint politikai közösség tagjaiként próbáljuk meg elérni ugyanezt a célt. A kettő egyébként nem zárja ki egymást, vagy legalábbis magyar nézőpontból nem. A magyar nemzet mint politikai közösség tagjaként ugyanis megvan az a védettségünk, ami az emberi jogok alanyaként nincs (erről a problémáról Hannah Arendt írt érzékletesen Auschwitz kapcsán).
És itt érkezünk vissza az eredeti kérdésfelvetéshez, pontosabban a mögötte húzódó kimondatlan dilemmához: létezik-e magyar nemzet?
Ha nem gondolkodunk, hanem csak nézünk, akkor tényszerűen igenlő a válaszunk. És innen kiindulva a külhoni magyarok választójoga természetes kellene, hogy legyen, hiszen a közös jövő (ti. a magyar nemzet jövője) közös döntéshozatalt, közös felelősségvállalást és közös cselekvést feltételez. És innen nézve nagyon nem mindegy, hogy milyen kormányzat vezeti Magyarországot, mint a magyar nemzet eredőjét és védelmezőjét. Jelentős részben Magyarország mindenkori kormányzatán múlik az, hogy lesz-e a magyar nemzetnek jövője, vagy hosszú távon eltűnünk.
Amennyiben viszont hezitálunk a válaszadáskor, tehát túllépünk a zsigeri – és ismétlem: tényszerű – igenen, akkor veszélyes intellektuális kalandokba fogunk bocsátkozni. Lehet, persze, értekezéseket írni a kulturális és politikai nemzet különbözőségéről, redukálhatjuk a politikai döntés (vagyis a szavazati jog) kérdését a Magyarországon életvitelszerűen élő állampolgárok közösségének topikjára, körbeállványozhatjuk mindezt kőkemény jog- és demokrácialméleti érvrendszerekkel.
Csakhogy ezzel lemondunk a nemzet egészéről, és nem csupán a trianoni békediktátum által elszakított nemzetrészekről, hanem a jelenleg formálódó új diaszpóráról is. Hiszen rövid távon a haszonelvű megfontolások alapján könnyen dönthet bármely külföldön munkát vállaló, hogy állampolgárnak lenni máshol sokkal jobb, mint Magyarországon – a jóléti államokat nem véletlenül hívják így, ugye. És miért ne döntene így?
Ami a haszonelvűséget felülírhatja (és a többség esetében felül is írja), az a manapság atavisztikusnak tűnő érzés: Magyarországon a hazaszeretet, a Kárpát-medence különböző országaiban élő nemzetrészeknél a szülőföld szeretete. Ezek sem racionális kérdések, nem egyéni döntések következményei, nem létezik olyan, hogy holnaptól akkor szeretem/nem szeretem a hazámat, szülőföldemet. Vagy él bennünk ez az érzés, vagy nem. A külhoni magyaroknak ráadásul az az ország, amelyben élnek, nem a hazájuk. Közvélemény-kutatások szerint többségünk Magyarországot szereti hazájaként, akár úgy is, hogy még soha nem járt ott. Számunkra a magyarországi választójognak ebből az érzésből származik a többletértéke. Minden más szempont másodlagos.
Van egy hazánk, amely az Alaptörvénye szerint „az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”. Ennek csak akkor van értelme és tartalma, ha a felelősségvállalás közös. Erről szól a szavazati jog. Ez ilyen egyszerű.”