„Mondhatja bárki a saját ízlése szerint, Marinescu úrnak már mindegy: a székelység szimbólumai ellen vívott ádáz harca véget ért, s még arra sem lehet túl büszke, hogy néhány csatát és csetepatét megnyert, mert ezeket csak a dicsőséges román igazságszolgáltatás segédletével érte el, mely a maga rendjén olyan ügyekben »törvénykezett«, melyekre vonatkozó törvények nincsenek Romániában. Egyértelműek aztán végleg nincsenek, nem is nagyon lesznek, hiszen a »kényes« dolgokban tanácsosabb a fű alatt intézkedni, s nem produkálni esetleg számon is kérhető dokumentumokat.

Mifelénk így megy ez, nem muszáj törvényben tiltani valamit, ami egyébként az alapvető emberi jogokhoz tartozna, s tiltása esetleg még európai »ejnye-bejnyét« is kiválthatna. Elég egy elszánt bíróság, mely a jogtalanság teljes dicső vértezetében védi a szent és sérthetetlen nemzetállamot, s oda neked székely zászló, székely szabadság, zavartalan kisebbségi nyelvhasználat! A legutolsó a legfájóbb, mert azzal már húsba, idegekbe vágnak, s ettől nekünk is ordítani támad kedvünk, nem csupán sziszegni és tiltakozgatni. 

S így ott tartunk, hogy vélekedhet úgy például a marosvásárhelyi orvosegyetem minden bizonnyal moldvai származású rektora, hogy a mi nyelvünk használata esetleg a családban, a könyvtárban, a színházban javallott, de nem az orvosi mesterség tanulásában. S mondja ezt egy olyan intézmény uborkafára kapaszkodott vezetője, melyet szívós térhódítással az erdélyi magyarságtól tulajdonítottak el. Hogy ne használjak durvább, de igazabb fogalmat.

A rektor urat viszont nem bünteti-bírságolja még a diszk­riminációellenes sóhivatal sem, pedig ő valóban törvényt is sértett mellesleg.”