„Nincs kollektív nemzeti öntudatunk”

„Kolozsvár fővárostudatú nagyváros. A hagyományok és a kultúra alapján Erdély fővárosa, mert nem kétséges, hogy Erdély mint ország, mint önálló entitás igenis létezik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egész más egy erdélyi román, mint egy túloldali, ahogy egész más egy erdélyi magyar, mint egy itteni.” Interjú.
Hirdetés

 „Erdélyben mi csak árpádsávos vagy nem árpádsávos turisták lehetünk. De még a nem árpádsávos is áll a fatornyos templom előtt, hogy milyen rohadt jó volt régen, aztán este a tábortűznél azt üvöltözi, hogy vissza Erdélyt, majd másnap csomagol és elhúz.

Ezért is vágnak át minket Kínában gyártott korondi cseréppel, meg vízbe áztatással duplájára dagasztott rókagombával. Ahogy egyébként mi is átvágtuk a pestieket meg az osztrákokat a Balaton partján a zimmerfrei-időkben. Buták vagyunk, provinciának tekintjük Erdélyt, pedig nem az. Mi sem vagyunk elég közel Rómához.

(…)
 
Hanem milyenek?
 
Nincs kollektív nemzeti öntudatunk. A nemzetállam, hogyne, persze, szexi lett volna, de soha nem is volt valóság, csak szerettük volna. Nagyon szép, ahogy a határon túliakat kedveljük, de ha egy faluba erdélyi költözik, akkor az akármit is csinál, román marad. Aki idejön, elveszi a pénzt, a munkát. Meg jön a kérdés, hogy miért az erdélyi ösztöndíjra megy a közpénz, ha itthon sincs elég.
 
Nincs sok kollektív közösségélményünk se, hacsaknem a napfogyatkozás vagy Kokó kiütése. Ezeknél arra is emlékszünk, hol voltunk, mit csináltunk. Talán még ilyen volt 2006 őszén a tévé ostroma, másnap a Centrálban könnygázfüstben dolgoztam, és azon élcelődtünk a pincérekkel, hogy most éppen hol oszlat a rendőrség, a Blahán vagy az Erzsébet hídnál.
 
Ilyen képet egyébként Karinthy tudna csak kitalálni, hogy ugye írja a költő az istenverte verseit, és arról beszélget a pincérekkel, hogy reggel sokkal durvábban csípett a könnygáz, most már bírható. Van az a csodás Karinthy bonmot – »Elnézést kérek, hölgyem, hogy ráléptem a kezére, de háború van« –, amely a legenda szerint a villamoson hangzott el az első világháború alatt. Azokban az években, amikor felnőtt a pesti kabaré.”
Hirdetés