„Nagyon veszélyes, tisztelt választó, hogy a világ újrafelosztása elkezdődött. Résen kell lennünk! Ezért elfogadhatatlan, hogy Románia földrajzát és történelmét magyarul tanulják a negyedikben. Ami a matematikát illeti, az valóban fontos. Én ugyanis kereskedéssel foglalkozom. Az állam kereskedem. Megvesyem egz lejért és eladom tízért. Nos, ez a tíz százalék az én kis hasznom. De megéllek belőle… Az viszont elfogadhatatlan, hogy a román nyelvet, országunk hivatalos nyelvét úgy oktassák a kisebbségeknek, mint az angolt vagy a németet! Mi lesz akkor a krónikaírók lángoló üzenetével?! Elveszne akkor végleg az a sok regionalizmus, amelyet Creangă gyerekkorából ránk örökített, s amit már a román diákok, mit diákok, a tanárok sem értenek!

– Örökségünket elherdáljuk, kedves uram! Épületeink, kastélyaink, fürdőhelyeink romokban. A Tündérkert még őrzi varázsát ott, ahová – mint viccesen mondogatjuk – emberi kéz nem tette be lábát, de legtöbb helyen ócskavastelepre emlékeztet. Másutt szemétdombra. Igaz lehet a statisztika, hogy évről-évre egyre több pillepalackot teremnek mezőink. Egyebet aligha. Képzelje, uram, nem hogy a földeket, de a háztájit sem művelik meg faluhelyen. Múltkorjában kérdem a szomszéd faluban, van-e házitojás eladó, mire azt válaszolják, csak a falusi szupermarketben bolti. Valamit tenni kellene a gazdasági és vidékfejlesztés terén…

– Mi nem adjuk el az országot, legyen nyugodt a kedves választó! Sem földet, sem erdőt, sem gyárat. Maradjon bár ugar, változzon legelővé vagy vasteleppé. A miénk marad örökkön örökké! Ha lehetőségünk van rá, a restitúciót is úgy alkalmazzuk, hogy valamicskét is csak nagy későre, a legjavát soha vissza ne adjuk. Mikó’ tévedünk, akkor gyorsan visszapereljük. Biztosítom, kedves választó, hogy azokra a napi gondokra, amelyeket itt felvetett, lázasan kerestük a megoldást, s remélem, sikerült erről meggyőznöm, meg is találtuk.”