„És jöttek a hétköznapok. Amikor be kellett menni dolgozni, amikor nem szólt kolléga a kollégához, szomszéd a szomszédot nem köszöntötte, amikor régi barátságok szakadtak szét, mintha soha nem is léteztek volna…A szomszédunkban lakott egy román katonatiszt. Nagyon szerette a szőke fürtös, kék szemű kisfiunkat. Mindegyre meglepte egy- egy csokival, cukorkával… Azon a márciusi délutánon, huszonegyedikén, a gyerekünk az udvaron hintázott…A »kedves« katonatiszt bácsi az emeleti ablakból megdobálta, mert magyar…. A fiunk legkedvesebb kis barátja is román volt, Sorinel… a szülők eltiltották egymástól őket, az apa tajtékozva rohant ki és verte ki a süteményt a fiúcska kezéből, amivel pár perce kínáltam meg, ordítva, hogy meg ne kóstolja, ki tudja, megmérgezzük… De olyan román szomszédasszonyunk is volt, aki azt mondta, ez nem lehet, mi együtt kell éljünk, és merészen kitűzte az ablakába a román és magyar zászlót.
Eltelt 24 esztendő. Olvassuk a híreket, hogy 2014 március 19-én magyarellenes tüntetéseket szerveznek a román szélsőségesek, országszerte, de elsősorban Marosvásárhelyen. Mert a magyarok újra követelni merik a jogaikat. Autonómiát akarnak. Hova jut így Erdély? Mi lesz velünk, erdélyi magyarokkal, abban a Romániában, amelyik ilyen nyílt támadást megenged ellenünk, miközben nekünk megtiltja a békés vonulásunkat? Reméljük nem engedünk a provokációnak, és nem változik ismét csatatérré Marosvásárhely főtere…”