Tisztában voltunk azzal, hogy sokaknál kinyílik a bicska egy-egy vaskosabb poén hallatán (olvastán), határon innen és túl. Verjék a csalánt a sajátjukkal, ugyebár, csak hát az a helyzet, hogy verik ők azzal is meg mindenkiével: a műsornak ugyanis elkészítették a „románozós”, „cigányozós”, „amcsizós” változatát is.
Kellemesen meglepett viszont, hogy jóval többen vették a lapot, mint ahányan felfortyantak, és kommentekben, imitt-amott beindult az ellenpoéngyár is, „román vagy, ha…” kezdetű sziporkákkal. Sokkal többről van itt szó ugyanis, mint egy – úgy-ahogy – vicces tévéműsor. Azért megnyugtató mindez, mert arra utal, hogy a politikai korrektség álszentsége (még) nem volt képes kiölni az emberekből a humorérzéket és az egészséges öniróniát.
Mert röhöghetünk ugyan másokon, de csak akkor, ha magunkon is tudunk röhögni – és természetesen az egész semmit sem ér akkor, ha mások viszont nem tudnak röhögni saját magukon. Is.
Minden viccnek a fele igaz, éppen ezért is szeretjük a vicceket. Ha pedig azt a kevés (de jogos és fontos) igazságot, ami az egymás iránti ellenérzéseinkben fellelhető, az össztársadalmi ájtatosság és illedelmesség álcája mögé rejtjük, talál az magának egyéb, ennél sokkal kártékonyabb megnyilvánulási lehetőségeket.
Az interetnikus gyűlölködésnek nem a meglévő előítéletek és rossz tapasztalatokon alapuló „utóítéletek” elfojtása, a közbeszédből való drasztikus száműzése az ellenszere, hanem a baráti élc, a humor, amelyben természetesen nem ismerünk tréfát. És amiből magunkra meg másokra ismerünk – és ó jaj, nem akarom leírni a „torz tükör” kifejezést, mert annyira banális.
Lehetne ez valamiféle transzilván közös nevező: a derűs politikai inkorrektség. Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom – konszenzusnak elég halovány, de talán emberibb, mint a rosszkedvű, frusztrált, gyanakvó légkör.
Erdélyország, én így szeret(né)lek.