Voltak korok, amikor a kereszténység előtti időben gyökerező farsangolást bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották. A kommunista diktatúrában meg semmit sem néztek jó szemmel, ami nem a Párttól jött. Manapság reneszánszát éli a farsangi mulatozás, ám ahogy már mifelénk lenni szokott, mindig minden kap egy kis gellert. A többé-kevésbé (de inkább kevésbé) törvényes és tisztes úton megtollasodott újgazdagék politikai hátszéllel és kampánycélzattal szerveznek hetedhét országra szóló rongyrázást „a polgári hagyományok jegyében”, holott kevés közük van a polgársághoz és polgári attitűdhöz, minőséghez, öntudathoz, autonómiához. Ők azok, akik a néptől elszakadva „ápolják” a néphagyományokat. (…)
Aztán ott vannak azok, akik farsang ürügyén osztják a kenyeret és cirkuszt (de inkább csak a cirkuszt) még böjtidőben is, hagyomány ide vagy oda. Településeink nagy részén nincs is más „kulturális rendezvény” vízkereszttől szilveszterig, mint egy-két kollektív eszem-iszom és duhajkodás gépzenére. (…)
A harsányság már kínossá válik, amikor „fergeteges disznótoros vacsorával egybekötött farsangi bálba” (?!) invitál a bulvársajtó. (Vagy hóviharban, forgószélben vacsoráznak majd, vagy rettenetes huzatban röpködtetik a káposztás cubákokat, hurkákat, kolbászokat…)
Távol álljon tőlem, hogy megszóljam bármelyik karneválszervezőt, farsangi mulatozót. Minden közösségerősítő rendezvényt el tudok fogadni, még azt is megértem, ha egyes politikusok minden alkalmat megragadnak arra, hogy önmagukat mutogassák és fényezzék-fényeztessék. De vajon az öncélú lakomázás és eszem-iszom valóban közösséget teremt és erősít? És ha igen, akkor ez a teremtett, erős közösség olyankor is megszólítható és hadra fogható lesz, amikor a nemzet és a haza ügyeiben kell egybegyűlni és kiállni?