„Egy újabb másfél évtized és ölembe hullott egy lehetőség: 4 hónapig intenzíven tanulhatom a német nyelvet, ha bejön a pályázat, és megfelelő helyre teszem a pályázati űrlapon az X-et. Én ikszeltem, a pályázat bejött, és nem sokra rá egy berlini nyelviskola padjaiban találtam magam. Ezúttal azonban meg akartam tanulni németül, e szilárd elhatározással felvértezve léptem Berlin képzeletbeli falai közé. Ahogy e négy hónap alatt, heti 24 órában nyelvtanáraim végigvezetettek a német nyelv szépségein, az maga volt a csoda.
Már az első tanárpáros sem lacafacázott: első alkalommal is kizárólag németül beszéltek, és természetesen ez nem is változott meg. Nekem meg végig az volt az érzésem, hogy értem amit mondanak, hiszen alapfokon mondataik rövidek és egyszerűek voltak, aztán ahogy bővült szókészletünk és nyelvtani tudásunk, úgy bonyolódtak oktatóink mondatai is. Mindeközben lassan bezárták az egyetlen kiskaput, amit egy darabig megtűrtek: a német és valamilyen másik nyelv szótárát száműzték mellőlünk.
És végül nem maradt más mankónk, csak a német nyelv magyarázó és értelmező szótára és tanáraink, mind a 17-en. Okkal voltak ennyien, hiszen más és más akcentusokat, beszédritmusokat is meg kellett szoknunk, ezért még a délutáni foglalkozásokat is gyakran más és más vezette. De mindig ott állt mögöttük és mögöttünk a kiforrott oktatási program, amelyet a nyelviskola oktatási koordinátora nem engedett kicsúszni a kezéből.
Fura néha a történelem játéka még mikroszinten is, gondolom most, hiszen rendes nyelviskolai keretben, anyanyelvi tanárokkal tanulhattam meg németül, és első igazi (s nem kevésbé szigorú) nyelvvizsgámat is ebből a nyelvből tettem le. Akkor lettem, ott Berlinben, végre igazán erdélyi.”