Én: Phallomycin (hazai gyártmányú szer) van?

Nő: Van.

Én: Kérek egy dobozzal.

Nő: Húsz vagy harminc pasztilla?

Én: Húsz.

Nő: Van hűségkártyája nálunk?

Én: Nincs.

Nő: Igényelne?

Én: Nem.

Nő szöszöl, pittyegtet a gépén.

Nő: Van egy jobb gyógyszer, az Euromycin. Nemcsak pizdolax van benne, hanem menta, meg mindenféle növényi kivonatok.

Én: S drágább is, gondolom.

Nő: Hát persze.

Én: Nem kell.

Nő: De ez sokkal jobb. Az olaszok gyártják, nem mi.

Hirtelen átvillan az agyamon egy pár dolog. Ki az a »mi?«. Románok? Romániaiak? Kelet-európaiak? A »mi«-ben én is benne vagyok, vagy csak ők, akik a pult mögött és a gyógyszeripar mögött állnak? Mert ha én is benne vagyok, elég szar, hogy azzal szembesítenek, hogy én is része vagyok valaminek, ami szarabb dolgokat állít elő, mint »ők«. De ha csak rájuk, pulton túliakra vonatkozik az »mi«, akkor sem szar policy, amit művelnek (tudom, tudom, ezt csinálják a gyógyszertárláncok)? Na de kik az »ők«? Az olaszok. De az olaszok kik? Nem-e fordul elő tiszta véletlenül, hogy egy suceavai vagy szeredai gyerekhanyagoló anyuka vagy apuka vendégmunkázik abban a gyárban, ahol a »miénknél« (supposedly) felsőbbrendűbb gyógyszert állítanak elő? Szóval érted, ki az a »mi”? »Én« mindenesetre azt mondtam:

Hát de én a román gazdaságot akarom támogatni.

Erőltetett műmosoly, zavarral. Nem érti, hogy miért mondom ezt. Ő ugyanúgy kap fizetést. Az agya nem tudja megtenni azt a két lépést.

Én, már csak gondolatban: Habár magyar vagyok (maghiar, nem ungur).

De már műmosoly sincs.

Itt az apró (Staţi să vă dau rest).

Kezicsókolom.”