„Valahol a hetvenes évek közepe táján, amikor gyerek még az ember, akiről szólunk, nem is kamasz még, nem is kisgyerek már, nem ismeri még az életet, honnan is ismerné, de kíváncsi rá, ízlelgeti, nézegeti, kóstolgatja, mint egy szép piros almát, s akkor egy szép napon, ahogy az a mesében lenni szokott, furcsa helyzetbe hozza, keveri, rángatja a sors.

Valahogy, ki tudja, hogy, a szomszéd nagylánnyal kettesben maradnak a lányéknál a hátsó udvaron. Nincs senki a környéken, se szülő, se testvér, se rokon, csak ők ketten: a nagylány és ő. Ragyogóan süt a nap, csiripelnek a madárkák, csobog a patak, minden megvan, ami kell, és hirtelen megszakad az addig együtt játszott játék.

Mint amikor hirtelen megáll a kés a levegőben, ahogy mondani szokás, vagy amikor a szikrázóan fényes napsütésből egyszeriben fenyegető sötétkék, vagy súlyos, vihar előtti csend lesz. Nincs babázás tovább, nincsenek autók, tricikli, semmi. Sejtelmes tűz lobog a lány szemében, amikor felajánlja, hogy játsszuk azt, hogy elbújunk együtt a csűrben, a szénában.”