– Terveztünk egy előadást olyan embereknek a történetéből, akik elmentek valahová, itt hagyva a szülőföldet. Nagyon foglalkoztat az, hogy kinyíltak a határok. Hogy mi lesz velünk? Mindenféle szempontból. Mi lesz a kultúránkkal, mi lesz az egészséges emberi értékrenddel? A mi szempontunkból, de másokéból is. Egy olaszországi fiatal például sokkal nyitottabb, rugalmasabb. Felszabadító volt velük dolgozni. Bámulatos, hogy milyen energiaszintjük és temperamentumuk van. A könnyedségük… Igazából nem is láttam görcsölni a próbán az ottani színészt. Csinálta. Nem jó? Akkor kezdjük elölről. Foglalkoztat benne az is, hogyan tudnánk valahogy felzárkózni. Ugyanakkor sokszor azt kérdezem: mi lesz a fiatalokkal? Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot is erről szól. Nagyon sokszor azt látom, magukra vannak hagyva ezek a fiatalok. Együtt nőnek fel a lakónegyedekben, egymást nevelik. És unatkoznak. A felnőttek hagyják őket unatkozni… Foglalkoztat ez a liberalizmusnak mondott valami, hogy ez mennyire szétrombolt mindent. Az, hogy mennyire fontos a hierarchia. Hogy mennyire kell a világban lenni vagy mennyire kell visszavonulni. Bocsárdi Gabinak volt egy mondása: „Látod, hogy a világ megy egy fele, neked meg másfele kell menni. Befele.” Színházi alkotóként foglalkoztat az is, hogy a világról csinálunk előadást azoknak az embereknek, akik a világban élnek. Nekünk mennyire kell belemennünk ebbe? Hogyan lehetne még inkább a fiatalok, az emberek fele fordulni? Hogyan lehetne jobban kommunikálni nekünk, és beindítani a kommunikációt az emberek között? Minden kütyünk megvan ahhoz, hogy kommunikáljunk, mégis őrült nagy kommunikációs zátonyok vannak. Úgy érzem, ritkán jut el az egyik ember a másikig, úgy igazán. Ezek a kérdések mind foglalkoztatnak. Az is, hogy hogyan lehet ebben a zűrzavarban a belső csendet megtalálni? Mégiscsak megmaradni embernek. Megerősíteni az Istennel való kapcsolatot. Ezek mind kérdései ennek a világnak, ennek a bepörgetésnek.”