„Mindig is tudtam, hogy nem akarok örökre kint maradni, és egy alkalommal, amikor hazalátogattam, megtapasztaltam az örök igazságot: hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. Mikor visszajöttem, furcsa, sötét érzés ereszkedett rám, ami elszívta minden energiámat, és mély fájdalmat okozott, ez a sötétség a honvágy érzése volt. Igazából nagyon jól érzem magam itt, de egy metaforával élve: olyan az életem, mint egy aranyketrecbe zárt szabad székely madáré… Hiába, hogy megvan mindenem, de nagyon hiányzik az otthonom… Itt anyagi biztonságban élhetek, de fél lélekkel; otthon szegényesebben élhetnék, de egész lélekkel… Mint ahogy egy szereplő az Ábel című regényben  megfogalmazta: »Nap mint nap haza álmodni, haza látni Isten terüje, nézze meg ezeket az ujjbegyeket, reggel amikor fölébredek, szinte alig tudom magamhoz emelni, minden éjjel visszagyökerezik a szülőföldbe.«