„Regényt akarok írni, nem pedig a 20. századról akarok elmondani valamit. A 20. század nekem egy adottság: abban nőttem fel, abban éltem harminckilenc évig. Minden volt és leendő korszak közül arról tudok a legtöbbet – meg persze a jelenről. Így aztán akár verset írok, akár regényt, többnyire a 20. századi meg a jelenbeli tapasztalataimat variálom. De igyekszem – még ha szerénytelenül is hangzik, bár nem annak szánom – egész történelemben és egész bolygóban gondolkozni. A Kedves Ismeretlen című regényemet több mint tíz évig írtam, és ezalatt jó párszor felvetődött bennem is a kérdés, hogy elkerülhetetlen-e ez a munka. De aztán mégiscsak befejeztem, és ettől kiderült, hogy elkerülhetetlen volt.

– Az erdélyi származású Bartis Attilának mondta azt is, hogy ’89 Erdélye gyerekkora Magyarországára emlékeztette a lovaskocsikkal és az emberek közvetlenségével. Azóta is rendszeresen jár ide. Hogyan változott több mint két évtized alatt? Miért érzi magát itt otthon?

– Egyre kevésbé merek általában Erdélyről mondani valamit. Túl sok emlékem van és helyem. A legtöbbet Gyergyószárhegyen, Ivóban, Marosvásárhelyen és Kolozsváron voltam. Ezek a helyek nagyon különböznek egymástól. Kolozsvár igazi, pörgős nagyvárossá vált két évtized alatt, miközben megőrizte azt a szilaj életkedvet, amibe a kilencvenes évek elején beleszerettem. A Székelyföld című csíkszeredai folyóirattól pár éve megkaptam a Székely Bicskarend Díjat. Ezt úgy értelmezem, hogy tiszteletbeli székellyé avattak. Évekig a Hargita aljában nyaraltunk a családdal, amíg meg nem nőttek a gyerekek. Szóval ezer ok van rá, hogy otthon érezzem magam Erdélyben, de mivel Pesten élek, ez az otthonérzés inkább a honvágyra hasonlít.”