A budapesti Sztálin-szobor ledöntése | A kép forrása: rarehistoricalphotos.com
Gyomorlázadások
szabot
2018. március 9. péntek, 09:15
Az ideológiai elnyomást sokkal jobban bírtuk, mint például a hús árának megemelését. Mégsem így emlékezünk.
Öt-nyolc évenként tömegek lázongtak a szovjet típusú berendezkedés ellen Kelet-Európában, és mi alig párról tud(t)unk. 
  • Kik és hol lázadtak konkrétan mi ellen 1945 és 1989 között, 
  • volt-e valamilyen rendszer a rendszerellenes megmozdulásokban,
  • milyen eredményekkel jártak,
  • és hogyan emlékezünk ma az egészre?
Ezekre a fenti kérdésekre válaszolt Rainer M. János történész hétfő este az EME kolozsvári székházában. Az MTA doktorának, az 1956-os Intézet vezetőjének Kelet-Európa antikommunista lázadásai című előadása az utolsó előtti darabja a Korunk Akadémia sorozatának, amely a kelet-európai polgárosodást és demokratizálódást tárja a nagyközönség elé.
 
Sztrájk a gdanski hajógyárbanA nagyobb lázadások dátumai ('56, '68, '76, '80) már a gdanski Lenin hajógyár bejárata fölötti hevenyészett transzparensen is megjelentek, vagyis a lengyel Szolidaritás szakszervezet a '80-as években már saját előtörténeteként tekintett a világszerte is legismertebb, kelet-európai felkelésekre, mutatott rá a kutató, aki viszont legalább kétszerennyi felkelés közös pontjait vette számba. A rendszerezést pedig általunk kevéssé ismert történetekkel fűszerezte.

1945 fegyveres ellenállási mozgalmai

a Baltikumban, Ukrajnában, Lengyelországban vagy Romániában kiestek a felkeléseket övező köztudatból, holott ha az antikommunista lázadást erőszakos felkelésként értjük a szovjet típusú önkényuralmi berendezkedés ellen, akkor ezek az első ilyen megmozdulások rögtön a második világháború befejezése után. Akár évekig is eltartottak, de a fegyveres ellenállás sporadikus jellegű volt. Bár kevéssé feltárt, Romániában a többi lázadáshoz képest most mintha ezeknek a hegyi partizánoknak lenne a legerősebb az emlékezete.
 
A szovjetek berendezkedése után 11 jelentősebb ellenmozgalommal kellett szembenézniük Kelet-Európa vezetőinek az 1989-es felbomlásig, amely nem szerepel Rainer M. János lázadásösszefoglalójában, mert egyrészt vitatott, hogy mennyire voltak lázadások az 1989-es rendszerváltások, másrészt az előzményeikkel ellentétben – sikerrel jártak.

1953-ban a cseh Plzen városában

kitört tömegsztrájkot a csehszlovákiai valutareform, konkrétan a korona leértékelése váltotta ki: elszálltak az árak és a megtakarítások. A sztrájk egy nagy hagyománnyal rendelkező ipartelepen, a Skoda gyártelepen tört ki, az éjszakai váltás június elsején reggel bevonult a városközpontba tüntetni. A sztrájkmozgalom néhány más ipari városra is átterjedt, helyenként zavargások is voltak.

1953 júniusában Kelet-Berlinben

az új elit kormányzati és reprezentatív sugárútját, a Stalinalleét (ma Karl-Marx-Alle) építő munkások sztrájkja az összes nagyobb keletnémet városra átterjedt. 
 
Azután nem sokkal robbant ki, hogy az 1953-ban felállt, poszt-sztálini szovjet vezetés utasította az NDK vezetőit, hogy állítsák le az erőszakos sztálinizálást. Ennek nyomán az építőmunkások felvonultak és kérték, hogy töröljék el az egy évvel korábbi, nagyon durva normaemelést. A kommunista vezetés ezt egyből meg is ígérte nekik, de a munkások nem hagyták abba a felvonulásokat, a három napig tartó demonstrációknak végül a szovjet hadsereggel való összecsapások vetettek véget.

1956 júniusában Poznanban

a munkanorma emelése miatt kitört tiltakozások erőszakba torkolltak, amely számos halálos áldozattal járt.

Az 1956. októberi magyar forradalomról és szabadságharcról

Rainer M. János bő két évvel ezelőtt tartott kimerítő előadást Kolozsváron, ezért most a részletekre nem tért ki. Azt azonban kiemelte, hogy a felkelések sorában '56 volt az egyetlen forradalom, vagyis amely rendszerváltó követelésekig is eljutott. Október 22-én éjszaka fogalmazták meg az egyetemi 16 pontot, ebben követelték a szovjet csapatok kivonását és többpárti, szabad választások kiírását. Egyik sem volt kompatibilis a szovjet típusú berendezkedés fenntartásával.

1968 márciusában Varsóban

lezajlott diáktüntetéseket egészen egyedi ok váltotta ki: a hatalom betiltotta a lengyel irodalom ikonikus szerzője, a romantikus Adam Mickiewicz drámájának előadását.

Prágában 1968 augusztusában

verték le a „prágai tavaszt” a Varsói Szerződés bevonuló katonái, vagyis itt a megtorlást egy akkor már legalább féléves reformmozgalom előzte meg.

1970 decemberében a lengyelországi Tengermellék

ipari városaiban sztrájkok, gyárfoglalások, felvonulások zajlottak, amelyeket szintén a karhatalom vert le. Az robbantotta ki őket, ami a két későbbi lengyel megmozdulást is: az alapélelmiszerek és kimondottan a hús árának emelése.

1976 júniusában a lengyelországi Radomban

és más, Varsó környéki gyárakban újabb sztrájkmozgalmakat váltott ki egyes élelmiszerek árának emelése, de ezeket a megmozdulásokat szoftosabban fojtották el.

1977 augusztusában a Zsil-völgyében

a bányászok munkakörülményeinek romlása miatt tört ki sztrájk: a pártvezetés a nagy földrengés után visszavonta a bányászok addig szerzett jogainak egy részét, mint a korkedvezményes nyugdíjazás, rövidebb munkaidő, rokkantsági nyugdíj stb. A bányászok jobb élelmiszer- és egészségügyi ellátást követeltek, munkalehetőséget a családtagjaiknak.

1980-81-ben Lengyelországban

zajlott a leghosszabb rendszerellenes megmozdulás. Ekkor, 1980 augusztusában alakították meg a lengyel Tengermellék munkásai a Szolidaritás független szakszervezetet, amely több mint egy évig tartott fenn egy kettős hatalmi állapotot, sakkban tartva a lengyel kommunista vezetést.

A 1987. novemberi brassói

munkásfelkelés volt az utolsó ellenállási momentum az 1989-es rendszerváltások előtt, és ezt is az életszínvonal romlása, a rendszer általános és gazdasági elviselhetetlensége váltotta ki.
 
Vagyis a legtöbb lázadás Lengyelországban zajlott úgy, hogy a történész a „kisebb” sztrájkmozgalmakat nem számolta bele, bár az 1986-os és 1988-as lengyel sztrájkok is szerinte széleskörűek és jól szervezettek voltak. Rainer szerint megdöbbentően gyakran tudta megszervezni magát a lengyel társadalom és felkelni a szovjet típusú uralmi rendszer ellen.
 
Egyedül Bulgáriában nem került sor felkelésre, illetve azokban a kelet-európai országokban, amelyek akkor a Szovjetunió tagállamai voltak. A Szovjetunióban is voltak azért kisebb-nagyobb akciók, tette hozzá Rainer, de ezek története egyelőre kevésbé feldolgozott, illetve a helyi megmozdulások súlya eltörpült egy ekkora birodalomban.
 

A lázadás bele van kódolva a rendszerbe?

Az előzmények a 11 lázadás esetében általánosíthatóak, de néhány specifikus előzményt is érdemes figyelembe venni. A rendszerszintű előzmények legfontosabbika természetesen maga a rendszer volt, amely ellen kirobbantak ezek a felkelések. 
 
A sztálini, szovjet típusú totalitárius rendszerről már az 1950-es évek elején kimerítő fogalmi leírást adott a Harvard Egyetem két kutatója, Carl Friedrich és tanársegédje, Zbigniew Brzezinski Hannah Arendtnek A totalitarizmus gyökerei című, történeti kifejtő műve alapján. Politológiai kritériumaik szerint a huszadik századi diktatúrák alapjellemzői:
  • az egypártrendszer és egyszemélyi vezető;
  • terror és politikai rendőrség;
  • a (tömeg)kommunikáció, a gazdaság és fegyveres erők feletti központi kontroll;
  • totalitárius, más ideológiákat üldöző ideológia.
Bár a modell elemei egyik államban sem valósultak meg tisztán vagy teljesen egyszerre, a mindent ellenőrzés szándéka létezett. A lázadás számára szükséges rést a Harvard egyik kutatója, Kornai János közgazdász szerint a szovjet rendszer időszakonként visszatérő működési zavara üti: mégpedig 
 

a gazdaságban fellépő nehézségek.

A gazdasági megszorítások lakossági elégedetlenséget váltanak ki, ez pedig elbizonytalanítja a vezető személyt vagy szűk csoportot. Ez az elbizonytalanodás teremti meg a politikai helyzetet, amelyben már reálisan merülnek fel alternatívák, véleménykülönbségek, amelyek az (érdek)csoportképződést is beindíthatják úgy, hogy ez nyilvánossá vagy sejthetővé válik. Ami a szélesebb, de atomizálódott társadalom szintjén is beindít egyfajta csoportképzést: politikailag értelmezhető irányzatok keletkeznek (főként a monolit hatalmi szerkezeten belül), amelyekhez csatlakozni lehet, és tömegmozgalmak alakulnak ki.
 
Ezt erősíti, ha az irányzatok harca személyekhez köthető, például Rákosi Mátyás és Nagy Imre hosszas rivalizálása, vagy Csehországban a hardcore sztálinista pártfőtitkár, Antonín Novotný 1968. januári kiszorítása a hatalomból és a reformer Alexander Dubček megválasztása. Az ezt követő prágai tavasz az ortodox sztálinisták és a reformerek közötti folyamatos rivalizálás közepette zajlott le, ami alatt a reformerek politikai bizottságbeli többsége végig néhány emberen billegett.
 
Rainer M. János
 
Rainer M. János történész, egyetemi tanár Kolozsváron | Fotó: Szabó Tünde
 
A 11 vizsgált felkelésből nyolcat gazdasági elégedetlenség váltott ki, míg '56-ot és '68-at a reformerek térnyerése. Ez Magyaroszágon 1953-54-re, Nagy Imre első miniszterelnökségére nyúlt vissza, de 1956-ban a hatalom azonnali erőszakos válasza, illetve a szovjetek gyors beavatkozása nem hagyta, hogy a reformmozgalom teret nyerjen. Csehszlovákiában viszont ki tudott teljesedni, és elnyerte a társadalom támogatását, mielőtt vérbe fojtották volna.
 

A külső tényező viszont akár önmagában is impulzusként szolgálhat, 

mint például Sztálin 1953-as halála vagy II. János Pál pápa 1979-es lengyelországi útja, amely a hatalommal szembeni óriási demonstrációként is értelmezhető. Résztvevők beszámolói szerint ebből merítettek erőt az 1980-as politikai sztrájk megszervezéséhez, amelyet egyébként gazdasági ok, egy áremelés váltott ki.
 
Rainer M. János szerint az 1956. októberi forradalomhoz külső példaként a lengyelországi hírek is hozzájárulhattak. A poznani zavargások leverése után a lengyel kommunista párt élére reformer vezetés került, és az egyébként is már reformer lázban égő budapestieket az a hír is utcára vitte, hogy a szovjet vezetés erővel el akarta távolítani a Władysław Gomułka féle lengyel vezetést.
 
Specifikus előzménynek számít az ellenzékiség megjelenése elsősoran értelmiségi szerepekben, és ez általában párton belüli ellenzéket jelent, specifikálta a történész.
 
Mindez szerinte Alexis de Tocquville tételét támasztja alá, aki a nagy francia forradalom társadalomtörténeti gyökereit kutatva arra jut, hogy a lázadás sohasem a zsarnokság mélypontján következik be, hanem mikor a zsarnokságot reformokkal próbálják enyhíteni vagy megváltoztatni. Szinte egyik felkelés sem tűzte ki célként a politikai berendezkedés etörlését, 
 

a hatalom mégis minden esetben erőszakos megtorlással és pacifikálással reagált.

De előbb megosztottá és bizonytalanná vált, és személyi változásokkal járt a hatalom legfelső szintjén. Leggyakrabban természetesen Lengyelországban, az egyetlen olyan kelet-európai államban, ahol a kommunista párt vezetését végül katonaember, Jaruzelski tábornok  vette át.
 
Szinte minden esetben az elutasítás és a megtorlás között más is történik a hatalom birtokosai részéről: hiteltelenítés, tárgyalás a lázadókkal, megpróbálják megosztani őket, és csak ezután következik az erőszakos fellépés. Még a Zsil-völgyi bányászok is elérték, hogy Ilie Verdeț, az államtanács akkori elnöke elutazzon oda, és amikor nem nagyon akart tárgyalni a bányászokkal, azok elfogták és bezárták néhány napra, osztott meg a történész korántsem köztudott részleteket. 
 
Végül Nicolae Ceaușescu pártfőtitkárnak kellett odautaznia, és egy meglehetősen viharos gyűlésen – amelynek elején azért tiszteletbeli bányásszá avatták – mindent megígért, majd Verdeț-cel együtt távozott. A munkások három nap után felvették a munkát, a pártvezetés szinte semmit sem tartott be az ígéretekből, a sztrájk hangadóit pedig elhurcolta a Szekuritáté.
 
Zsil-völgyi bányászsztrájk
 
A kép forrása a CNSAS archívuma / zhd.ro
 
A megtorlási séma alól részben kivétel volt az 1980-81-es lengyel lázadás, bár Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár vagy Wojciech Jaruzelski tábornok szempontjából a megoldás ugyanaz volt: hadiállapot, katonai hatalomátvétel, a politikai riválisok – több ezer ember – internálása, fogvatartása hosszú időn keresztül, politikai perek. És ahol ezek hatására sem hagytak fel a sztrájkkal, mint például Gdanskban vagy egy Katowice melletti bányában, ott fegyveres fellépés, sortűz a tömegbe. Bár a felkelést a lengyel hadsereg leverte, a Szolidaritást illegalitásba kényszerítette, 
 

az összes többi felkeléssel ellentétben ezt nem sikerült pacifikálni. 

A földalatti Szolidaritás elvesztette ugyan tízmilliós tagsága zömét, de a benne maradt pár tízezer személy 1981 decemberétől minden lengyel nemzeti ünnepen, azaz minden májusban, és az 1980-as gdanski megállapodás évfordulóin, azaz minden augusztusban tüntetést robbantott ki szinte minden lengyel városban. A tüntetők szinte rituálisan összecsaptak a karhatalommal, időnként vér is folyt. 
 
Emellett a földalatti Szolidaritás bárhol képes volt lokális vagy országos sztrájkot kirobbantani: 1986-ban és 1988-ban általános sztrájkra is sor került.
 

Kik lázadtak?

Bár a gazdasági megszorítások mindenkit érintettek, a felkelések túlnyomó többsége a szocialista ipar dzsungeleiben, a több tízezer embert koncentráló nagyüzemekben törtek ki. Ezekben az óriási, ezért teljesen soha nem ellenőrizhető szervezetekben el tudtak rejtőzni és meg tudtak újulni a partizán mozgalmak, a totális szándékoknak vidáman ellentmondó munkásszolidaritás titkos hálózatai, értékelte a történész.
 
Vagyis az átlagos kelet-európai antikommunista lázadás mindenekelőtt munkáslázadás volt – szögezte le Rainer M. János. Az egyik kivétel a magyarországi forradalom, amelynek kirobbantásában kitüntetett az értelmiség és a diákság szerepe, majd a részvétel össztársadalmivá válik, ahogy Csehországban is. De ugyanilyen kitüntetett szerepet játszott az értelmiség és a diákság az 1968-as varsói lázadásban is, Lengyelországban viszont az 1980-81-es mozgalom terjed ki a társadalom minden rétegére.
 
Az 1976-os radomi munkássztrájkba kapcsolódtak be először olyan értelmiségiek a Társadalmi Önvédelmi Bizottság és a Lengyel Munkásvédelmi Bizottság révén, akiknek – 1956-tal és '68-cal ellentétben – nem volt közül a kommunista párthoz. Ha közülük páran korábban párttagok is voltak, ez '76-ban a történész szerint már nem játszott szerepet. 
 
Radom
 
Fiatalok a radomi utcákon 1976-ban | Fotó: IPN / polskieradio.pl
 
Ez a független értelmiségi réteg mutatta meg a lengyel ellenzéki gondolkodás paradigmaváltását. Ők már nem a kommunista pártnak akarták megmondani, hogy mit kellene csinálnia, hogy kicsivel több szabadság legyen az országban. Inkább megpróbálták a munkásokat először is kihozni a börtönből, ha lecsukták őket sztrájk szervezése miatt, vagyis az egyes emberek szabadságával foglalkoztak, illetve azzal, hogy önkényuralomban mit lehet tenni a kisebb közösségekben a több szabadságért. Például szervezkedni: független, illegális vagy féllegális szakszervezetet létrehozni – ez szolgáltatta négy évvel később a Szolidaritás modelljét Lech Wałęsáéknak.
 
Érdekes módon egyik lázadás sem volt tipikus parasztfelkelés, bár ezekben az országokban legalábbis a '60-as évek második feléig a népesség legnagyobb része a mezőgazdaságból próbált megélni egyre kevesebb sikerrel és rettenes nyomorúság árán – tette hozzá a történész. A három nagy lázadásban ('56, '68, '80) közös az is, hogy 
 

a hatalom birtokosainak egy része azonosul a megmozdulással.

Nagy Imrét a Magyar Dolgozók Pártjának széteső központi bizottsága kormányfővé választotta, és azonosult a forradalommal a kommunista értelmiség is. Csehszlovákiában még inkább: Dubček és csoportja fél évig vezette is a radikális reformmozgalmat, amelyhez a kommunista értelmiség nagyrésze és a párttagság jelentős része is csatlakozott.
 
Az 1980-81-es lengyel lázadás vezetőivel megpróbált tárgyalni a pártvezetés, megpróbálta diszkreditálni, megosztani, de soha nem próbált azonosulni vele: a Szolidaritásnak nem voltak hívei a lengyel párt operatív vezetésében. A kommunista értelmiség, illetve a párttagság egy része a Szolidaritás mellé állt.
 
Annak, hogy az értelmiség mennyire bonyolódott bele vagy szállt be országa antikommunista lázadásaiba, nincs kimutatható köze ahhoz, hogy mekkora volt a titkosrendőrség vagy az általa mozgatott ügynökhálózat az illető országban, válaszolta kérdésünkre a kutató.
 

Kulcsfontosságú a térségben a Szovjetunió reakciója,

amely saját érdekeinek helyi biztosítékát
  • az egységes, hatékony és lojális pártvezetésben, 
  • az egységes, hatékony és lojális politikai rendőrségben,
  • az egységes, hatékony és lojális hadseregben és
  • ellenőrzött, kézben tartott nyilvánosságban látta.
Rainer M. János úgy látja, ha ezek közül egy megrendült, az politikai beavatkozást váltott ki a Szovjetunió vezetésének részéről. A Sztálin halála utáni vezetés például úgy érezte, a lokális pártvezetők a kelet-európai országokban nem hatékonyak, és változtatásokat javasolt, így került sor a Rákosi – Nagy Imre cserére is 1953-ban. 
 
Csehszlovákia esetében például Sztálin temetése is a kezükre játszott: Klement Gottwald úgy megfázott, hogy még Moszkvában meghalt, amit a történész szerint a cseh kocsmákban a pártfegyelem legfőbb megnyilvánulásaként „kommentáltak”.
 
Ha a négy tényező közül legalább kettő megrendült, az politikai és katonai beavatkozásra sarkallta a szovjet vezetést – a három nagy lázadáson kívül a többi nem igazán érte el az ingerküszöbüket. Kivéve 1953-at, amikor Berlin utcáin a Vörös Hadsereg jelent meg egyetlen pacifikáló erőként, mert az NDK hatalmi apparátusa egyszerűen megszűnt működni. A pártvezetés magja egy szovjet laktanyába menekült, a Volkspolizei eltűnt szem elől, miközben az utcákon felvonuló munkástömeg alapvetően békésen viselkedett, nagyon kevés pártirodát rámoltak ki, vázolta Rainer M. János a hirtelen támadt hatalmi vákuumot. 
 
Szovjet tank Lipcsében
 
Szovjet tank Lipcsében | A kép forrása a Wikipédia
 
Mi több, ez a lázadás még a Nyugat ingerküszöbét sem érte el, mivel az, hogy a német nép felkel a szabadságáért nem olyan sokkal a második világháború vége után, nem igazán illett az általános képbe, a világsajtó is szinte csak az események után adott némi hírt róla.
 
Az 1980-as lengyel katonai hatalomátvételnek Rainer szerint nyilvánvalóan a szovjet katonai zsarolás volt az oka, 1981-ben a lengyel hadsereg a szovjet hadsereg szerepét játszotta el abban bízva, hogy így kisebb lesz a vérfürdő.
 
A szovjet vezetés a történész szerint nagyon félt a dominó-effektustól mindhárom nagy lázadás esetében, holott a magyar forradalmárok végig ügyeltek rá, hogy ne szólítsanak fel más országokat a példájuk követésére. Csehszlovákiában a reformerek 1968-ban még kínosabban ügyeltek, hogy ne a rendszer meghaladásáról beszéljenek, csak az emberarcú szocializmusról. Majd csak 1981 szeptemberében hívja fel a Szolidaritás Kelet-Európa munkásait, hogy alapítsanak ők is szabad szakszervezeteket, de ezt a felhívást is óriási vita előzte meg.
 

Lázadás volt-e 1989?

A történész szerint erre nem adható egyértelmű válasz, bár az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Romániában is a lázadás egyes elemei (tömeges tiltakozás, utcai tömegakciók, tüntetések, sztrájkok) megjelentek. Magyarországon és Bulgáriában nem volt lázadás, de az össztársadalmi részvétel ezeket a rendszerváltásokat is jellemezte.
 
Egyedül a lengyelországi kerekasztal-tanácskozásokat előzte meg klasszikus munkássztrájk, de már nem akkora részvétellel, mint a Szolidaritás fénykorában.
 
Magyarországon a lázadó mozzanatra akkor került sor, amikor már nem volt kommunizmus, de annak hagyatéka olyan súllyal helyezkedett a már demokratikus vezetésre, hogy az hozzá kellett, hogy nyúljon a realitástól teljesen elszakadt árrendszerhez: 1990 októberében felemelték a benzin árát. Az akkori átmeneti társadalom legszabadabb és zabolátlanabb elemei, a taxisofőrök és gépkocsivezetők megbénították az országot, pár ezer ember megteremtette az országos politikai sztrájk helyzetét.
 

1989-ben más volt a szovjet vezetés magatartása:

a korábbi lázadások emléke nemcsak a megmozduló társadalmakat befolyásolta, hanem magát Gorbacsovot is – állítja a történész, aki szerint a Gorbacsov-faktort nem lehet redukálni egy jószándékú és/vagy dezorientált emberre. Be nem avatkozási döntésébe belejátszott a szovjet belpolitikai erőtér, a nemzeti mozgalmak és világpolitikai játszmák is.
 
Mi több, még 1952-53-ban az öreg Sztálin, majd az utódai is eljátszottak a gondolattal, hogy például a német kérdés megoldásáért, Németország örök semlegesítéséért be lehetne áldozni a kelet-európai perifériát vagy annak egy részét. Beriját meggyanúsították, hogy át akarta engedni az NDK-t vagy még néhány országot a Nyugatnak, de Rainer szerint még 1956-ban is felmerült az SZKP-ban, hogy Magyarországról vagy Lengyelországról akár ki is lehetne vonni a szovjet hadsereget.
 
1989 abban is más volt, hogy időben egymáshoz közel és sikerrel fejeződnek be a kelet-európai antikommunista megmozdulások.
 

Mihez kezdtünk az emlékükkel?

1989 után rövid ideig úgy tűnt, hogy a korábbi lázadások a legközvetlenebb és a legnagyobb tiszteletben tartott hagyománya lehet a Kelet-Európában berendezkedő demokráciáknak, amire ezek a társadalmak büszkék lehetnek. Rövid ideig három országban is az államfői tisztséget egy-egy antikommunista lázadás jeles résztvevője töltötte be: Göncz Árpád, Václav Havel és Lech Wałęsa.
 
Ezeknek a lázadásoknak az emlékét azért is érdemes lenne alaposabban ápolni, véli a történész, mert a jelenkorunk közvetlen előzményéből az ellenállási momentumokon kívül nem nagyon tudunk más tiszteletreméltó mozzananatot kiemelni, amely előképként és erkölcsi tőkeként szolgálhatna a kelet-európai demokráciák számára.
A politikai elit viszont ezeknek a lázadásoknak az emlékét elég gyorsan zárójelbe tette azzal, hogy annak a rendszernek a belső történetei, zsákutcái voltak, amelyek ellen kirobbantak. Az emlékük háttérbe szorult, egyes mozzanataikat el is felejtették vagy radikálisan átértelmezték a társadalmi részvétel, a pontos célok vagy a szocializmushoz deklarált viszony szempontjából. Csehországban és Szlovákiában az elhatárolódás, Magyarországon az átértelmezés nagyon erős, véli Rainer M. János.
 
Itt ismét a lengyelek jelentenek kivételt, a történész szerint vélhetőleg azért, mert ott a lázadások végül kiléptek a párt keretéből.
 

Lengyelország–Románia: 5–2

– foglalta össze a lázadások arányát a hallgatóság egy tagja, aki arra kérdezett rá, ez mennyiben tulajdonítható Lengyelország katolikus, illetve Románia ortodox voltának. A történész szerint a gyakoribb és jóval kiterjedtebb lengyel felkelések részben a felekezeti különbség eredményei, de ennél meghatározóbb a lengyel katolikus egyház történelmi múltja.
 
A katolikus egyház Lengyelország első, késő 18. századi felosztásától kezdve folyamatosan, bármilyen megszállás és uralom alatt a lengyel szabadság és a lengyel függetlenség védőbástyája maradt. Nem játszotta el azt a megbékélő és békítő szerepet, amelyet a térségben számos kvázi államegyház eljátszott, mert a lengyel identitás és kultúra fenntartójaként tekintett magára. 
 
Számára a lengyel szabadság elárulása egyenértékű Krisztus elárulásával, illusztrálta a történész a lengyel egyház szerepét, amelyben a klérus, a püspöki kar és vezetés ebben a tekintetben sem szakadt el a bázison, a gyülekezetekben szolgáló papoktól, mondhatni nem volt arisztokratikus.

 

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25657
Se sértődés, se felháborodás nem hangzott el a megnyitón. Cuppogós vörös szőnyeg, megrendültség és emlékezés Doina Corneára játszotta a nyitógála főszerepét.
Mától katonás szigort vezettek be adataink védelmében az egész Európai Unió területén.
Rendesen rátelepült a filmfesztivál a Főtérre, délután már moccanni is alig lehet a szabadtéri mozitól.
Mindegyik érdekelt félnek volt autonómiaterve Erdélyre, de végül az döntött, hogy kinek volt itt a hadserege a második világháború végén.
Röviden: autonómia kellene hozzá. Ha nem is területi.
A Kolozs Megyei Tanács hosszú hónapok óta tartó teketóriázás után beüzemelte a fordított ozmózisú rendszert.
Az elöregedés 2050-re olyen méreteket ölt Romániában, hogy 1,74 nyugdíjas fog jutni minden aktív személyre.
A két ügy között nyilván nincs ok-okozati kapcsolat, de azért jó lenne, ha a rangos egyetemek nem csak a saját jogaikat védenék, hanem az odajáró egyetemi hallgatókét is.
A gyanú szerint a volt miniszterelnök katonai diverziós akciók elrendelésében sáros.
Ha már egy olyan kiegyensúlyozott elemző is szóvá teszi, mint Horațiu Pepine, akkor tényleg lehet valami baj az egyensúly körül.
Az RMDSZ törvénymódosítása átment a képviselőházon, már csak az államfőn múlik, mikor vezetik be.
A bukaresti médiafigyelő szervezet ismét elkészítette éves jelentését, melyben terjedelmesen foglalkozik a romániai magyar kisebbség ellen irányuló diszkriminációval is.
A szociáldemokrata vezér és kormánya folyamatosan mantrázzák a kormányprogram egyetlen és abszolút igazságát. A számok azonban olyanok, mint a tények: makacs dolgok.
A szenátorok ma háromnegyedórás vitában mondták el, mit gondolnak Székelyföld autonómiájáról.