Amikor a Nyugat elárulta Közép-Kelet-Európát – a szovjet „demokrácia” kezdetei Magyarországon

A második világháború után felocsúdni próbáló Magyarország hamar szembesült azzal, hogy a békeszerződés aláírása után is Sztálin osztja lapokat. Erről az időszakról beszélt Szakály Sándor budapesti történész Kolozsváron.
Hirdetés

A közgondolkodás úgy tartja, hogy a második világháború lezárultával a vesztes oldalon álló Magyarországon egy demokratizálódási folyamat kezdődött, amely a népi demokráciában csúcsosodott ki. Azonban még a történészek között is megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire tekinthető ez a berendezkedési kísérlet demokratikusnak.

Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a Korunk Akadémia által indított előadássorozat keretében vette sorra az 1944–49 közötti időszak történéseit, amelyek alakulását Moszkva határozta meg.

Szakály Sándor előadása Kolozsváron

1944 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország elvesztette a háborút, a kérdés már csak az maradt, hogy miként tud belőle a körülményekhez képest legkisebb veszteséggel kilépni. Mint ismeretes, Románia 1944. augusztus 23-án egy huszárvágással „csapatot váltott”, a Horthy Miklós vezette Magyarországnak azonban ez nem sikerült. Egyetlen választás maradt: tárgyalást kezdeményezni a győzelemre álló szövetségesekkel. A Moszkvába látogató magyar delegáció 1944. október 11-én aláírta az előzetes fegyverszüneti megállapodást, amelyben bizonyos feltételek teljesítését vállalta az érdemi fegyverszüneti egyezség megkötése érdekében. Szakály megfogalmazása szerint „komoly lelki traumát okozó” feltételekről volt szó, ugyanis az első pontnak megfelelően, vissza kellett vonulni az 1937. december 31-én fennállt határok mögé, ugyanakkor szembe kellett fordulni a németekkel.

Egy előkészítetlen, eleve kudarcra ítélt kiugrási kísérlet után a nyilaskeresztes hungarista mozgalom, majd a velük szövetségre lépő jobboldali és szélsőjobboldali pártok kerültek hatalomra. A Moszkvában, Horthy Miklós instrukciói alapján tárgyaló politikusok és katonák számára egyértelművé vált, hogy a magyar illegális kommunistákkal kell valamiféle egyezségre jutni és meg kell próbálni egy „új Magyarországot” megteremteni a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett hatalommal szemben.

1944. december 21-én Debrecenben Zsedényi Béla elnökletével összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés és egy nappal később megalakult az ideiglenes nemzeti kormány. Moszkva utasításai alapján horthysták, illegális kommunisták és a demokrácia iránt elkötelezett polgári erők alkották az új országvezetést. A nemzetgyűlés összehívása úgy történt, hogy körbejárták az ország szovjet megszállás alatt álló településeit és kiválasztottak egy-egy személyt nemzetgyűlési képviselőnek. A kormány legfontosabb feladata az volt, hogy forduljon szembe a nemzeti szocialista Németországgal, ami 1945. december 28-án meg is történt egy hadüzenet formájában. Ezt követően,

1945. január 20-án a magyar küldöttség Moszkvában aláírta a fegyverszüneti egyezményt.

Az egyezményben olyan teljesíthetetlen feltételek is voltak, mint például az, hogy a magyarok nyolc, nehézfegyverzettel ellátott hadosztályt állítanak a németek ellen. A magyar férfiak többsége ekkor már vagy a másik oldalon harcolt, vagy szovjet hadifogságban volt. Csak az idősek és a gyerekek maradtak otthon, akik alkalmatlanok voltak a harcra. A katonai vezetőség abban bízott, hogy a Szovjetunió, jól felfogott érdekének megfelelően, a hadifoglyokat a magyar kormány rendelkezésére bocsátja. Ámde ez fel sem merült, sőt, azokat is elhurcolták, akik 1945 februárjában, Budapest ostromakor a szovjetekkel közösen harcoltak.

Az 1945-ös esztendőben a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagjaiból, valamint úgynevezett horthystákból álló ideiglenes nemzeti kormánynak számos olyan elképzelése volt, amely magyar társadalom korábban felgyülemlett problémáira – például a földkérdésre – is próbált megoldást keresni. Csakhogy a megoldást nem éppen demokratikusnak mondható módon hajtották végre: a nagybirtokosok maximálisan 100 hold, a paraszti birtokosok 200 hold, míg az antifasiszta ellenállók 300 hold földet tarthattak meg, az elkobozott javakért pedig, a kommunista szellemiséggel összhangban, nem fizettek ki senkit sem.

Budapesti falragaszok 1945-ben (Fotó: Fortepan)

Az sem nevezhető demokratikusnak, ahogyan a háborús bűnösök felelősségre vonását kezelték, hiszen egy demokráciában az igazságszolgáltatás állapítja meg az egyes személyek bűnösségét vagy ártatlanságát, de 1945-ben érdemi tárgyalás nélkül ítéltek el munkaszolgálatos katonákat, miközben még javában tartott Budapest ostroma. Mindez nem az elkövetett bűncselekmények alóli felmentés mellett szól, hanem a felelősségre vonás módja ellen – hangsúlyozta Szakály Sándor.

Az egész korszakot jól jellemzi, hogy a szovjetek által elfoglalt – későbbi megfogalmazás szerint: felszabadított – országokban a szövetséges nagyhatalmak által létrehozott ellenőrző bizottságok teljhatalommal rendelkeztek. Európa keleti fele és benne Magyarország sorsa már 1943. december elején eldőlt Teheránban, amire a jaltai és a potsdami konferencia csak ráerősített. A Szovjetuniót valamivel ki kellett fizetni mindazért a véráldozatért, amit a fasiszta Németország legyőzéséért hozott, és

a Nyugatnak könnyebb volt mással kifizettetni a kárt

– magyarázta Szakály.

A háború befejeztével Magyarországon is elindult a kampány egy legitim országvezetés megválasztására: a voksolást 1945. november 4-ére tűzik ki egy olyan választási törvény alapján, amelyet akkor még nem lehetett kifogásolni. A részvételi arány rendkívül magas, mintegy 80 százalékos volt, senkit sem kellett tehát noszogatni, hogy éljen a választás jogával.

Vorosilov marsall előtte magához hívatta a pártok vezetőit, hogy javasolja: bármilyen eredmény születik, az aktuális koalíció maradjon hatalmon. Bár Rákosi Mátyás ígéretet tett a kommunisták győzelmére, a korrektül lezajlott választásokon a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt 57 százalékot szerzett, míg a Kommunista Párt csak 17-et. A kisgazdák így is koalícióra kényszerültek a kommunistákkal, de a miniszterelnököt és a fontosabb minisztériumok vezetőit sem ők adták. Ennek ellenére nagyon sokan úgy vélekedtek, hogy a béketárgyalások után majd helyreállnak a dolgok, de mint tudjuk, ez nem így történt.

Hirdetés

A Kommunista Pártnak nagy szégyen volt, hogy ilyen nagy arányban elvesztette a választást és szalámitaktikába kezdett, amelynek lényege az ellenfelek, különösen a Kisgazdapárt megosztása és meggyengítése volt. A koalíción belül Rákosiék létrehoztak egy Baloldali Blokkot a Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt közreműködésével. Minden döntés akkor válhatott hatályossá, ha a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, és annak szocialista vezetője rábólintott. Fölmerül a kérdés: miféle demokrácia volt ez?

Egyetemi oktatás 1949-ben, háttérben Sztálin és Rajk László portéja (Fotó: Fortepan)

A belpolitikai harcoknak voltak látványos eredményei is, ilyen volt a Kisgazdapárt úgynevezett „köztársaságellenes összeesküvése”, amelynek nyomán a párt sok politikusát kiiktatták, a Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt pedig lemondatták és előrehozott országgyűlési választásokat írtak ki. Helyére ideiglenesen Dinnyés Lajos került. Az anekdota szerint Dinnyés Lajos édesanyja 1947 májusában a kormányfőváltásról szóló hírt a következőképpen kommentálta: „Mivé lett ez az ország, hogy már az én Lajkó fiam is miniszterelnök lehet?!” Szakály szerint akár igaz az anekdota, akár nem, jól jelképezi a magyarországi viszonyokat.

Mindezekben a folyamatokban szerepet játszott az is, hogy 1947 februárjában aláírták a párizsi békeszerződéseket, aminek komoly hatása volt Magyarországon. A trianonihoz képest tömörebb és kevésbé diktátum-jellegű szerződés a területi és politikai rendezések mellett arról is rendelkezett, hogy a szövetséges erők 90 napon belül kötelesek elhagyni az országot, kivéve a szovjet fegyveres erőket, amelyek az ausztriai megszállási zóna fenntartásáért maradhattak. Bár mindenki abban bízott, hogy az ország szuverenitása helyreáll a szerződés aláírása után,

a remélt változás nem következett be.

A szalámitaktika jegyében a kommunistáknak továbbra is az úgynevezett polgári oldal gyengítése volt a célja, ezért a Kisgazdapártból kiváló politikai csoportosulásoknak lehetővé tették az új pártok alapítását. A biztos győzelem érdekében igazítottak a választójogi törvényen is, ennek következtében mintegy 800 ezer személyt zártak ki a választásokra jogosultak közül. Ugyanakkor listás szavazást vezettek be, ami azt jelentette, hogy bárki bárhol szavazhatott egy kék cédula felmutatásával (ezért nevezik az 1947. augusztus 31-én megszervezett választásokat kékcédulásnak). A nekik kedvező körülmények megteremtésével a Kommunista Párt 20 százalékos támogatottságot élvezhetett, a Dinnyés Lajos vezetésével 1947. szeptember 23-án alakult kormányban ők kapták a legtöbb posztot.

A választások után az akkori belügyminiszter, Rajk László az ellenzékbe vonult politikusok nagy részének megsemmisítette a mandátumát, de lehetővé tette, hogy elhagyják az országot. Csak azok maradtak itthon, akik képesek voltak elfogadni a kommunisták irányítását – mondta Szakály.

A párizsi békeszerződés aláírása

Az előadó szerint 1947 volt a tényleges hatalomváltás éve, bár sokan inkább 1948-ot vagy 49-et tartották/tartják a fordulat évének. Szakály szerint hiába volt egy közös elképzelés rögtön a háború után egy demokratikus Magyarország felépítésére, az 1943–45 közötti események nyilvánvalóvá tették, hogy ebből nem lesz semmi.

„A nyugati nagyhatalmak nemcsak Magyarországot adták oda a nagy a medvének, de a szovjet érdekszférába kerül Lengyelország, Csehszlovákia is (…). Ezt nem lehet másképpen értékelni: azzal fizették ki Sztálint, hogy sok tízmillió emberről lemondtak. A vérért területtel fizettek” – fogalmazott Szakály. Hozzátette: a Nyugat azóta sem vizsgálta felül a lelkiismeretét azért, hogy a közép-kelet-európai országokban élőknek olyan diktatorikus rendszerben kellett élniük, amelyet elvből elutasítanak.

Szakály szerint függetlenül attól, hogy minek nevezzük Magyarország akkori államformáját, abban egyetérthetünk, hogy nem attól lesz demokrácia valami, ha elé teszünk egy jelzőt, mint ahogy a Magyar Népköztársaság esetében történt. Ugyanakkor elviekben a diktatúra is szolgálhatja a köz javát, csak kell hozzá találni egy jó diktátort – tette hozzá.

Szakály végül elmondta, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megmutatta, hogy mit is akar igazából a magyar társadalom: egy független, szabad, demokratikus Magyarországot. Ehhez azonban 13 nap alatt érdemi támogatást nem kapott a demokratikus világtól. Az igazi árulás azonban – szerinte – nem `56-ban történt, hanem `45-ben, amikor a demokratizálódás útjára lépett kis országot magára hagytak a nagyhatalmak, akik elfogadták, hogy Sztálin osztja a lapokat.

Hirdetés