Az egymást kizáró igazságok könyve

Bartis Attila nem tartja önbeteljesítő jóslatnak új regénye, A vége címét, bár elárulta, hogy a 2001-ben megjelent A nyugalom című regényének volt olyan mozzanata, ami később a saját életében is visszaköszönt. László Noémi, az E-MIL Álljunk meg egy szóra elnevezésű estsorozatának házigazdája a könyv önéletrajzi vonatkozásairól faggatta a Marosvásárhelyen született, de három évtizede Budapesten élő írót, aki viszont rögtön az elején egyértelművé tette: sem A vége, sem a korábbi munkái nem önéletrajzi jellegűek, a szó szoros értelmében.

Alighanem ez volt a sorozat leginkább „impresszionisztikus” estje, abban az értelemben, hogy Bartis nem csak azzal köti le a hallgatóságát, amit mond, hanem a teljes személyiségével: annyira híján van bármiféle harsányságnak, hogy lehetetlen nem rá figyelni.

Azt persze ő sem tagadja, hogy a regény világa és a valóság között vannak „átfedések”: művét átitatja a személyesség, olyannyira, hogy az már-már a lírához közelíti a 600 oldalas nagyregényt. Bartis többször hangsúlyozza, hogy különbséget kell tenni „leírás” (ez lenne az önéletrajz) és „megírás” (vagyis irodalmi mű) között. Ha önéletrajzot írna – amit nem szándékszik –, az így kezdődne: „Bartis Attila vagyok, 1968-ban születtem Marosvásárhelyen.”

László Noémi összeállította a Bartis-mű lírai „kivonatát”

Talán a már említett líraiságnak tudható be, hogy azt sem tudja (és akarja) megfogalmazni, miről szól a könyve: mint mondja, főként munka közben nem gondolhat erre, mert ez olyan külső elvárás lenne, amely megölné a regényt. „Kulcsokat” azért elrejtett a szövegben: A vége főhősét Szabad Andrásnak hívják és fotográfus, akárcsak a szerző – ilyen értelemben a szabadságra való törekvés hangsúlyos szerepet kap a műben.

A másik ilyen, szimbolikusan értelmezhető fogódzó a regénybeli Mélyvár település, amely kísértetiesen hasonlít az író szülővárosára, Marosvásárhelyre (de természetesen nem azonos vele). Bartis ’84-ben települt Magyarországra, és ’89 után tért vissza először – de csak látogatóba, egyfajta átutazóként. Az itthon ezért mitizálódott számára: Erdélyt és Marosvásárhelyt úgy „élte meg” az itthonlét rövid alkalmaival, ahogy emlékezetében megőrizte, de ennek a képnek egyre kevesebb köze van a valósághoz. Ez alól Gyergyószárhegy a kivétel, ahol édesapja szülőházában afféle „erdélyi főhadiszállást” alakított ki. „Most először vagyok úgy Vásárhelyen, hogy dolgom is van” – fogalmaz, arra utalva, hogy huzamosabb ideig Marosvásárhelyen tartózkodik, ahol – a színház meghívására – belekóstol a színpadi rendezésbe.

A végében hangsúlyos szerepet kap a főhős apjával való kapcsolata: Bartis elárulja, olyannyira fontos szála ez a műnek, hogy apja, Bartis Ferenc költő, író 2006-os halála után újraírta az erre vonatkozó részeket. A (regénybeli és valóságos) fiú-apa ellentétek kapcsán mondja: léteznek olyan konfliktusok az élet bármely területén (etnikai, világnézeti, magánéleti vonatkozásban egyaránt), amelyek kibékíthetetlenek és feloldhatatlanok. Vannak egymást kizáró igazságok, amelyeket nem lehet közös nevezőre hozni, mert ez ellentétes lenne az emberi természettel.

Ezt a lehetetlen állapotot kell megérteni és feldolgozni – nem is annyira racionálisan, mint inkább érzelmileg. És ha ez így van, talán rátaláltunk a Bartis-opusz újabb lehetséges értelmezésére is.