Gyönyörködj, magyar!

Mindig is csodálatba oltott irigységgel néztem fel, hosszan fel, azokra a gránitból faragott kolosszusokra, akik megingathatatlan, senki és semmi által nem befolyásolható tudással rendelkeznek afelől, kik ők, mik ők, miért vannak a világon, mit is akarnak elérni ebben a büdös életben. Nekem, ezzel szemben, néha még az olyan alapvetőnek mondható dolgokkal kapcsolatban is problémám van, mint a saját identitásom. Mert mondták rám, magyar vagyok, román vagyok, erdélyi vagyok, vagy éppen ezek keveréke, valami keveréklény, mutáns. Na de. Ez a határozottan skizoid állapot időnként kapóra jön.

Például amikor olvasom az Indexen, hogy egy Szegő György nevű gránitember lett a budapesti Műcsarnok igazgatója. Ez tök jó, mondok. Egyrészt, az új seprű jól seper, így a szólás, másrészt miért ne örülnék, ha Budapesten történik valami változás a kortárs képzőművészetek fellegvárában. Jó messze van, én nem vagyok kortárs képzőművész, igazán felhőtlen lehet tehát az örömöm.

Nézem, mit is akar az új seprű, továbbra is csodálatba oltott irigységgel. Aszongya:

„A művészet gyönyörködtető szerepe háttérbe szorult.”

Ezért nem lesz több kritika a kortárs képzőművészet csarnokában. A tenzionizmus, avagy a feszkókeltő szívatás korát ezennel hivatalosan beszünteti, és megnyitja a delektacionizmus, avagy a gyönyörködtetés korának kapuit. Dobban is bennem azonnal: magyarnak lenni öröm. Magyar vagyok, és ha gyönyörködtetnek, akkor gyönyörködök. Gyönyörködöm. A gyönyör pedig az öröm egy válfaja. Zseniális ez az ember!

Aztán: valláskritika sem lesz, mert

„nem helyénvaló közintézményekben felekezeti vitákat szítani”.

Kicsit furcsállom, hogy ezt külön kiemeli a Csarnok Főteremőre, hiszen a Kritika, mint olyan, magába foglalja a valláskritikát is. De biztos különleges jelentőséggel bír az élet ezen szeletének tenzionizmus alóli felszabadítása. Hiszek neked, nagy ember! Amúgy is, veszedelmes dolog a vallást kritizálni. A  hülye rómaiak is ezt csinálták a szenátusban, ami közintézményük volt, ugye, aztán tessék: hol a Római Birodalom? Na.

Aztán:

elég volt a „technikai médiumok művészeté”-ből is.

Mit kezdjen a Műcsarnok egy alig 25 éves jelenséggel? A gránitnak a szappanbuborék nem lehet kortársa. Igaza van! Na de, ha nem a kortárs művészet jelenik meg a kortárs művészetek csarnokában, akkor mi? Hát polgártársaim, minden magyarok: vissza a 10.000 éves festékhez, ecsethez. A Tízezer szavatol a művészet minőségéért. És megint csak jól mondja: a gránitnak a tízezer év festék a kortársa. Hosszan tartón tapsol a lelkem. Ez egy igazi vizionárius! Egy Übermensch!

Végül: a kortárs művészetek Főpásztora visszaállít egy másik kortárs hagyományt, a szalonkiállításokét. Kurátor nincs, minek az, ha van pásztor, bárki beküldheti a munkáját,

ha festékkel, ecsettel, gyönyörködtetőn, unkritikusan készült,

és egy zsűri majd eldönti, szalonképes-e az illető kortárs művészeti objektum, vagy sem. Megint örülhet a magyar lelkem, hiszen többnyire magyar munkák jelennek meg a szalonokban, bár időnként külföldieket is beengednek, ha megígérik, nem piszkolják össze a vécékarimát.

És ezen a ponton hirtelen megszólít az Igazgató. Engem, erdélyit, aki magyar is. Érezte, szükség van erre. Mert vannak még emberek messze, idegenbe szakadtan, akik szomjasan isszák az ilyen szavakat. Aszongya:

ha határon túli magyarok küldenek be munkákat, azokat kiállítják.

Istenem... hát, nem kell akkor zsűri? Nincs kéztördelés, hogy vajon elfogadják-e? Nincs verseny, lobbi, könyörgés, gyűrűcsók, hátbaszúrás? Csak ennyi kell? Határon túli magyarnak lenni? Térdre esem a Nagy Gránitszegő előtt. Ígérem, holnap nekiállok festeni!

Aztán hirtelen felébredek, és arra gondolok: a rohadt életbe, de jó hogy van még egy választásom ilyenkor. Románnak lenni. Azokhoz nem szólt a Műcsarnok Főteremőre. És, bár énekes se vagyok, dalra fakadok: