Fi­gyelemmel követhető, miként kerekedett felül a kompromisszumos, Bukarest-központú politizálást támogató oldal, hogy taszította háttérbe, majd szorította teljesen ki a radikálisabb lépéseket követelőket, vált sokszínű szövetségből egyre központosítottabb, kevesek által irányított szervezetté.

Egy öncélú, saját bőrét mentő, önnön javaiért síkraszálló társasággá alakult a „tisztelt ház”, mely lassan bár a közjóért való tevékenykedés látszatát sem igyekszik megőrizni.

Nem kell nagy hangon világgá kiabálni a sérelmet, mert valaki megbántódhat Bukarestben, s ki tudja, jön-e még pénz, elúszhatnak a kínkeservesen kiépített összeköttetések.

Indokolt lenne tehát a kormány igyekezete, hogy gátat vessen a szabadrablásnak, csakhogy az, ami az elmúlt két hétben történt, sem tisztességesnek, sem elvszerűnek, sem igazságosnak nem nevezhető.

Három bukásra volt szükség és arra, hogy ráébredjenek, egy negyedik kudarcos próbálkozás a székely főváros végleges elveszítését hozhatja a magyarság számára.

Kapkod a kormány, továbbra is egyetlen cél vezérli: a jövő évi szavazatszerzés.

Nemcsak a mai tolvajokat és nemcsak a bányászjárások felelőseit kell számon kérni, de a főpróba, a marosvásárhelyi fekete március hátterében állókat is.

Túl sok minden történt az elmúlt hetekben, és túlzottan langyos, semmitmondó, sőt, lekezelő volt az RMDSZ viszonyulása.

Az egekbe emelt korrupciós ügyészség egyik legnépszerűbb és leghitelesebb intézménnyé vált, és szépen lassan önjáróvá, veszélyes hatalommá alakul.

Maradt hát az egyetlen lehetőség: ország-világ figyelmét felhívni arra, hogy a román hatalom már gyülekezni, utcára vonulni, hangunkat hallatni sem enged, semmibe veszi alapvető jogainkat.

A háromszéki RMDSZ vezetők mostani lépése több a meg­késett, erőtlen gesztusnál. Az SZNT-elnök levelét próbálja kioltani, súlyát, jelentőségét csökkenteni, szándékosan elterelni a figyelmet egy valós, nagyon súlyos gondról.

A minket ért igaz­ságtalanságok éppen úgy megkérdőjelezik a demokratikus román jogállam létét, mint a titkosszolgálatok uralma vagy az országban zajló szabadrablás, a mindent behálózó korrupció.

A jelenlegi romániai iskolák éppen az életre, a boldogulásra nem nevelik gyermekeinket, az érdeklődést, a tudásszomjat ölik ki belőlük a túlzsúfolt órarenddel, a memorizálásra alapozott módszerekkel.

Bizonyára ez esetben is csak annyit láttak a kezdeményezők – köztük Markó Béla is –, hogy kicsit több pénzhez jutnak majd az alkotók. Ám lesz-e, aki megvegye alkotásaikat?

Nincs egységes mérce a világban, a demokráciát hirdető nagyhatalmak, ha ér­dekeik úgy kívánják, könnyen elnézik, ha emberi, kisebbségi jogok sérülnek.

Emil Boc tavaly március 15-én és augusztus 20-án még magyarul szólt az ünneplőkhöz, nem győzte hangsúlyozni városa multikulturalitásának szépségét, hasznát, de lám, a gyakorlatban mindent megtesz, nehogy otthon érezhesse magát az ötvenezernyi magyar nemzetiségű kolozsvári.

Mindaz, amiről most ünnepelve szónokolnak az RMDSZ korábbi és jelenlegi vezetői, tíz-tizenöt évvel ezelőtti megvalósítás, az apró lépések politikája jó ideje helyben topogássá változott, melyet mostanság egy-egy visszalépés is fűszerez.

Továbbra is mostohagyerek az oktatás Romániában, reformokkal ágáló, hozzá nem értő miniszterek sora kísérletezik, hogy minél kevesebből életben tartsa a rendszert.