Az EU mindent megtett az elmúlt időszakban, hogy elveszítse bizalmunkat.

Az elmúlt huszonnégy esztendőben sikerült nagyon mélyre süllyeszteni a román oktatást.

A fiatalok lázadnak. Mikor tegyék, ha nem tizen-, huszonévesen?

Más volt az idei székely szabadság napja, mint a tavalyi. Elszántabb, kicsit idegesebb – de határozottabb is.

Megszokhattuk, ha Băsescuról van szó, bármire számíthatunk, sőt, annak ellenkezőjére is.

Úgy indították alkutárgyalásokra a szövetség küldöttségét, hogy még véletlenül se szerepeljenek teljesíthetetlennek tűnő igények ama bizonyos lajstromon, például Székelyföld területi autonó­miájának ügyéről egyetlenegyszer sem esett szó.

Van, amit mérlegelnie a szövetségnek, s jó lenne, ha alaposan számba venné a valós hozadékokat, mielőtt elszegődne csendestársnak egy igen kétes értékű és minőségű hatalom mellé.

Megbukott nagy tervek és be nem váltott ígéretek egész sora áll a 70 százalékos koalíció mögött, elherdált esztendők, melyek során csak a korrupció mértéke nőtt, valós fejlődésnek nyoma sincs.

A kilencvenes évek elején az egykori kommunista elit tagjainak, jó pozícióba került utódaiknak gondjuk volt a bizonyítékok eltüntetésére.

Nehéz magyarázatot találni a halogatásra, de kitetszik: minden hangzatos ígéret ellenére sem akaródzik az RMDSZ-nek előrukkolni egy épkézláb, vállalható autonómiastatútummal.

Araszolgatunk továbbra is, ahelyett, hogy határozottan fellépnénk, B terveket fontolgatunk, amikor még az A tervért sem tettünk meg mindent.

Első pillantásra igen kecsegtetőnek tűnik az ajánlat, csakhogy alaposabb elemzéskor kiderül, nem egyéb kampányfogásnál, mellyel a Romániában igen jelentős számban élő kiskeresetűek, nyugdíjasok szavazatát vásárolná meg a hatalom.

A román hatalom kisebb-nagyobb székelyföldi helytartói máris munkába lendültek, egyik magyarellenes intézkedésük követi a másikat.

Csődöt mondtak a vészhelyzetekben, ismét kiderült, milyen szervezetlen, mennyire gyenge lábakon áll az agyon­politizált, igen drága pénzen működtetett államapparátus.