Egyre jobban silányuló társadalmunk velejéig romlott intézményévé vált a román parlament.

Romániának sikerült az a teljesítmény, ami a világon még senkinek: békeidőben, dübörgő gazdasággal ez év végére kevesebb autópályája lesz, mint tavaly ilyenkor.

Meg akartuk mutatni Székelyföldet, csakhogy más terhektől nyög most Európa, a világ, nem ér rá mireánk figyelni, nagyobb bajai vannak Bukarestnek, a kormánynak, mintsem hogy velünk foglalkozzék.

A XXI. századi, európai Romániában egy város választott testülete nem dönthet arról, hová ültet fát, alakít ki dombot, állít szobrot, csak ha ezt a központi erőszakszervek is jóváhagyják – prefektusunk értelmezésében ez a modern kori román demokrácia, ez az eredeti román önkormányzatiság.

A normalitás országának egyáltalán nem nevezhető Romániában is eredményt hozhat, ha felemeljük szavunk.

Az élesedő román politikai életet továbbra is ugyanazok a régi játékosok határozzák meg. Így mi sok jóra nem számíthatunk, sem magyarként, sem román állampolgárként.

Hatalmi eszközökkel megakadályozták a népszavazást, most karhatalommal elejét vennék a tömegmegmozdulásnak, hogy ne láthassa a világ: él itt egy magyar nemzetrész, mely maga döntene sorsáról, maga irányítaná életét, szülőföldjén szeretne megmaradni.

Politikusaink mindeddig rosszul teljesítettek, kampánycélnál többet nem jelentett számukra az autonómia, vitázgatnak, elkonferenciázgatnak a témáról, elkészült néhány törvénytervezet, acsarkodásra adott lehetőséget, érdemi vitára kevéssé, és többnyire megriadnak, ha a szép szavakon túl gyakorlati lépéseket is tenni kéne.

A nagyvilágban senki nem veszi komolyan a román vezetést, és bár az EU-s tárgyalásokon Johannis képviseli az országot, az ő érvelését sem erősíti, hogy nem tud leváltani egy korrupcióval megvádolt kormányfőt.

Veszélyes terepre tévedt az amúgy is zavartan bóklászó, hatalmát vesztett miniszterelnökünk. Kicsúszott kezéből pártja, kormánya és országa ellenőrzése, senki nem veszi már komolyan a nagyvilágban, nem tud megbirkózni belső ellenfeleivel, csatába indul hát Magyarország, a magyarok ellen.

Egy abszurd ország abszurd törvényeinek abszurd alkalmazását követeli egy állami hivatal rosszindulatú helyi vezetője, akinek minden jel szerint az az egyetlen célja, hogy megkeserítse, megnehezítse a háromszéki magyarok életét.

Minden bizonnyal tehát a titkosszolgálatok szerteágazó rendszere szippantja fel a pénz javát, sok van belőlük, és a mindenkori hatalom kegyeltjei, nincs olyan költségvetés-kiegészítés, mely ne toldaná meg újabb tíz-, százmilliókkal büdzséjüket. Tevékenységük titkos, így nem számon kérhetőek, nem elszámoltathatóak.

Victor Ponta, miután kijelentette, hogy nem hajlandó besétálni magyar kollégája csapdájába, nem válaszol a provokációkra, éles támadásba lendült és kígyót-békát rámondott Orbán Viktorra, no meg Magyarországra.

A süketek párbeszéde zajlik az erdélyi magyar politikában, sem az erősebb, sem az alig lélegző, gyengébb felek nem tudnak túllépni önmagukon.

Ha egy magánvállalatnál dolgozna valaki ilyen ütemben és hatásfokkal, rövid időn belül kézhez kapná felmondólevelét.

Lehet keresni a jelzőket, hogy gyerekes, nevetséges vagy éppen sértő, intoleráns a két Maros megyei irányító gesztusa, de tény: sikerült újabb éket verniük.

Nehezen elképzelhető, hogy a beharangozott 8–9 százalékos olcsulás hírére oly élelmiszer-vásárlási láz tört volna ki az országban, amely máris ily mértékű bevételnövekedést hozott.

Kérdés azonban, hogy a márkás öltönyökben, luxusautókkal flangáló, drága ékszerekkel feldíszített, nyilatkozataik alapján busás vagyonnal rendelkező elöljárók helyzetén mennyit lendít, ha a kávépénznek elegendő rongyos 1000–1500 euró helyett egy-két bevásárlásukat is fedező 4000–5000 eurót kapnak.