Victor Ponta pedig ismét, minden eddiginél nyilvánvalóbban bebizonyította: túl nagy neki a kormányfői, az államférfiúi kalap. Nem több egy önző, kisstílű politikai kalandornál, aki országát is feláldozza, hogy saját bőrét mentse.

Honatyáinknak természetesen nem volt idejük ilyen csip-csup ügyekkel foglalkozni, megvádolt társaik körül kellett védőbástyát alkotniuk, saját nyugdíjukról gondoskodniuk, s lám, a farönkök kivitelét korlátozó törvény nem került napirendre, így a nagy feldolgozók – például a Holzindustrie Schweighofer – nyugodtan vihetik az akár illegálisan kitermelt nyersanyagot külföldre.

Pontával vagy Opreával az ország élén ott vagyunk, ahol a part szakad: az agyonkozmetikázott, népszerűséghajszoló kormányzás pillanatnyi előnyöket teremthet, hosszú távú fejlődést azonban nehezen.

Legalább mások kudarcából tanulnának az MPP vezetői, mert ha az RMDSZ fütyülésére táncolnak, nemcsak a Néppártot, de saját alakulatukat is halálra ítélik.

Kell-e tartaniuk diákjainknak attól, hogy a magyarsággal szemben alaposan és tudatosan érlelt ellenszenv visszaüt román írásbelijük javításakor, nem azt vizsgálják, mit tudnak, hanem belekötnek, lepontoznak minden helytelen mondatot?

Nem először bizonyítja Victor Ponta: túl kisstílű politikus, a rábízott feladat messze meghaladja.

Még az is kiderülhet, kormányon kívül hatékonyabban lehet harcolni az erdélyi magyarság jogaiért, mint a román hatalom kiszolgálóiként.

Az állam, intézményei elsősorban akadályozni és nem segíteni igyekeznek a helyi közigazgatás munkáját.

A politikum csődjét jelzi, hogy állampolgári kezdeményezés szükségeltetik Szé­kelyföld autonómiastatútumának a bukaresti parlament elé terjesztéséhez.

Az RMDSZ mostani biztonsági futása jól illeszkedik az eddigi politizálásba: nem kell nagy célokat kitűzni, jelentős álmokat kergetni, beérik kis lépésekkel, az esetleges apró eredményekkel.

Úgy tűnik, nagyon ráért mostanáig Románia fő pénzügyi felelőse – talán ezzel magyarázhatóak abszurd javaslatai –, most azonban lesz dolga, valahonnan ki kell gazdálkodnia a képviselőházban megemelt gyermekpénz fedezetét.

Ha az EU változtat közönyös, elutasító álláspontján, Románia is kénytelen lesz ehhez igazodni. Első lépésként retorikáján kell módosítania, hogy polgárainak ne pár százaléka, de legalább fele megértse, nem lesznek kevesebbek, ha engedik, a magyarság maga döntsön saját ügyeiről.

Nehéz vétlennek és önzetlennek nevezni az RMDSZ-t is, hisz nagy hatalmú szenátorát, Verestóy Attilát ma is „Isten druzsbájaként” emlegetik, de az elmúlt évtizedekben több magyar környezetvédelmi miniszter regnált, s keveset hallottunk arról, hogy megálljt parancsoltak volna az erdők letarolásának.

A székelyföldi megyék – továbbra is mélyponton maradtak, alig létező iparral, kis fizetésekkel, a térséget elkerülik a magán- és állami befektetők egy­aránt.

Ismét bebizonyosodott: Romániában sok hónapos előkészület, többszöri halasztás sem elegendő ilyen mértékű reform bevezetéséhez, és ha ennek dacára erőltetik a hatóságok, csak a fejetlenség fokozódik.

Az csak egyik oldala az éremnek, hogy gond nélkül átveszik és feldolgozzák a törvénytelenül kitermelt, akár természetvédelmi területről származó fát, de letarolt erdők, megszűnt munkahelyek százai, sínylődő gazdaság, tüzelő nélkül maradt, kivándorlásra kényszerített, megfélemlített helybeliek, nyersanyag hiányában csődbe ment kisvállalkozások maradtak nyomában. Mindeközben az osztrák tulajdonos gazdagodik.

Jó jel, hogy fontos ügyek még össze tudják kovácsolni a szétszabdalt erdélyi magyar társadalmat, Háromszéken nem először bizonyítják politikusaink: képesek felülemelkedni az önös és pártérdeken, jelentős célok csatlakozásra késztethetik a tegnapi ellenségeket.

Miért csak most, 2015 közepén fontos a nyitás, az alázat, az emberek bizalmának visszanyerése? És ami a leginkább hiányzott: mi vezetett a jelenlegi helyzethez, miért veszítette el annyiak bizalmát az érdekvédelmi képviselet, hol hibázott?