Az oroszok által megszállt Kígyó-sziget: a viszály régi almája Ukrajna és Románia között

Az orosz–ukrán háború első napjának ikonikus mozzanata volt a Fekete-tengerben, a román partoktól alig 45 kilométerre fekvő Kígyó-sziget elfoglalása. Az esemény már a megszállás körülményei miatt is bevonult a hadtörténelembe: amikor ugyanis az okkupációs célból érkező orosz hadihajó felszólította a sziget ukrán védőit, hogy a vérontás elkerülése érdekében adják meg magukat, ezt a váratlan választ kapta tőlük:

Az első hírek szerint az oroszok ezután ágyúzni kezdték a szigetet, az ott tartózkodó 13 ukrán határőr pedig meghalt. Később kiderült, hogy az ukránok végül mégis megadták magukat, és orosz fogságba estek.

De mit kell tudni a Kígyó-szigetről, miért válhatott évtizedekig viszályforrássá Ukrajna és Románia között, és miért stratégiai fontosságú az oroszok számára?

Az Adevărul hosszú összeállítást közöl a sziget történetéről és jelenkori helyzetéről – éppen azért, mert a háború révén újra a figyelem középpontjába került Fekete-tengeri földdarabbal kapcsolatban ma is sok a homály és a bizonytalanság. Sokan ma is úgy tudják, hogy a Kígyó-sziget Romániához tartozik – és ebben nem is tévednek olyan nagyot. A sziget – vagy szikla? később kiderül, miért van ennek jelentősége – közel három évtizeden keresztül területi viták tárgya volt Ukrajna és Románia között.

Képeslap 1896-ból

Természetesen nem maga a 17 hektáros – vagyis egy nagyobb zöldségeskert méreteinek megfelelő – kopár földterület volt annyira vonzó a felek számára, hanem az alatta/körülötte elterülő kontinentális talapzat, amely legalább 10 millió tonna kőolajat, és 100 milliárd köbméter gázt rejt – aminek a jelentőségét, különösen a mostani háborús és energiaválságtól sújtott időkben, nem lehet eléggé felbecsülni.

A száraz tények tehát a következők: a Kígyó-sziget nem Romániához tartozik, hanem Ukrajnához; Romániához tartozik viszont a kontinentális talapzat nagy része

– ez volt a tétje annak az élénk médiaérdeklődés mellett zajló, 2009-ig tartó, a hágai nemzetközi bíróságon véget ért hosszú pereskedésnek, amelynek következtében a jelenlegi status quo kialakult. Már ha nevezhetjük jelenleginek ezt az állapotot: február 24. óta, mint tudjuk, orosz csapatok tartják ellenőrzés alatt a szigetet. A hágai bíróságon egyébként a Romániát képviselő Bogdan Aurescu – az ország jelenlegi külügyminisztere – sajátosan, egy anekdotával világította meg az ukrán álláspont ellentmondásosságát. Annak a diáknak a történetére hivatkozott, aki mindig az uborkáról beszél, bármit is kérdez tőle a tanár. Ha a krumpliról kérdezi, azt válaszolja, hogy a krumpli is egy zöldség, akárcsak az uborka – és innen jön az uborkáról szóló kiselőadás. Ha a matematikáról: a matematika egy tudomány, amely pont olyan, mint a biológia, a biológia a zöldségekkel is foglalkozik, az uborka pedig zöldség...

– fogalmazott Aurescu, akinek a diplomatakarrierjén nagyot lendített a per sikere. Magának a szigetnek a helyzetét az 1997-es román–ukrán szerződés rendezte, amelyben Románia elfogadta, hogy a Kígyó-sziget Ukrajnához tartozik – erre azért volt szükség, mert Románia épp a NATO-ba tartott, és a katonai szövetségnek nem lehetnek tagjai olyan államok, amelyeknek területi vitáik vannak a szomszédaikkal. A Fekete-tenger kontinentális talapzata – több mint 12 ezer négyzetkilométernyi területről van szó – hovatartozása azonban más lapra tartozik, így került az ügy a hágai bíróságra, amelynek végső döntési jogát mindkét fél elfogadta.

És itt érkezünk el a „szikla vagy sziget” dilemmához.

Ha ugyanis szigetről van szó, akkor a tengeri határvonalat onnan kell meghúzni – érthető módon az ukránok ezt az álláspontot vallották. A románok viszont azt hangoztatták, hogy ez csak egy szikla, ami alkalmatlan emberi létezésre és gazdasági tevékenységre. Álláspontjuk igazolására az ukránok kissé bizarr eszközöket választottak: felhúztak sebtében egy néhány házból álló falucskát, amelybe az ott szolgálatot teljesítő határőrök családjait költöztették, továbbá egy csatornázás nélküli szállodát és egy bankfiókot. A hágai bírákat azonban mindez nem hatotta meg: döntésük értelmében a Kígyó-sziget csupán egy sziklának minősül, a körülötte lévő kontinentális talapzat mintegy 80 százaléka pedig Romániát illeti. A döntést nagy ovációval fogadták Bukarestben, és úgy tekintették, mint az egyetlen törvényes és békés területgyarapítást Trianon óta.

Két kérdést kell feltennünk most:

miért sietett Oroszország elfoglalni ezt a látszólag jelentéktelen tengeri sziklát, illetve milyen hatása lesz ennek Romániára nézve?

Először is, a terület hivatalosan továbbra is Ukrajna része, tehát – szintén hivatalosan – Romániának továbbra sincs közvetlen tengeri határszakasza Oroszországgal. A gyakorlatban azonban 2014, vagyis a Krím oroszok általi elcsatolása óta ez a közös határ létezik: ez az év volt egyébként a fordulópont az addig meglehetősen hűvös, sőt barátságtalannak mondható román–ukrán kapcsolatok terén – nem nehéz belátni, hogy az orosz befolyás Fekete-tenger környéki megnövekedése és a közös fenyegetettségérzet miatt.

Az ukrán posta emlékbélyege a Kígyó-sziget védőinek tiszteletére

A sziget kétségkívül könnyű célpont volt, különösen egy olyan helyzetben, amikor az orosz hadsereg amúgy sem tud átütő sikereket felmutatni az ukrajnai hadszíntéren. Valószínűleg azonban nem ez az elsődleges oka a gyors okkupációnak, hanem a sziget stratégiai elhelyezkedése.

mondja az Adevărul által megszólaltatott Marius Ghincea, a European University Institute nemzetközi kapcsolatokat kutató szakértője. Ráadásul a Fekete-tengeren állandó jelleggel nem állomásozhat NATO-haderő, leszámítva a katonai szövetség tengerrel szomszédos tagállamait – így hát az orosz jelenlét megerősödésével sürgőssé vált egy Fekete-tengeri NATO-stratégia kidolgozása. Arról nem beszélve, hogy nemcsak radarokat lehet telepíteni a szigetre, hanem rakétarendszert is – a román partoktól alig néhány tucat kilométerre. Minden az ukrajnai háború végkimenetelétől függ. Egy elhúzó háború vagy Oroszország egyértelmű győzelme esetén Románia évtizedek után könnyen abban a helyzetben találhatja magát, hogy a biztonságát ismét a tarkójába lihegő orosz medve határozza meg.