A nemzeti muri

A románok által nem annyira húsvéti magukba szállásként, mint inkább „május 1-e” és „augusztus 23-a” (a II. világháborús átállás a kommunista korszakban munkaszüneti nap volt – a szerk.) stílusában megünnepelt idényjellegű murikon túllépve és körbenézve nemcsak azt a kérdést tehetjük fel magunknak, hogy „miként mulatozunk?”, hogy „min akarjuk túltenni magunkat, amikor a dévajozás gőzében dagonyázunk?”, hanem azt is, hogy „min megyünk keresztül?”. Azzal az érzéssel bámulom a közélet színpadát (kormány, ellenzék, parlament, újságok), hogy egy rosszízű népünnepély részesei vagyunk. Íme, néhány „jelenet”:

1. Az idei Nagypénteken a titokzatos Ghiţă elfogása volt a „jó hír”.

Ez volt maga a „hír”, amiről mindenki beszélt. Hogyan volt képes ez a középszerű, kifejezéstelen arcú fiú a feje tetejére állítani, „leleplezései” puliszkakeverőjével, a honi politika egész díszes társaságát? Ha hamisak, akkor miért foglalkozunk velük ilyen hevesen? Ha igazak, akkor ki voltunk téve holmi mohó semmirekellők, pofátlan ravaszkodók kénye-kedvének, akik számára az ország csak olcsó karrierépítési lehetőség és ellopásra éppen alkalmas források leltára. „Titkos” találkozókról, különféle „szervek” közötti fröccsözésekről beszélnek nekünk, azt mondják, hogy Gabriel Opreát állítólag George Maior kábítószerezte be (!), hogy valamelyik választási kampány előtti konspiratív összejövetelen „két, két és fél órán keresztül folyt az eszem-iszom”. Hogyan keveredtünk bele ebbe a mocsárba? Már nem is számít, hogy kik a „jó fiúk” és kik a „rossz fiúk”. Mindnyájan ugyanabban a gyászos táncban, ugyanabban a bohózatban vagyunk tettestársak.

2. Gabriel Oprea, a nap másik „hőse” azt meséli lazán a magisztrátusok előtt, hogy 2008-ban, a válságtól megijedve kivette a bankból az egymillió euróját. Hogyhogy egymillió euró? Amit mikor és hogyan keresett meg? És Dragnea úr honnan szedte elő azt a rakás pénzt, amire az alexandriai palotácskája felépítéséhez volt szüksége? Most, a szent húsvéti ünnep alkalmából hogyan engedheti meg magának ilyen könnyedén, hogy távoli egzotikus országokban töltse a szabadnapjait? Hány román engedhet meg magának ilyesmit?

3. Ezt is megértem: egy potenciálisan tragikus ügy („Kék Bálna”) vidám táncos teadélutáni témává vált két csintalan szőkeség, Carmen Dan (belügyminiszter!) és Gabriela Firea (főpolgármester!) részére.

Az egyik iskolába látogatva elvtársiasan hancúroznak,

miközben egy hangulatcsinálásra felfogadott énekes provokatív szövegű dalt énekel a „dá-dát akaró rossz lányokról”. Milyen kedves! A rosszat minden bizonnyal gyökerestül sikerült kiirtani a két hölgy „bevállalós” ugrabugrálásával.

4. Az oktatási miniszter úr ráébredt, hogy veszélyes a plagizált doktori címeket értékelő bizottság (CNATDCU) új összetétele. A bizottságnak Marius Andruh akadémikus, egy tiszteletre méltó ember az elnöke, tagjai pedig mindenféle hozzáértő és tisztességes alakok. Így aztán nem kizárt, hogy tényleg el is kapják a plagizálókat! Nos, „eztet nem lehetséges!”. „Még a végén kollegák nélkül maradunk!”. Gyorsan a mieinket kell a vezérlőpulthoz ültetni! Már korábban is mondtam: minek bonyolítsuk az életünket akadémiai szeszélyekkel, lopást felfedezni képes szakértőkkel? Nem tisztességesebb megadni a doktori címet, demokratikusan, mindenkinek, aki elvégez egy egyetemet? Sőt, egy középiskolát? A Hírszerzői Akadémián végzőknek pedig már tanulmányaik utolsó évében a hajtókájukra tűzhetnénk a „doctor honoris causa” címet!

5. Az ellenzék? A PNL-nél (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) ünnepélyes bambaság uralkodik, az USR-nél (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) hisztérikus zűrzavar, a PMP-nél (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) pedig nem uralkodik semmi.

Szó se róla, a hatalom táborában sem állnak már a dolgok ugyanolyan jól, mint hajdanán.

Emlékeznek, hogy mennyire szerették egymást Ponta és Crin (Crin Antonescu, a PNL volt elnöke – a szerk.)? Vagy Ponta és Dragnea? Vagy Tăriceanu és Constantin? Emlékeznek még, hogyan egyesült – hazafiasan – a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.), a PDL-PNL-vel, hogy USL (Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.) alapon vigyenek minket egy fényes jövő felé? És íme, hogy újra az általános pofozkodás területére jutottunk? Megy az egymásra mutogatás! Mindenki leleplez mindenkit! Olyan dolgokat tudnak a volt haverokról, melyeket – megértheted – nem lehet már rejtve tartani!

6. Csak a kultúra megy jól! A minap az (ország külföldi arculatáért és hírnevéért felelős) Román Kulturális Intézet (ICR) élére megszavaztak egy hölgyet, aki kész feláldozni magát a hazáért. A következőt mondja: zárójelbe helyezi a szakmai ismertségét (bűnösnek vallom magam azért, mert eddig nem kutakodtam ebben a zárójelben) és belép az adminisztrációba. A hölgyet Liliana Ţuroiunak hívják és alapképzettségét tekintve divattervező. (Amilyen rosszmájú vagyok, nem tudom nem ideidézni azt a portrét, melyet Dumitrache Ténsúr vázol fel Ziţa sógornőjéről Iancu bácsi darabjában: „Szép lány, kalaposnő és tanult”!). Egy olyan személyiség mellett, mint Ţuriou asszony, akinek az alelnöknek megszavazott Mirel Taloş úr a segítsége (Nem nagyon tudják, hogy kicsoda? Nagyon helytelen!), nyugodtan alhatunk.

Ezentúl Románia neve lesz mindenki ajkán.

7. A döbbeneteknek, csodáknak és kifinomultságoknak ebben a zűrzavarában szükség volt egy nagy kortárs román író nyugalmára, magabiztosságára és sorssal folytatott alkudozására. Nicolae Breban úr frissen megjelent önéletrajzában többek között arról mesél, hogy miként igyekezett éveken keresztül jó kerékvágásba helyezni a „párizsi epikai kutatást”, a nagy klasszikus modellek felé terelve. Nem sikerült. Szóval a dolgok ott sem nagyon vannak rendben. Már csak „Ţurui” asszony állhat elő valamilyen ötlettel. Sok sikert kívánok!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.