Van-e lövésünk arról, mi a medvehelyzet Romániában?

Lehet-e Romániában egy létező, valós és sokak számára igencsak nagy fejtörést okozó problémára megfelelő megoldást találni? A tapasztalat azt mutatja, hogy nehezen: hajlamosak vagyunk olyan részletekkel vesződni, amelyek nem mozdítják elő a megoldásokat. Lehetne? Kétségkívül, hiszen minden lehetőség és eszköz megvan rá.

Ilyen a sokat emlegetett és folyton nagy indulatokat kavaró romániai, főként erdélyi medvekérdés is, ahol a minisztérium, a környezetvédő civil szervezetek, a vadásztársaságok, a kárvallottak és a lakosság minduntalan összecsap.

Hasonló helyzet alakult ki nemrég, amikor a környezetvédelmi minisztérium április első felében közzétette a romániai barnamedve-állományról szóló friss adatokat:

A medvék „népszámlálása” egy 2021-ben indult, 11 millió eurós, uniós finanszírozású projekt keretében jött létre, amely az állomány pontos meghatározására szolgáló mintavétel és DNS-elemzés volt: 24 ezer levett minta alapján az rajzolódik ki, hogy csaknem 13 ezer medve él Romániában. (Megjegyzés: ha csak a minimumot vesszük, az is 10 ezer körüli.)

Romániában van a legnagyobb medvepopuláció Európában, ezt pedig a mostani számlálás eredményeit megelőző becslések is alátámasztották. Románia tavaly egy európai irányelv alapján megduplázta a fajra vonatkozó kilövési kvótáját (egy fiatal lány medvetámadás okozta halálát követően), és a friss adatok is alátámasztani látszanak azt a feltételezést, amelyet már tíz éve hangoztatnak (például Tánczos Barna volt környezetvédelmi miniszter), hogy – lényegében –hatalmasra nőtt a medvepopuláció az országban. Ezt össze lehet vetni: a 2024-es hivatalos adatok szerint az elmúlt 20 évben Romániában 26 embert öltek meg medvék, és 274 ember sérült meg súlyosan, az egyéb károkról pedig még nem is szóltunk.

A Természetvédelmi Világalap (WWF) azt kifogásolta a közzétett felmérést követően, karöltve a Natura2000-es civil szervezetekkel, hogy a medvekérdés politikai PR áldozatává vált, a létszámfelmérés tudományos módszertanát nem ismertették eléggé, és elmulasztották közölni a korábbi intézkedések eredményeit, illetve azt, hogy nem ott avatkoznak be, ahol fontos lenne (kilövés esetén), a hatóságok pedig a medvéket teszik bűnbakká.

Ahogy az is elméleti, erkölcsi síkra tereli a helyzet felméréséből fakadó problémamegoldást, ha egy valós és veszélyes probléma esetében elkezdünk olyasmin filozofálgatni (például: egyformán fontos-e az ember és a medve?), ami csak megnehezíti és lassítja a folyamatot.

Természetesen értjük mindannyian, hogy a medve miért fontos (mindenevő) ragadozó, ahogyan a farkas is, és milyen szerepet tölt be az ökoszisztémában, milyen kulturális, szimbolikus teret tölt be az emberi gondolkodásban. Ahogy azt is értjük, hogy a környezetvédelmi szervezetek tudományos megközelítései előtérbe helyezik a konzerválást és a környezetet, mint értéket.

Sajnos azonban meg kell tanulnunk mind ellentmondásokkal és nehéz helyzetekkel együtt élni, amikor pedig tarthatatlanná válik a helyzet, akkor föl kell tennünk a kérdést: mit is védünk valójában.

ugyanis a természet és az ember szétválaszthatatlanságát feltételezi, a pusztulás és a pusztítás, a regenerálódás és helyreállítás körforgását kénytelen megragadni.

Azt azonban sokszor elfelejtjük, hogy nem az ember van a tudományért, hanem a tudomány az emberért: ahhoz pedig, hogy a tudományt az ember szolgálatába állítsuk, abba a kényelmetlen, de hasznos pozícióba kell beleerőszakoljuk magunkat (legalábbis az értelmiség mindenképp), hogy meg kell értenünk a társadalmat.

A társadalom pedig fél a medvetámadásoktól, az emberek féltik a jószágaikat, a kertjeiket és még sorolhatnánk. A medvekérdés lassan olyanná válik, mint egy komplex béketárgyalás: valamit valahogy fel kell adnunk ahhoz, hogy jobb legyen a helyzet. Itt pedig az valóban érvényes, hogy a tudományos szempontok kell elsőbbséget élvezzenek, de a tudományt az ember szolgálatába kell állítani – a medvék, bármennyire is érző lények, maguktól nem fogják megoldani. Bűntudatuk pedig nincs.

Az európai finanszírozású populációfelmérési és monitoring-projektek tekintetében – és nem csak – lehetséges egy érdekes összehasonlítási alap: ez pedig nem más, mint egy kis közép-európai, közvetettebben balkáni ország: Szlovénia. Szlovénia azért lehet jó példa, mert területét nézve alig nagyobb, mint Székelyföld (ha most szigorúan Maros, Hargita és Kovászna megyét számoljuk). Lássunk csak néhány adatot: Szlovénia területe nagyjából 20 ezer négyzetkilométer, Székelyföldé pedig – az előbbi megyék területének összegeképp – 17 200 négyzetkilométer. Egész Erdéllyel összehasonlítva, amely nagyjából a Kárpátok belső ívében foglal helyet: Erdély 100 ezer négyzetkilométer, vagyis ötször nagyobb, mint Szlovénia.

Azért, mert Szlovéniában jelenleg az egyik legjobban működő, környezetvédelmi szempontokat maximálisan figyelembe vevő medvepopuláció-monitorizálás és vadgazdálkodás folyik az EU-n belül. Ez pedig a medvék országon belüli eloszlási aránya szempontjából fontos – a romániai helyzet szerint (közép-kelet-) Erdélyben él a legtöbb medve (Hargita, Kovászna, Brassó és Maros megyékben), valamint Suceava és Prahova megyékben, azaz északkeleten és délebbre, ezt pedig a 2024-ben frissített preventív kilövési kvóták elosztásában is láthatjuk.

A tavaly elfogadott preventív kilövési kvóták megyei elosztását kritizáló környezetvédelmi szakemberek ekkor még arra hívták fel a figyelmet, hogy olyan megyék is kaptak kilövési kvótát, ahol a medve jelenléte nem annyira erős, ezért felesleges lenne az állomány ritkítása. A felmérés, amely szerint a vadásztársaságoknak a törvénymódosítást követően lehetősége adódna preventíven kilőni X mennyiségű példányt, akkoriban még 7-8 ezernyi medvére hivatkozott, és már akkor túlszaporodásról beszélt.

A legfrissebb adatok szerint nyilván sokkal több a medve, mint amire akkoriban (minden bizonnyal módszertanilag hibásan) hivatkoztak, ez viszont csak annyit árul el a helyzetről, amennyi be is következett: hogy a medvét Romániában le akarják vetetni a szigorúan védett állatfajok listájáról (Mircea Fechet jelenlegi környezetvédelmi miniszter szerint), és a problémás medvék eltávolításáról szóló rendeletet is módosították, szabad kezet adva a polgármestereknek, hogy egy veszélyes helyzetről gyorsabban és önállóbban dönthessenek.

A Natura2000-es civileknek abban valóban igaza van, hogy elsősorban a problémás egyedek eltávolítására kellene fókuszálni, nem arra, hogy minél nagyobb legyen a trófeaegyed-kilövés:

nem a nagy és domináns hímekre, amelyeket a vadászok előnyben részesítenek, de nem mennek be emberlakta helyekre (ráadásul a populációjuk társadalmi egyensúlyában van nagy szerepük). Az intenzív kiegészítő etetés és a mesterséges egyensúlyhiány miatt több nőstény, könnyebben hozzáférhető táplálék és több kölyök van, a problémás medvék pedig sajnos továbbra is aktívak.

Ha a kvótarendszert kombinálni lehet ezzel a megfigyeléssel, akkor mindjárt egy lépéssel előbb vagyunk – ráadásul nem is kellene kétségbe vonni a minisztérium abbéli törekvéseit, hogy még az idén véglegesítsék a megfigyelési projektet, majd területrendezést és -felosztást végezzenek a genetikai felmérések alapján, illetve olyan zónákat hozzanak létre, amely kulcsfontosságú védelmi területek, konfliktuskezelési-kockázati területek, fenntartható gazdálkodási területek és peremterületek megnevezéséből áll.

A kis ország területén jelenleg a 2020-as évek becslései szerint 1000-1200 medve él, ami a méretéhez képest igen nagy számnak mondható, sőt, a barnamedvék java nem is az ország északi részét domináló Alpokban él, hanem a déli, Dinári-hegység területein. A szlovénok (körülbelül 2 és fél millió fő) élen járnak a medve–ember konfliktusok megelőzésében, a vadászat és állományszabályozás éves kvóták alapján történik. 2023-ban például 230 példány kilövését engedélyezték, amely a barnamedve élőhelyének változatosságát, az ország területét, az egyedszámot és az ember által lakott területeket arányosan veszi figyelembe. Ez azt eredményezte, hogy az elmúlt 25 évben Szlovéniában mindössze 15 ember sérült meg medve miatt. Romániában ehhez képest jóval alacsonyabb a kvóta, még akkor is, ha a környezetvédelmi direktívákat nézzük (értsd: a prevencióban a problémás egyedekre fókuszálunk).

főként a vadászati beidegződések terén. Ceaușescu diktatúrája alatt (1965–1989) a barnamedvét intenzíven vadászták, gyakran politikai célokra is, a „Kárpátok Géniusza” maga is hírhedt trófeagyűjtő volt – állítólag több száz medvét öletett le. A vadászat gyakran nem volt fenntartható, az állományt manipulálták (pl. etetéssel felduzzasztották, majd vadászták). Bár Romániában 1989-re nagy volt a medveállomány (kb. 6 000 példány), ez részben mesterséges és instabil volt.

Szlovénia területén a barnamedve őshonos faj, egész Közép-Európában itt maradt fenn az egyik legstabilabb populáció. Mivel a huszadik század derekán már csak pár száz példány maradt, az 1950-es évek Jugoszláviájában, különösen a hozzá tartozó Szlovénia területén állományvédelmi intézkedéseket hoztak, például kíméleti időszakokkal és az élőhelyek védelmével.

Az ország 1991-es függetlenedését követően a medvék száma 300-400 egyedre volt tehető, ami kevesebb mint fele a mostaninak. Fontos megjegyezni, hogy Jugoszláviában a barnamedvét szabályozott módon lehetett vadászni, főként trófeavadászat céljából, de vadászati engedélyekhez kötött volt, és kvótákat vezettek be. Ugyanakkor a vadászat turisztikai és gazdasági szerepet is kapott, de nem volt tömeges irtás, és a populáció stabil vagy enyhén növekvő maradt a jugoszláv korszakban

Az összehasonlítás célja egyrészt az, hogy lássuk, mi vezetett jelenlegi helyzetünkhöz – mint mindenben, ebben is megkéstünk: már jóval korábban kellett volna fenntartható edukációs és prevenciós intézkedéseket bevezetni.

A társadalmi elégedetlenség, az emberek félelme valós és nem mellőzendő probléma, ezért párhuzamosan ugyan futhat a megelőzésről szóló diskurzus és az egyéb medve–ember együttélését megkönnyítő projekt (Tusnádfürdőt szokták példaként felhozni), de nem csak ennek kell fókuszban lennie. Mert ha nincs fókuszban, az emberek maguk veszik kezükbe az irányítást (a puskát és egyéb módszereket), és titokban fogják elintézni azt, amit a hatóságok, minisztériumok és egyebek totojázása akadályoz.