Valláselhagyás Erdélyben – megkönnyebbülés vagy kihívás?

Erdély-szerte a vallási-felekezeti hovatartozás kiemelkedő szerepet játszik a mindennapi életben. Identitásképző ereje megmutatkozik abban is, hogy Erdély a vallásszabadság hazájának tekinthető,

Az időben utazva azonban megállapíthatjuk, hogy az 1989-es forradalmat követően Romániában deszekularizációs folyamatok mentek végbe, ami azt jelenti, hogy a vallás fontossága felerősödött a diktatúrát követően – legyen az ortodoxia, katolicizmus vagy protestantizmus. Úgy tűnik, a kolozsvári Valláskutató Intézet röviden és velősen foglalja össze, mit is jelent ma ez:

– írják.

A felekezetközi kommunikáció és közös gondolkodás valósult meg január 15-én is az intézet berkeiben, ahol Tinca Richard előadásában olyan nehéz és rétegzett kérdésekre kereste a választ, hogy mi okozza a valláselhagyást és mik lehetnek ennek a következményei.

A szociológiai megközelítésű, jobbára interaktív szemináriumhoz hasonló eseményre becsöppenve azt vettem észre, hogy leendő vallási nevelésre szakosodókkal vagyok körülvéve, akik – a megelőzést tartva szem előtt – a vallástanítás pozitívumainak megőrzését tűzték ki célul.

Mindkét fertályról nézve fájdalmas lehet szembesülni azzal a jelenséggel, hogy valaki kilép az intézményesített vallás kereteiből. Akik benne voltak, és a negatívumait megtapasztalták, nyomásként élték meg, és azoknak is, akik ezt a jelenséget úgy látják, hogy az illető elveszített egy közösséget, vagy csupán nehézségekbe ütközött összeegyeztetni a világnézetével, identitásával, holott erre lettek volna kapaszkodók.

A vallásból kilépés – mint ahogy az borítékolható is volt a hallgatók körében – olyan, mint egy nagy szakítás:

Tinca Richard 11 interjúalannyal készített mélyinterjút arról, hogyan hagyták maguk mögött vallásukat – a fő kérdés az volt, hogy keresztényként határozták-e meg magukat a múltban, és ha igen, mi vezetett ahhoz, hogy valláselhagyókká váljanak, ebből pedig milyen következtetéseket lehet levonni.

A felmérés elméleti háttere szempontjából fontos lehet két fogalmat tisztázni, ami a valláselhagyásra vonatkozik: az első a dekonverzió, ami egy személyes folyamat, amely során valaki elveszíti a hitet egy adott vallásban vagy spirituális rendszerben. Ez inkább egy belső átalakulás, amelynek során az illető fokozatosan távolodik el a hitétől, a vallási meggyőződéseitől és/vagy a vallásos közösségétől. Ez lehet lassú, természetes folyamat, amely során valaki úgy érzi, hogy a vallás már nem ad választ az életében felmerülő kérdésekre, vagy már nem találja relevánsnak az adott vallás tanításait. Gyakran érzelmi, intellektuális vagy erkölcsi dilemmák is állhatnak mögötte.

A második az aposztázia, egy görög eredetű kifejezés, amelynek szó szerinti jelentése elpártolás. Az aposztázia formális valláselhagyás, az illető nyíltan és hivatalosan megtagadja korábbi vallását, és nemcsak a hit elvesztését vagy a vallástól való eltávolodást jelenti, hanem az adott vallás nyílt elutasítását is.

Ez általában valamilyen külső gesztus vagy nyilatkozat formájában történik,

(Például, ha valaki katolikus volt, és kilép az egyházból, azt aposztáziának lehet tekinteni.) Az aposztáziát egyes vallásokban bűnnek vagy árulásnak tekintik, és súlyos következményekkel járhat (például kiközösítés vagy más vallási szankciók).

Noha ez a két meghatározás látszólag különálló, mégis összefügg. A formális kilépést általában megelőzi a személyes dekonverziós folyamat, ugyanakkor kevés példát látunk arra, hogy valaki formálisan kilépjen, de megtartsa hitét.

A valláselhagyás okai természetesen komplexek. A kitérési folyamatok rendszerére Tinca kétféle megközelítést is mutatott, az egyik a kilencvenes évek kutatásai alapján vázolható fel, a második a legújabb, 2020-as, részletesebb keretrendszer. Az első négy pilléren nyugszik, tehát a valláselhagyást intellektuális kétely, érzelmi szenvedés, erkölcsi kritika és közösségtől való elszakadás jellemzi, ezt azonban jobban árnyalja a második:

• meginognak az erkölcsi elvek,
• megváltozik az identitás: meghasonlanak, kinőnek belőle,
• kétkedés, tépelődés áll be, intellektuális vívódás,
• törés keletezik az Istennel való kapcsolatban, kiábrándulnak (esetleg megkínzottak).

Tinca megkérdezettjeiben a dekonverziós folyamatot többségében személyes krízis, az egyházban való csalódás és az intellektuális kétely töltötte be. Többen haláleset után hagyták ott az egyházat (pl. nagyszülő elvesztése, akinek nagy szerepe volt abban, hogy az illetőt vallási nevelésben részesítse), mások a kamaszkoruk után kialakuló identitásukat nem tudták összeegyeztetni az egyházi tanításokkal, a vallásosság életvitelszerűségével. A tudományos diskurzus behatóbb megismerése is elősegítette őket abban, hogy megkérdőjelezzék például a teremtéstörténetet,

Néhányan feltették a kérdést: mi marad így ezeknek az embereknek a lelkében, ha elveszítik azt a közösséget, amelyben (vallásosan) szocializálódtak? Nem éreznek űrt magukban? Az online vallásos közösségek mennyiben másak a személyes jelenlétűektől?

Manapság gyakorivá vált, hogy online ima- és dicsőítő közösségek (de akár szekták) alakuljanak ki. A hagyományos közvetített szentmise/istentisztelet mellett megjelentek az online, önszerveződő imakörök, bibliaórák, sőt, missziós tevékenységek – vannak önjelölt „messiások”, akik valamilyen próféta vagy kulcsfontosságú vallási szereplő reinkarnációjának tartják magukat, így kénytelenek furcsábbnál furcsább eszközökkel híveket szerezni maguknak.

Tinca Richard egy személyes történetet is elmesélt erről, miután kísérleti alapon elfogadta egy Amerikában élő ázsiai személy közösségimédia-jelölését és meghívását egy szektába, ahol elvileg ő lett volna „Jézus reinkarnációja”.

A vallásos hitben való megrendülés azonban nem vonja maga után azt, hogy az illető esetleg egy másik felekezet tagjává váljon kiválását követően. (Bár ilyenre is sok példa van, noha nem a Tinca kutatásában.)

amely arra enged következtetni, hogy az intézményes keretekben, a papban/lelkészben, a közösségi struktúrákban rendült meg elsősorban a hitük, de az istenképük nem változott.

Tinca szerint az interjúalanyok számára a vallásosság akkor lett meghatározó az életükben, miután csatlakoztak egy vallásos közösséghez, ebből pedig az következik, hogy a szentírási tanítások és dogmák meghatározták a személyiségüket és a világképüket, ez pedig a döntéseikhez is hozzájárult.

Amikor pedig elindult bennük a dekonverziós folyamat, az minden esetben fokozatos volt, és több tényező hatására jött létre, ezek között az egyházi intézményekben való csalódás, a személyes krízis és intellektuális kétely játszott főszerepet. A kitérést követően az érintettek ambivalens érzésekkel szembesültek, döntésüket pedig leginkább negatívan fogadták (volt olyan megkérdezett, aki fokozatosan, titokban hagyta abba a templomba járást, hogy a barátai és családja ne vegye észre).

Napjaink vallási oktatói és a hitélet személyiségei feltehetik maguknak a kérdést:

Egy ilyen válasz lehet, hogy a vívódás és kétkedés ellenszereként olyan stratégiákat alkalmazzanak, magyarázatokat kínáljanak fel és odafigyelést tanúsítsanak, hogy egy vallási közösségben élő ne érezze megterhelőnek, kizsigerelőnek a közeget, amelyben van.

Ez elsősorban az oktatás minőségétől (érdekes, revelatív hittanórák), a lelkigondozástól (a személy számíthat a vallási vezetők segítségére, megnyugvást, megoldást kaphat), a vallási gyakorlatok adekvát alkalmazásától (például nincs kivételezés a ministrálók között, egyenlő bánásmód) függenek, valamint attól, hogy a vallási tanok és szocializáció minőséginek bizonyuljanak (a hívő ember értse is, hogy miben hisz). Ez pedig a következő generáció feladata.