Utazás a japán táncművészeten át önmagunk felé – interjú Varga Brigitta táncoktatóval

A Szilágy megyei születésű, Kolozsváron élő Varga Brigitta nem hivatásos táncos, de gyerekkora óta szerelmese ennek a művészeti ágnak. Számos műfajban kipróbálta magát, míg találkozott a japán gyökerekből táplálkozó butoh nevű irányzattal, amelynek a népszerűsítésével már oktatóként is foglalkozik. Megkértük, segítsen betekintést nyerni ebbe az első látásra fura, de varázslatos világba.

A tánc a legmagasztosabb, a legmegindítóbb és a legszebb a művészetek között, mert nem puszta lefordítása és absztraktálása az életnek, hanem az élet maga – mondta egyszer Martha Graham híres amerikai táncos és koreográfus. Te mikor szerettél bele a táncművészetbe?

Aki nem mártózott meg valamilyen formában ebben a világban, valószínűleg vitatkozna ezzel a kijelentéssel, de nekem könnyű egyetértenem vele, mert a tánc az egész életemet végigkísérte. Talán édesanyám tudná pontosan megválaszolni, hogy mikor kezdtem el táncolni. Egyedüli gyerekként gyakran az jelentette számomra a relaxációt, a magammal való játékot, hogy bezárkóztam a szobámba, és táncoltam. Zilahi kisiskolásként a szüleim beírattak néptáncra, aztán később magával ragadott a ’90-es években népszerűnek számító utcai táncok, a street dance világa, ezen belül is főleg a hip-hop kötetlenebb stílusa. Így kerültem egy helyi moderntánc-csapatba, ahol főleg ezekkel az úgynevezett utcai stílusokkal foglalkoztunk. Tinédzserként megfordult a fejemben, hogy Budapesten tanuljak táncművészetet, aztán a távolság miatt mégis letettem róla, és végül a marosvásárhelyi színművészeti egyetem fele vezetett az utam. Nem a színházi világban dolgozom jelenleg, a táncot viszont továbbra sem engedtem el.

Aktív érdeklődőként tehát volt, van rálátásod a kortárs táncművészet világára. Erdélyben mennyire adottak a lehetőségek arra, hogy kortól és foglalkozástól függetlenül, kvázi amatőrként találj olyan műhelyeket, ahol betekintést nyerhetsz ebbe a világba?

Szerencsére egyre több olyan műhely van a nagyobb erdélyi városokban, ahol a kortárs táncok valamelyik válfajával találkozni lehet. Én ezt mindig fontosnak találtam, és csak ajánlani tudom mindenkinek, mert a rendkívül hasznos testmozgáson túl egyszerre önismereti és terápiás lehetőség is. Sok mindent nyújtott számomra a tánc, s bár sok műfajba belekóstoltam, a japán gyökerekből táplálkozó butoh nevű irányzat volt az, amely a legmélyebben megérintett. Bár korábban nagyon sok irányban érdeklődtem, úgy éreztem, a butoh-val való találkozás egy fajta megérkezés volt számomra.

Varga Brigitta javaslatára japán teát választottunk a beszélgetéshez

Beavatnál a részletekbe? Mit kell tudnunk erről a – mifelénk kevésbé ismert – táncműfajról és hogyan találkoztál vele?

Azt is mondhatnám, teljesen véletlenszerű volt. 2020 nyarán, mondhatni az utolsó pillanatban jelentkeztem a Madaras Ágnes jógaoktató által szervezett reketói (Kolozs megye) „Butoh Lab Camp” tánctáborba, amelyre ma úgy gondolok vissza, mint életem egyik legmarkánsabb, legmeghatározóbb tíz napjára. Ott Jumiko Josioka japán oktató irányításával dolgoztunk, rendkívül intim körülmények közt, festői környezetben, családias hangulatban. Ahelyett, hogy műfaji definíciókat fogalmaznék meg, körbeírnám a saját tapasztalatomat. Én nem tudtam, mi az a butoh, úgy álltam hozzá, mint egy kíváncsi gyerek. A Jumiko Josioka által vezetett első közös tevékenység alkalmával nem tudtam eldönteni, hogy mit élek meg. Itt most színház van? Bele kell bújni egy karakterbe? Tánc van? Jóga van? Mert mindenből volt egy kevés benne – és épp ez az első látásra furának tűnő ötvözet tette az első pillanattól vonzóvá ezt a műfajt. Megtörtént a beavatás is: Jumiko Josioka elmagyarázta, ez a mozgásstílus Japánból indult nagyjából az 1950-es évek legvégén, egyfajta ellenreakcióként arra a nyugatiasodásra, amely a második világháború után elkezdődött az országban. Tacumi Hidzsikata koreográfus és Kazuo Ono táncművész rakta le az alapjait, ők egyszerre próbálták ötvözni az ősi japán mozdulatokat, gesztusokat – például a rizsszedő parasztok megfigyelése révén – az avantgárd táncművészettel, a fő „cél” pedig a kontrollált, előre leszögezett mozdulatsorokkal ellentétben a természetesség, az egyszerűség volt, a lehető legszabadabb önkifejezési mód a tánc révén. Nyilván vannak nagyon szigorú alappozíciók, de ezek megtalálhatóak a harcművészetekben, a jógában is.

A színház világa felől érkezve mindezt hogyan értelmezted?

A legjobb szó, ami eszembe jut róla: a jelenlét, a testben való jelenlét. A megszokottól teljesen eltérő tudatállapot. Ezt a jelenléti folyamatot sokkal hamarabb beindítják bizonyos technikák, melyeket a Jumiko Josioka által vezetett worshopokon sajátítottam el. Az első tábor olyan volt számomra, mint egy intenzív terápia, nagyon sok feszültséget, traumát sikerült feldolgozni a butoh-nak köszönhetően.

Jumiko Josioka nyilatkozta, hogy a butoh az önmagunk táncon keresztüli megismerését jelenti. Ugyanígy érzed te is?

Pontosan. Három ilyen táborban voltam már, és hát bátran kimondhatom: rengeteget változtam azóta. Úgy is fogalmazhatnék, hogy teljesen másból dolgozom, mint azelőtt, mintha kaptam volna egy új kulcsot magamhoz. A butoh – mint formanyelv – nagyon sokszor lelassít, kiszed a normális ritmusodból. A legtöbb butoh-művész valamilyen harcművészettel is foglalkozik, szóval ahhoz a világhoz is igen közel áll technikailag, de minden táncos sajátos, egyedi megközelítéssel dolgozik, ezért már számos válfaja, interpretációja alakult ki. Az én stílusom is teljesen más, mint például a Jumiko Josiokáé.

Ha jól értem, akkor épp ez is egyedivé, úgymond interaktívvá teszi ezt a stílust, hogy a szigorú alapokon – testtartás, levegővétel – túl nincs rögzített koreográfia, a mesterektől elsajátított technikákat pedig tovább tudod gondolni, kialakíthatsz egy sajátos stílusötvözetet.

Pontosan. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár a butohnak is van színpadi verziója, különbség van a színpadi és műhelymunka között. Ami a táborokban történik, vagy egy workshopon, az egy intimebb munka, ami a legőszintébb testi megszólalásod kell legyen. Egy gondolatnak, egy képnek a legőszintébb testi megfogalmazása. A butoh-előadás az egy színpadiasabb, keretezettebb forma, a műhelymunka viszont olyan, mintha egy előadásra készülnénk, amely soha nem lesz bemutatva színpadon.

Mikor döntöttél úgy, hogy te is tartasz Kolozsváron butoh-workshopokat, és milyen volt a fogadtatása?

Az első, 2020-as tábor után rögtön megfogalmazódott bennem, hogy ezt az élményt valamilyen formában át kell adnom, meg kell osztanom másokkal is. Nem érdekelt, hány éves vagyok, hogy nem művészként keresem a kenyerem, táncolni szeretnék – ez a hozzám legközelebb álló, legőszintébb kifejezési forma. A Facebookon szoktam a butoh-eseményeket meghirdetni, erre bárki jelentkezhet kortól függetlenül. Ezek rendszerint a Planetarium Kids-ben, és idéntől az Ikwe jógastúdióban is zajlanak, a legközelebbi január 28-án lesz az utóbbi helyszínen. Két típusú műhelymunka zajlik: a Butoh Basics egy pörgősebb, intenzívebb, dinamikusabb workshop, míg a Breathe&Butoh pedig egy intimebb, befele fordulósabb, meditatívabb jellegű aktivitás. Senki ne számítson arra, hogy egy tükör előtt bemutatok néhány lépést, amit majd tökéletesen utánozni kell, nem az történik egy ilyen workshopon, sokkal inkább a testünk megismeréséről szól.

Fotó: Vlad Braga

Milyen stílusú zenét használtok ezeken a műhelymunkákon?

Változó. Nem kell föltétlenül ilyen japándobos zenére gondolni. Táncoltunk már Leonard Cohenre, Madonnára, Radioheadre, de keleti zenékre is. Mari Osanai japán művész workshopjain például klasszikus zene szólt. De ez sem feltétlenül fontos. Én soha nem értettem például azokat az embereket, akik néha hallanak valami zenét, és azonnal kijelentik, hogy arra bizony nem lehet táncolni. Ez nem így van, én például nagyon szeretek klasszikus zenére, lassú tempójú kompozíciókra is táncolni. Sőt. Nagyon más élmény például zene nélkül, mezítláb táncolni a fűben, jelen lenni zene nélkül. A zene nagyon sokszor befolyásolja a mozgásunkat, könnyít a helyzeten, de ebből a keretből is ki lehet lépni. Innen nézve gyakorlatilag bármire lehet táncolni.