Szucher Ágnes, aki „azért tud valamit megcsinálni, mert nem művész” (INTERJÚ)

Szucher Ágnes 1993-ban született Marosvásárhelyen. Kolozsvárott végzett színművészeti tanulmányokat (alapképzést és mesterit), majd két és fél évig bábszínészként dolgozott a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál, utána Kolozsvárra költözött. Szabadúszó illusztrátorként, animációs filmrendezőként és drámatanárként dolgozik. Második animációs kisfilmje, a 2021-ben készült Szerelem a korona idején épp a minap seperte be a legfrissebb díjat (sorrendben az ötödiket) a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon.   Első ránézésre tipikus nyugati szabadúszó életmód a tied: (film)színésznő, illusztrátor, drámapedagógus, animációs filmkészítő. Az ember úgy képzelné, ehhez négy egész ember kellene. Te hogy bírod egyedül? Úgy bírom, hogy – ha tetszik – semmit nem aknázok ki teljesen (nevet). Vagyis: alapjában véve nagyon szerteágazik a figyelmem. Ezt úgy értem, hogy ha valamivel foglalkozom, akkor csak arra figyelek, de nem tudom sokáig csinálni. Ilyenkor pedig jól jön, hogy több mindenhez értek. Például: egy hónapnyi rajzolás után azt mondom, na jó, most inkább emberek között lennék, úgyhogy szervezek egy drámapedagógiai foglalkozást. Mindig igyekszem váltogatni a munkákat. Tulajdonképpen ez tartja frissen az egész rendszeremet. Ha csak egy dologgal foglalkoznék, érzésem szerint nagyon hamar kiégnék.   Úgy érted, hogy az egyik munkából merítesz erőt, energiát a másikhoz? Pontosan. Mondok egy példát: mikor gyerekkönyveket illusztrálok vagy a Napsugárnak, Szivárványnak rajzolok, nagyon sok ihletet merítek a gyerekfoglalkozásokból. Megfigyelem, amit a gyerekek mondanak, a gesztusaikat, ahogy játszanak, aztán átültetem őket a karakterekbe, amikor rajzolok. Tulajdonképpen arról van szó, hogy

egyik szakma nagyon sokat segít a másiknak.

  Nem aggaszt az egzisztenciális bizonytalanság? Nálunk, az erdélyi végeken azért nem olyan megszokott dolog a szabadúszás. Vannak olyan időszakok, amikor kicsit kétségbe vagyok esve, szóval azért nem szivárványos minden pillanat. Például, amikor nincsenek megrendelőim, gyerekkönyv-illusztrációkra. Olyankor próbálok olyasmit csinálni, ami nem feltétlenül pénzt hoz, hanem hozzáad valamit a portfóliómhoz. Ebben többek közt az a jó, hogy idővel alaposan kinyújtottam a csápjaimat, próbálok ráérezni, hogy mire van igény. Mivel közvetlen ember vagyok (legalábbis annak tartom magam), elég jó a kapcsolati hálózatom. Ezért, ha történetesen megszorulok, tudom, hol kopogtassak. És nem szégyellek kopogtatni. Például ráírni a szülőkre, hogy két héten múlva tartok egy drámafoglalkozást, küldjétek a gyerekeket. Vagyis megpróbálom kihasználni a lehető legtöbb rendelkezésre álló forrást.   Az emberek általában szorongani kezdenek egy egzisztenciálisan bizonytalan helyzetben, és ezzel a szorongással valójában saját magukat akadályozzák. Amikor éppen nincs megrendelő, munka, ez a helyzet téged stimulál vagy lenyom? Lefagyok. Megijedek, szorongani kezdek, lecsökken az önbizalmam, egy ideig nem látom értelmét semminek. Persze, ilyenkor jönnek az ismerősök és mondják, örüljek a dolognak, mert nyugodtan tudom alakítgatni a honlapomat, van időm feltöltődni. Persze, hogy töltődjek fel, ha egyszer izgulok, hogy mi lesz holnap. Nem vagyok annyira rutinos, hogy lazán reagáljak minden egyes ilyen helyzetben. Azt hiszem,

hagyni kell, hogy ez a kétségbeesési hullám átmenjen rajtunk.

Én hagyom, hogy szomorkodjak egy rövid ideig, utána pedig automatikusan bekapcsol a megoldó agyam. Szucher Ágnes: Tudod, mitől félek? (2017), animáció.   Erre csak azért kérdeztem rá, mert nagyon sok ember úgy vélekedik nálunkfele a szabadúszó életmódról, hogy nagyon rizikós dolog. Persze, kívülről akár irigylésre méltónak tűnhet, hogy valaki azt csinál, amit akar, akkor, amikor akar… Dehogy csinál azt, amit akar. Lehet, hogy nem fél hétkor kelek, hanem fél tízkor… Lehet, hogy nem tízkor fekszem, hanem éjfélkor, de attól még ugyanúgy vannak határidők. Ebben pedig az a legnehezebb, hogy sokszor nekem kell megszabnom a határidőket saját magamnak. Sokkal könnyebb, ha valaki megmondja nekem, mit, meddig kell megcsinálni. Ha én vagyok az, aki megmondja, akkor nagyon szigorúnak kell lennem magammal szemben.   És tudsz? Igen, most már tudok. Nehéz, de működik. Ami nagyon fontos: ha például valami nem működik, az sokszor nem az én hibám, hanem a rendszerben van valami gond. Vagy nem találtam meg a megfelelő marketing-stratégiát, vagy nem jó maga rendszer, amelyben dolgozom, még akkor is, ha én alakítottam ki. Tehát, lehet, hogy jól képzeltem el az egész munkarendszert, csak az egyes lépések nem kapcsolódnak össze. És akkor az a dolgom, hogy azt a bizonyos, nem működő lépést korrigáljam. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok jó, nem vagyok tehetséges.   Na és akkor kanyarodjunk picit vissza a kezdetekhez: hogyan is kezdődött az út, ami végül ide vezetett? Az egész ott kezdődött, hogy már az egyetemen, a színművészeti egyetemen – ahova bejutottam, elvégeztem az alapképzést és a mesterit is –, szóval ott éreztem, hogy valami nincs rendben. Számomra ez az egyetem nagyon kegyetlen közeg volt. Sokáig azt gondoltam, az a baj, hogy nagyon érzékeny vagyok. Van, aki jobban el tudja fogadni a kritikát, aztán van, aki elbőgi magát, például én… és ezért gondoltam azt, hogy én vagyok túl érzékeny. Aztán, ahogy – nagyon nehezen – sikerült kilépni ebből az álomból, hogy én színész leszek, látni kezdtem az egész színészképzési rendszert kívülről. És azt láttam, hogy nagyon nincs rendben, ami ott folyik.

És ezt nyíltan kimondom: szerintem a színészképzés egy szekta.

Hosszan tudnék erről beszélni. Olyan pedagógiai módszereket alkalmaznak, amelyeket a legkegyetlenebb, zárt körű szektákban szoktak. Egy ideig kudarcként éltem meg, hogy kiléptem, majd később rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nem kudarcról van szó, hanem felszabadulásról. Sokat dolgoztam azon, hogy elfogadjam, nekem nem ez az utam. Ezzel párhuzamosan azt is megtapasztaltam, hogy milyen érzés más szakmákban létezni. Hogy mennyire más, amikor nem terrorizálnak folyamatosan. Hogy milyen felszabadultan lehet alkotni, ha építő kritikát kapok, például alpári letolások helyett. Nagyon szeretném, ha többet beszélnénk arról, ami a művészeti egyetemeken történik. Meg kellene szólaltatni azokat az embereket – talán doku-animációs formában –, akik valamiféle visszaélést tapasztaltak a művészeti egyetemeken. Meg azokról a módszerekről, amelyek nem segítenek, hanem lehúznak.   Otthagytad tehát a színházat. És következett a bábszínház… Igen, elmentem bábszínésznek. És nagyon megszerettem azt a szakmát. Viszont több helyről hallottam, hogy a bábszínház ilyen másodrendű valami, mondjuk, a színészethez képest. Nem tekintenek rá úgy, mint külön szakmára. Például: ha Marosvásárhelyen valaki nem jut be a színművészetire, elmegy bábszínésznek. Ez egy rossz hierarchikus gondolkodás. A bábszínészet teljesen más szakma, más kompetenciákat igényel, mint a színészet. Hogy is mondjam: például, az animációs filmet sem lehet összehasonlítani az élőszereplős filmmel. Számomra a bábszínház az animációs filmkészítéshez kapcsolódik inkább.   A bábszínészet szent vagy, ha tetszik, mágikus szakma, mondják egyesek: életet lehelünk a holt tárgyakba. Te mit gondolsz erről? Pontosan. Van egy bármilyen tárgy, például ez a telefon itt, az asztalon. Amint a kezembe veszem, hozzárendelek egy gesztust, azonnal azt az illúziót keltem vele, hogy a telefon él. A bábszínház sajátos tudatállapotba helyezi mind az alkotót, mind a nézőt. Mindkét fél tudja, hogy illúzióról van szó, de elhiszik, hogy az animált tárgyak élnek. Szóval igen,

abszolút mágikus szakma a bábszínészet.

  Okosan úgy szokták mondani, hogy egy ponton történt nálad egy életpályatörés. Otthagytad a bábszínházat is, és eljöttél Kolozsvárra. Miért történt így? Volt valami stratégia a tarsolyodban, s ha igen, micsoda? Nem volt különösebb stratégia. Az történt, hogy elmentem egy Filmtett-táborba, ez 2017-ben történt. És készítettem ott egy animációt – még a bábszínháznál dolgoztam akkor. Arra gondoltam, hogy ezt ki kell próbálnom, mert ha szeretek bábozni, akkor érzem a ritmusokat, a gesztusok jelentését… röviden: ugyanazzal a fejjel kell gondolkozni, amikor az ember bábozik, illetve animációs filmet készít. Mert van egy báb, illetve egy firka és két másodperc alatt ki kell fejeznem azt, hogy a báb vagy a firka dühös, például. Na de hogy a kérdésre válaszoljak: magánéleti okokból jöttem Kolozsvárra. Vagyis érzelmi alapú döntés volt. Nem volt a fejemben valami terv, hogy na most én illusztrátor leszek és ezért költözöm Kolozsvárra. Szucher Ágnes borító-illusztrációja a Szivárvány című gyermeklapban.   És közben feldobtál egy egzisztenciát… Nagyon meg voltam ijedve. Jaj, mi lesz velem! De aztán, hogy az ijedtség elmúlt, nekiültem és megnéztem, hogy lehet a rajzolást eladni, lényegében. Az elején logókat kezdtem készíteni, nagyon bénák voltak, ma fel se vállalom őket.   Tehát, ha jól értem, az az ötleted jött, hogy márpedig te rajzból fogsz megélni valamilyen módon… Igen. Az interneten kezdtem munkákat keresni. Van ilyen sok, olcsó grafikusi munkaerőt keresnek. És egy idő után láttam, hogy ez nem megy nekem. Viszont felfedeztem, hogy illusztrátorokat is keresnek. Gyerekkönyvekhez. Megnéztem, mi kell egy ilyen portfólióba, hogy be tudjak mutatkozni, mert ott is megvannak a szabályok, mit kell tartalmaznia egy portfóliónak. Szépen összeraktam és elkezdtem jelentkezni különböző könyves munkákra.   Ezt úgy értsem, hogy a világon bárhol vállaltál munkát, interneten keresztül, ahol azt mondták a portfóliódra, hogy jó? Igen. Self publisherekről, magyarul önkiadókról van szó, akik illusztrátorokat keresnek. Az ember elküldi a munkáit és az illető alkalmazza. A világon bárhol. Én főleg amerikaiaknak dolgoztam.   Na jó. És akkor eszembe jut, hogy például én gyerekkorom óta úgy gondolok magamra, mint aki nem tud rajzolni. Ez téves.   Oké, oké, (nevetünk), de ez egy másik beszélgetés tárgya. Kérdezlek: te hogy tanultál meg úgy rajzolni, hogy eladhasd magad a globális piacon? Gyerekkorom óta nagyon szeretek rajzolni. Úgy is volt, hogy művészeti suliba megyek Marosvásárhelyen, de úgy döntöttem, mégse megyek oda, akkor is érzelmi alapon, mert az osztálytársaimmal akartam maradni. Jól is tettem, mert

úgy érzem, ha elkezdtek volna tanítani, akkor ma nem rajzolnék.

Tulajdonképpen egész életemben rajzoltam, eleinte csak úgy, magamnak.   Tehát autodidakta módon tanultál meg rajzolni. Igen. Aztán a Filmtett-táborban megismerkedtem a digitális technikákkal és rájöttem, hogy ez nekem nagyon tetszik, mert nem pazarolok annyi papírt, picit rövidebb idő alatt el lehet készíteni munkákat, és így tanultam meg ezt is.   Nemrég láttam egy hazai magyar illusztrátor-listát. Rémesen hosszúnak tűnt, ahhoz képest, hány könyv, hány folyóirat jelenik meg. Elbírja a „piac” a sok illusztrátort? Meg lehet belőle élni? Vagy muszáj külföld fele is tájékozódni? Nem végeztem erre vonatkozó piackutatást. Nem is tudom, mennyire volt nekem szerencsém azzal, hogy kicsit bátrabb vagyok, mert úgy gondolom, nem lehet abból baj, ha bekopogtatok valahova. Meg is tettem, bekopogtattam a Koinónia Kiadóhoz a portfóliómmal és pár hónapra rá fel is kértek, illusztráljak egy Cseh Katalin-verseskötetet. Én eddig csak velük dolgoztam, mármint itthon. Úgy gondolom, az is sokat segített, segít nekem, hogy nagyon aktív vagyok online. Nincs sok ezer követőm, de folyamatosan töltögetem fel a munkáimat és ez látható. Röviden: nem mondhatom, hogy tudatos stratégiát követtem. Feltöltöttem a munkáimat és akinek kell, az vigye. Szucher Ágnes illusztrációja Ferenczy Noémi Egy közülünk című kötetéből (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2021). Ami a kérdést illeti: nem, szerintem a hazai piac nem tud eltartani sok illusztrátort. Nagyon keveset fizetnek, ez az egyik dolog.

Ki kell mondani: az illusztrátorok alulfizetettek az erdélyi magyar könyvpiacon.

Csek ebből nem lehet megélni. Mellette kell legyen az embernek egy webshopja, ahol például nyomatokat, egyebeket árulhat, vagy vállalni lehet társasjátékok illusztrálását, vagy be lehet adni a munkákat egy design boltba vagy akár valamelyik Cărturești könyvesboltba…   Te ezt csinálod? Tavaly beadtam munkákat a kolozsvári Blaze design boltba, ahol ruhákon, táskákon kívül hazai kézműves termékeket is árusítanak. És van egy webshopom is, oda más munkákat helyezek el, rajzokat, tárgyakat, mitologikus lényeket, istennőket ábrázoló rajzokat. Ott inkább külföldiek vásárolnak.   Igen, láttam az istennő szériádat. Mi az oka, hogy istennőkre esett a választásod? A mitológiák mindig is érdekeltek. Pontosabban az, hogy a különböző mitológiák létrehozói milyen karaktereket, emberi tulajdonságokat próbáltak megjeleníteni a különböző lényeken keresztül. Férfi karaktereket is rajzolok, de azért összpontosítottam inkább az istennőkre, mert úgy érzem, nagyon kevesen ismerik őket. Jó, Hérát, Freyját mindenki ismeri, gondolom. De vannak olyan istennők, akik a szeretet különösebb oldalait jelképezik. A szeretetnek nem csak egy arca van. Mondok egy példát: Aphrodité a szenvedélyes szerelem jelképe, Artemisz viszont… Gná: ő Frigg istennő követe a skandináv mitológiában. Szucher Ágnes munkája.   Hűha! Ő azért elég kegyetlen tud lenni… Igen, ha átlépik a határait. Egy csomó istennő elég negatív színben tűnik fel. Például a szirének, a fúriák. Mintha kisfiúkat ijesztgetnének, hogy vigyázzatok a nőkkel. Kicsit feminista szemszögből közelítek a témához. A legtöbb mitológiai nőalak ijesztő. Például férfiakat ölnek. De ha megnézzük, milyen körülmények között, kiderül, hogy mindig olyankor, amikor zavarják őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy igazságosan járnak el. Viszont abszolút benne van, hogy

minden embernek, így a nőknek is megvannak a maguk határai, és ha ezeket nem tartja be valaki, akkor baj lesz.

  És akkor most Szucher Ágnest, a drámapedagógust kérdezem. Táborokat, foglalkozásokat szervezel gyerekeknek. Több helyről is azt hallom, hogy nagyon szeretnek téged. Mik a kulcsaid hozzájuk? A játékosság alapvetően fontos. Persze, következetes vagyok egy foglalkozás során, vagyis ilyen értelemben szigorú, ugyanakkor partner tudok lenni, ha tetszik, a hülyéskedésben. Nálam a gyerekek nem érzik, hogy jaj, valamit nem lehet mondani, tenni, mert úgymond, jónak kell lenni. Nemrég volt egy foglalkozásom, hét–tizenegy évesekkel, a Piroska és a farkas című mesét írtuk át, képregény formájában. Olyan elszállt dolgokat találtak ki, hogy a hasamat fogtam a nevetéstől. Na és ők egyszerűen azt élvezték, hogy én élvezem, amit csinálnak és akkor még inkább belelendültek. Vagyis nem mondom helyből valamire, hogy butaság. Belemegyek a játékba. Rájuk hangolódom. A kamaszoknál pedig azért tudok bevágódni, mert nagyon vágom a trash-kultúrát. (Nevet.) Minek következtében sok szinten tudunk kapcsolódni. Ami még fontos, és nem győzöm hangsúlyozni: nem baj, ha teljesen eltérnek a vélemények. Sőt, nagyon jó, hogy különböző módokon látunk dolgokat. Ezért nem érjen senkit ítélet. Ugyanakkor az is fontos, hogy elfogadjuk egymás eltérő véleményeit. Erre jó a komplex dráma, amely arról, szól, hogy belelépünk egy fiktív történetbe, egy fiktív közösség tagjaként vagy fiktív karakterként és szerepeken keresztül játszunk, miközben megpróbáljuk megérteni az ő lelkivilágát, vitázunk, döntéseket hozunk.

Nem az a lényeg, hogy megpróbáljuk meggyőzni egymást valamilyen álláspontról,

hanem hogy megértsük az eltérő álláspontokat anélkül, hogy haragudnánk egymásra. Az is fontos, hogyan fogalmazunk meg kritikát valamiről. Valakinek a munkájára ne mondjuk egyszerűen, hogy szar. Próbáljunk konstruktív kritikát mondani, valamiféle érveléskultúrát kialakítani. Mert a másik véglet se jó, amikor, hogy mindenki szép, mindenki jó, mindenki ügyes. Gyerektábor, vidámság, a lehető legkomolyabban. Milyen csapdák leselkednek egy mai nyolc-tízéves gyerekre? Szerintem őket kell erről megkérdezni. Ugyanígy a nagyobbakat, a kamaszokat is. Ne mi, felnőttek mondjuk meg, hogy nekik milyen problémáik vannak. Magyarán: kérdezzük meg bátran őket, mi a bajuk. És ha bíznak bennünk, akkor elmondják.   Szucher Ágnest, az animációs filmest kérdezem: tudjuk, nem akárkinek sikerül ez, főleg, ha valamilyen szakirányú egyetemen kívülről érkezik. Vácz Péter magyarországi animátor, aki a Filmtett-workshopon a vezető tanárom volt, ő mondta egyszer rólam, hogy Ági azért tud valamit megcsinálni, mert nem hiszi magát művésznek. (Nevet.) És ebben lehet, hogy van valami. Mert nincs rajtam nyomás. Úgy érzem,

a legtöbb művészre hatalmas nyomás nehezedik, bizonyítaniuk kell, hogy ők méltóak a szakmához…

az én esetemben ilyen nyomás nincs, mert nem vagyok egy versenyközegben. Vannak művészbarátaim, de nem érzem a versenyszellemet magam körül.   Akkor ez neked nagyon bejött. Mert most már a második animációdon vagy túl. Az első a Tudod, mitől félek?, 2017-ből, a második, a 2021-es Szerelem a korona idején most már az ötödik díjat hozza haza, ezúttal a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválról. Tehát, ha tetszik, meredeken ível fölfelé az elismertségi indexed. Ilyen egyszerű lenne? Igen. (Nevet.) Azért nyilván nem. Kell mindenek előtt egy jó téma, egy filmterv, amelyet aztán fejleszteni kell. Ebben a Filmtett-tábor mentorai nagyon sokat segítettek nekem. Például, egyik filmet sem terveztem humorosra. És a táborban kiderült, hogy a humor bevezetése a történetbe nem bagatellizálja el a sztorit, hanem ellenkezőleg, erősíti. Aztán nyitottság is kell, hogy például a profik hozzászólásait el tudd fogadni. Mindig mondom mindenkinek: menjenek workshopokra. Mert ott

sokkal felszabadultabb hangulatban folyik a munka, mint például egy egyetemen.

Alkotóközösségben van az ember, nem egy hierarchikus rendszerben. Szucher Ágnes: Szerelem a korona idején (2021), animáció.   Ezt a kérdést erdélyi magyar filmkészítőknek mindig felteszem: van ma erdélyi magyar film? Ne kérdezz tőlem ilyet, mert nem vagyok filmes, nem vagyok művész, nem tudom.   A jövőlátó Szucher Ágnest kérdezem: mi lesz a következő film, illusztrált könyv, pályaelágazás? Illetve mennyi bír meg egyetlen ember? Azért van egy nagy hátránya annak, hogy nem kerültem be filmes körökbe: nem tudom, hol lehet pályázni. Nem tudom, honnan lehet felszerelést bérelni. Nem tudom, honnan lehet előteremteni a stábot egy kisfilmhez. Szóval, nem tudok semmi ilyesmit. Ennek ellenére éppen írok egy forgatókönyvet, egy élőszereplős film tervéről van szó. Ezt is kipróbálom. Aztán amikor meglesz, majd kipuhatolom, hogyan lehetne elkészíteni. Viszont ez nem munka, ez egy szerelemprojekt. Ami a könyvillusztrálást illeti, jelenleg Francsovics Judit A titkos kert című kötetének illusztrációin dolgozom. Ja, szeretnék befejezni még egy animációt, amit már elkezdtem. Aztán itt a nyári időszak, táborokat szervezek gyerekeknek és kamaszoknak. És ez így elég, azt hiszem.