Szilvássy Carola: egy erdélyi történet, amely Hollywoodért kiált – Szebeni Zsuzsával beszélgettünk

Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Caroláról nem először írunk: ő volt az az arisztokrata nagyasszony, aki a múlt század első felében rendkívül sokoldalú tevékenységet fejtett ki Kolozsváron és szerte Erdélyben. Az irodalmi-kulturális élet szervezője, múzsa, színésznő, ápolónő, jótékonykodó mecénás, utazó, társasági ember, akiről legendák terjengtek: ahogy korábban is fogalmaztunk, vagány nő lehetett.

Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet vezetője évek óta foglalkozik Szilvássy Carola életével, hagyatékával – nemrég pedig Bertha Lívia rendezővel, Ugron Zsolna íróval, forgatókönyvíróval és Molnár-Bánffy Kata producerrel együtt fikciós elemeket is tartalmazó dokumentumfilmet készítettek róla. A maga természete szerint és szabadon című alkotást Kolozsváron is bemutatták, és december 28-án lesz a tévés premierje a Duna Televízióban. Ennek apropóján beszélgettünk Szebeni Zsuzsával.

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő – hangzik a kissé sztereotip mondás, ami viszont Szilvássy Carola esetében talán nem áll messze a valóságtól. Egyetértesz ezzel?

Az ő esetében nagyon is igaz a mondás. Annál is inkább, mert én egy sikeres férfin, Bánffy Miklóson keresztül jutottam el hozzá, de más férfiaknak, például Hans Eder festőművésznek a pályáján is fontos szerepet töltött be. Sőt, kisebb mértékben akár Szerb Antalt is idesorolhatjuk, hiszen az ő útját is egyengette. Azt is mondhatnánk, alkatából kifolyólag szükségét érezte annak, hogy beavatkozzon mások életébe, akarva vagy akaratlanul.

Évek óta Szilvássy Carola elkötelezett kutatója vagy, könyvet szerkesztettél Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról címmel, most pedig többedmagaddal filmet készítettetek róla. Említetted, hogy Bánffy Miklóson keresztül jutottál el hozzá: hogyan bukkantál rá és mi vonzott benne?

A doktori dolgozatomban Kós Károly és Bánffy Miklós kapcsolatával foglalkoztam, az Arts and Crafts stílus kapcsán. Elsősorban a stílusazonosság érdekelt, aztán ahogy elmélyedtem a témában, kiderült, hogy egy nagy művészbarátságról van szó. Kós Károly életművét sokan feldolgozták, ezért a hangsúly egyre inkább Bánffy felé tolódott el a kutatásaimban.

Találtam egy majdnem érintetlen anyagot, amelynek az egyik legérdekesebb része a levelezés volt – Szilvássy Carolával is. Rengeteg anyagot feldolgoztam a hagyatékból, de ezt a részét a kutatásnak nem publikáltam – legalábbis nyomtatott formában nem –, mert a Bánffy-örökösöket, akikkel egyébként jó viszonyban vagyok, érzékenyen érintette Bánffy és Carola kapcsolata. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lehetne foglalkozni vele, hiszen a film forgatókönyvének egyik gerincét éppen ez a kapcsolat jelenti, és a párbeszédekhez felhasználtuk kettejük levelezését – csak érdemes figyelni a kegyeleti szempontokra.

Ennek a kutatási folyamatnak a betetőzéseként tekinthetünk a filmre, amelyről az a benyomás alakulhatott ki a külső szemlélőben, például a kolozsvári bemutatón, hogy egyfajta kollektív alkotásként készült, az alkotói szerepek – rendezés, forgatókönyvírás – mintha nem lettek volna egyértelműen elválasztva egymástól.

Természetes módon alakult így. Ugron Zsolna írta a forgatókönyvet, de időnként én is besegítettem, akárcsak Bertha Lívia, aki rendezőként jegyzi a filmet. Azt szerettük volna, hogy egy minél inkább releváns történetet jelenítsünk meg, és ennek érdekében senki nem követelte magának a kizárólagos jogot az alkotásra. Próbáltuk úgy csiszolni, hogy történelmi, irodalmi szempontból, emberi vonatkozásban egyaránt helyénvaló és hiteles film legyen – ugyanakkor ne váljon unalmassá. Egy szerethető, de korántsem ideális figurát akartunk vászonra vinni, aki szerintünk megérdemli, hogy fennmaradjon az emléke, és a korabeli társadalmi életben betöltött szerepe megörökítésre érdemes.

Azért is választottuk ezt a műfaji szempontból vegyes formát – játékfilmes, megrendezett jeleneteket és hagyományos, dokumentumfilmes elemeket egyaránt használunk –, hogy felvillantsunk valamit Carola színes, regényes életéből. Mindenki jött a saját ötleteivel, ezeket közösen átbeszéltük, míg nyugvópontra nem jutottunk. Elég sokat dolgoztunk rajta, utólag belegondolva.

És ha jól tudom, meglehetősen rövid idő alatt készült a film.

A teljes filmkészítési folyamat hosszú volt, csak maga a forgatás volt rövid: hét nap alatt forgattuk a játékfilmes jeleneteket, négy-öt nap alatt pedig a szakértőkkel felvett interjúkat. Változatos helyszíneken forgattunk: Marosvécsen, Gernyeszegen, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, illetve Kolozsváron, az operában meg a botanikus kertben.

Annak alapján, ami az elmúlt években – jelentős részben a kutatómunkád következtében – Szilvássy Caroláról felszínre került, egy igencsak sokoldalú egyéniség képe bontakozik ki előttünk. Hogyan foglalnád össze röviden mindazt, amit leginkább érdemes tudnia róla egy „laikus” érdeklődőnek?

Szilvássy Carola egy hagyományos arisztokrata nevelésben részesült nem hagyományos szemléletű hölgy volt, aki nemcsak pártolta a művészeteket, hanem művelte is, a színháztól a zenei fellépésekig: ő játszotta például először Nórát a kolozsvári színházban, Janovics Jenő rendezésében, de filmszerepeket is alakított. Ugyanakkor okleveles ápolónőként tevékenykedett, az orvosok mellett végzett gyógyító és segítő munkát. Igyekezett megfelelni a különböző társadalmi, szociális igényeknek, jótékonykodó, adományozó és szervezőmunkája közismert volt, nagyon sokakon segített, nehéz sorsú emberektől a nőegyletekig és kulturális szervezetekig – nagyon megható leveleket találtam ezzel kapcsolatban.

A zsidótörvények idején igyekezett embereket menteni, majd később a kommunizmus áldozatain is segített, tudjuk például, hogy ő mentette meg a munkaszolgálatra elhurcolt László Dezső lelkész életét, azzal, hogy az Óváry-gyilkosság áldozatait vele temettette el, így már nem küldték vissza munkaszolgálatra. Az, hogy ő megúszta az Óváry-házban történt mészárlást, egy csodás véletlennek köszönhető: épp az Óváry-családnál vendégeskedett, amikor elszólították azzal a hírrel, hogy szovjet katonák dúlták fel az otthonát. Ő hazarohant, közben pedig Óváryékra szovjetek törtek rá, és kivégezték őket. Hihetetlen lélekjelenléte volt, ezt bizonyítja az is, hogy amikor merényletet kíséreltek meg ellene, rögtön megpróbálta kinyomozni, kik lőttek rá.

A merényletnek politikai okai voltak?

Igen, valószínűleg. A férje, báró Bornemissza Elemér, még a Monarchia idején, képviselőjelöltnek indult egy román többségű választókerületben, és alig 51 százalékkal győzött. Ebből hatalmas botrány lett, és érdekes módon éppen ezután követtek el Szilvássy Carola ellen merényletet, amelynek híre bejárta a magyar és a román sajtót is.

A legenda szerint ő volt az első magyar nő, aki repült, ráadásul magával Louis Blériot-val – a busás cechet a férje fizette. Ez igaz?

Nagyon óvatosan merek csak nyilatkozni erről, mert százszázalékos bizonyossággal nem állítható. Az biztos, hogy Blériot járt Magyarországon, azt pedig, hogy Carola kipróbálta vele a repülést, Óváry Zoltán írja le az emlékirataiban, márpedig ő nem volt egy Münchhausen báró. Ezenkívül találtunk egy újsághírt is, amely ezt támasztja alá. De akár megtörtént, akár nem, óriási történet, nem hagyhattuk ki a filmből.

Több olyan történetet is találni Szilvássy Caroláról, amely filmért kiált. Mondanál még egy-két ilyen példát?

Igen, ilyen volt az a bizonyos nagyszebeni mentőakció. 1916 szeptemberében Carola, Bethlen Margittal, Bánffy Miklóssal és másokkal együtt mintegy 130 árvaházi gyermeket menekítettek ki a két front közé szorult, ostromlott Nagyszebenből, kalandos körülmények között. Ezek a gyermekek mind épségben megérkeztek Kolozsvárra, felnőttek, és valószínűleg gyerekeik, unokáik, dédunokáik lettek. Az esetnek emléktáblát is állítottunk Szebenben és Kolozsváron is. Magán a táblán Carola gyermeke, Hubertus vonásait örökítette meg Éltes Barna szobrászművész. Többször elmondtam, hogy ha ez angolszász nyelvterületen történik, Hollywoodban már rég filmet készítettek volna róla. Ha Carola semmi mást nem tett volna életében, már emiatt megérdemelné a figyelmünket – de tudjuk, hogy nem csak ennyit tett.

Közreműködött például a két világháború közti helikoni írótalálkozók megszervezésében. Milyen szerepet játszott ő ebben a folyamatban?

Többrétegű szerepet játszott. Egyrészt háziasszony volt, a szervezésben, ellátásban, a meghívott-listák összeállításában jeleskedett. Az igazán jelentős szerepe azonban láthatatlan. Az Erdélyi Helikon egy olyan közösséget jelentett, amelynek egyben tartása egész évben áldozatos munkát követelt meg, felolvasóesteket tartottak, felléptek különböző települések iskoláiban, intézményeiben, szórványvidékektől a budapesti zeneakadémiáig – és ebben a szervezőmunkában Szilvássy Carola oroszlánrészt vállalt. Felismerte, hogy ahhoz, hogy az írók el tudják adni a műveiket, ismertek legyenek a nagyközönség számára, folyamatosan láthatóaknak kell lenniük, ennek érdekében pedig lobbitevékenységet kell folytatni.

Ezen kívül számos kézirat gondozásában szerepet vállalt, Szántó Györgytől Kemény Jánosig sokan elküldték neki az írásaikat, és tudjuk, hogy sokszor rendesen megszerkesztve küldte vissza. A legfontosabb példa persze a Bánffy Miklósé, aki sosem haladt tovább Erdély-trilógiája írásával, anélkül, hogy megmutatta volna Carolának az elkészült fejezeteket. Nem pusztán „szerkesztői” szerepet szánt Carolának, hanem a kettejük közti párbeszédre volt szüksége ahhoz, hogy tovább tudjon haladni. Sőt, Bánffy egy helyen így fogalmaz: „regényünk”.

Az is ismert, hogy a kettejük közti viszonyt beleszőtte a művébe, illetve Caroláról mintázta regénye női főszereplőjét, Milóth Adrienne-t. Nem egy problémátlan kapcsolat volt ez, mindketten megrettentek attól, hogy a barátságuk átfordult lassan szerelembe. Az általam szerkesztett Szilvássy Carola-kötetben egyébként helyet kapott a Trilógia egyfajta „női változata” is: a férfi-nő viszony pszichológiai vetületeit nem olyan cizelláltan jeleníti meg, mint Bánffy, viszont sokat ad hozzá a történethez, hogy megismerjük az ő sajátosan női nézőpontját is.

A film egyik legértékesebb részét azok az archív mozgóképfelvételek jelentik, amelyek báró Kemény János hagyatékából kerültek elő, és a marosvécsi találkozók egyes mozzanatait rögzítik. Ezeket hogyan találtátok meg?

A tekercseket Czigány Zoltán filmrendező, operatőr találta meg, és belefoglalta egy dokumentumfilmjébe még a kilencvenes években. A filmet öt évvel ezelőtt Kolozsváron is levetítették. Sokan tudtak ezekről a felvételekről, csak nehezen lehetett hozzáférni, Bertha Líviának most sikerült megszerezni, így felhasználhattuk a filmünkben. Szerintem is rettenetesen értékes felvételekről van szó, hiszen fotók készültek a találkozókról, de filmfelvételen még nem láthattuk. Most pedig mozgóképen elevenedik meg előttünk – bár hang nélkül – Tamási Áron, Bánffy Miklós és a többi helikoni író, sőt, egy jelenetben maga Carola is.

Molnár-Bánffy Kata, a film producere úgy fogalmazott a kolozsvári bemutatón, hogy A maga természete szerint és szabadon egy feminista film. Egyetértesz ezzel?

Csak részben értek ezzel egyet. Az valószínűnek látszik, hogy Szilvássy Carola közel állt a feminizmusnak egy korai változatához (leginkább a Gibson-lányokra gondolok): azokról a nőkről beszélünk, akik szerettek volna normális bérezésért egy hivatalba eljárni, kiszabadulni kicsit a háziasszonyi teendők közül, kacsintgattak az autóvezetés felé, pártolták a művészeteket, sportoltak, de nagy hangsúlyt fektettek a nőiességre, megjelenésükben is. Nem egy aktivista típusú feminizmus volt ez, de mindenképpen a korábbi társadalmi szerepektől való eltávolodást tűzte ki célul. Abban az értelemben természetesen feminista filmről van szó, hogy egy erős, önálló erdélyi nőalakot állít példaként az utókor elé.