Petőfi Sándor, aki még a hadügyminisztert is melegebb éghajlatra küldte

Ugye látta már az alábbi képet Petőfi Sándorról? Nos, a valóságban aligha láthatta volna így a költőt, ugyanis Petőfi nem rajongott a rendszabályokért, a katonás rendért, sem a hierarchiáért, így nem igazán öltözött fel a katonai előírásoknak megfelelően még honvédtiszt korában sem. Ennek megfelelően számos konfliktusa támadt igen magas rangú urakkal. De a forradalmár az minden szinten forradalmár, ha pedig a forradalmár költő is egyben, akkor nem is kell csodálkozni a különcségén. Hermann Róbert budapesti történész kolozsvári előadása éppen azért volt érdekes, mert nem nemzeti jelentőségénél fogva, hanem emberi mivoltában tárgyalta Petőfit, illetve az ő 1848–49-es forradalomban betöltött szerepét. Miközben olyan érdekességekre kereste a választ, hogy tényleg elszavalta-e a nemzeti költőnk március 15-ikén a Nemzeti dalt a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén (is), ahogy azt az általános nemzeti emlékezet, és a legendárium mondja. Nos, valószínűleg nem. Legalábbis nem aznap, hanem csak később. Csak éppen az emlékezet úgy működik, hogy időnként összemossa a dolgokat. A Jókai Mór emlékezetéről nem is beszélve – róla a történész elmondta, hogy szerinte képtelen volt a forradalommal kapcsolatos személyes emlékeit nem kiszínezni, illetve összevegyíteni a saját (írói) fantáziájával. Így aztán többek között neki (és másoknak) köszönhető, hogy a Nemzeti Múzeum falára is kikerült utólag egy emléktábla, amely szerint Petőfi ott, a lépcsőkön is elszavalta a tömegnek a Nemzeti dalt március idusán. Ahogy az a költemény angol nyelvű Wikipédia-szócikkében például a mai napig szerepel. A történész szerint mégis valószínűbb, hogy aznap azon a helyszínen nem hangzott el a Nemzeti dal, csak később, a múzeum előtt ugyanis azokban a hetekben rendszeresen tartottak úgynevezett nagygyűléseket, amelyek valamelyikén (vagy akár több ilyenen is) Petőfi valóban elszavalhatta a tömegnek a híres verset. Erről tanúskodik például a Nemzeti dal kottakiadásának (mert hamar megzenésítették) címlapképe is. Amelyen ugyanakkor nem szerepelnek esernyők, így valószínűleg később keletkezett, március 15-ikén ugyanis köztudottan egész nap esett. Érdekes adalék, hogy az említett emléktábla néhány éve le is esett a Nemzeti Múzeum faláról, mintegy tiltakozva a történelemhamisítás ellen, ám restaurálták, és – némi gondolkodás után – visszahelyezték, hiszen a szimbólumok olykor fontosabbak, mint a tények. Ne felejtsük el például, hogy a forradalmi helyszínek közül – a Pilvax (Pillwax) kávéházat lebontották, a korabeli városháza, illetve a Nemzeti Színház is hasonló sorsra jutott – ez az egyetlen, ami a mai napig áll, jelenleg is ott tartják a központi megemlékezéseket a forradalom évfordulóján, és így tovább. Továbbá az is egy szépen berögzült nemzeti közhiedelem, hogy Petőfi a forradalom alatt végig egy vitán felüli, népszerű alak volt. Dehogy! A március közepi események alatt valóban az volt, ám hamarosan elkezdett nagyon is népszerűtlenné válni. Például az A királyokhoz című, március végi keltezésű verse miatt, amelyben nagyon is egyértelművé teszi, hogy számára a királyok ideje lejárt, holott az ilyen régi gyökerekre visszatekintő tabukkal nehéz volt játszani akkoriban – még a forradalmi hevület dacára is. Növekvő népszerűtlenségét igazolja az is, hogy szándékai ellenére mégsem tudta beválasztatni magát a frissen alakult magyar országgyűlésbe, hiszen szülőhelyén, egyben választási körzetében, a Jászkunságban nem aratott osztatlan sikert – hiszen senki sem lehet próféta a saját szülőföldjén. És hogy mi a közös Petőfiben és Bem apóban? Nos mind a ketten elég karakán emberek voltak. Magyarán: csak azzal nem vesztek össze, akivel nem találkoztak. Valószínűleg ezért kedvelték egymást, és ezért fogadta olyan hamar a kegyeibe Bem József Petőfit. No meg azért, mert az idős tábornok nagyon is értett a háborús propagandához, és felismerte, hogy a népszerű költő a hasznára válhat. 1849 első felében a költő veszélyes küldetéseket is teljesít a tábornok megbízásából, futárként például sokszor a tűzvonalban viszi a parancsokat a különböző csapatrészek között, de magas rangú urakkal is találkozik. Legtöbbször össze is akaszkodik velük, mint ahogy az Vetter Antal helyettes hadügyminiszterrel vagy Mészáros Lázár hadügyminiszterrel történt – mindketten a hiányos egyenruhát vetik a kevély költő szemére, amelyet Petőfi nem hagy szó nélkül. Utóbbinak írta a Nyakravaló című versét is, ami igencsak kiverte a biztosítékot a nagyurak körében. Marad az örök kérdés: hol, hogyan halt meg Petőfi, elhurcolták-e Szibériába hadifogolyként vagy ez szintén csak mítosz? Nos, valószínűleg nem volt szibériai hadifogoly, hiszen az Ausztria és Oroszország között érvényben lévő kölcsönös kiadatási szerződés értelmében hamarosan visszaküldték volna az osztrák császári haditörvényszék elé, ha ez így történt volna. Sokkal valószínűbb, hogy az 1849. július 31-iki segesvári csatában halt meg, ahol egyébként csak civil megfigyelőként vett részt, de maga is az osztrákokat támogató orosz csapatok gyűrűjébe került, és már nem tudott elmenekülni. Nyughelye máig ismeretlen, mint ahogy az akkor elesett honvédek közül sokaké. Kultuszához ez is nagyban hozzájárult: a nemzeti emlékezet erősebben megőrizte, mint bármelyik magyar költőt. És ez rendben is van, ahogy Hermann Róbert megjegyezte, a fő, hogy az emlékezetünkben és a könyvespolcainkon tovább él.

Madarász Viktor Petőfi halála című, igencsak túlromantizált festménye 1875-ből