A cigánymisszió hatalmas lehetőséget rejt az erdélyi református egyház számára

A templom küszöbén állni mindenekelőtt a tiszta lehetőség állapotát jelenti. A talpalatnyi területen sűrűsödik a megtérés és a hitehagyás, a várakozás és a kívülmaradás lehetősége, ezek árnyalatainak gomolygó elegye. A küszöbön álló talán abban a pillanatban nem is ezen gondolkodik, hanem az foglalkoztatja leginkább, hogy a bent lévők miként fogadják, egyáltalán fogadják-e.

A gondolatmenetem eddig jutott a kolozsvári Vallásszabadság Házában, ahová szerda délután azért érkeztem, hogy meghallgassam Makkai Péter református lelkész, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány fogyatékkal élők, gyermekjóléti és családsegítő ágazata igazgatójának és cigánymissziója vezetőjének Romák a református templomok küszöbén című előadását.

Járt még egyéb is a fejemben a témakör kapcsán, de azokat helyettem is kimondta a felvezetőben Kiss Dénes szociológus, a Valláskutató Intézet kutatási igazgatója, aki hangsúlyozta, hogy a roma közösség egyházi integrációja messze túlmutat a puszta egyházi kereteken –

Megjegyezte, hogy a szociológiában a romák és a magyarok, a románok közötti társadalmi viszonyt leginkább kasztszerűnek szokták nevezni, ami Erdélyben még fokozottabban igaz, mint az ország többi részén. A szakember az előadás témájának szempontjából az intézményi integráció tágabb fogalmát tartotta hasznosabbnak, amelyhez többek között az oktatási, a közigazgatási, a politikai és az egyházi integráció is tartozik.

Az előadás és az azt követő beszélgetés az egyházi integrációra fókuszált, azon belül is arra, hogy ez az integrációs forma mennyire tér el a többitől, miben és miért sikeresebb vagy éppen sikertelenebb.

Makkai Péter, mielőtt rátért volna a konkrét kutatásra, fontosnak tartotta beszélni annak előzményeiről és személyes vonatkozásairól. Mindenekelőtt viszont egy fontos terminológiai kérést fogalmazott meg a hallgatóság felé, arra kérve őket, hogy az előadás során ne bonyolódjanak bele a roma/cigány megnevezés körüli fejtegetésekbe.

A korábban a bukaresti munkaügyi és szociális minisztérium államtitkáraként dolgozó lelkészre bízta a tárcavezető a 2022–2027 közötti országos roma stratégia kidolgozását. A stratégia úttörő volt abból a szempontból, hogy a korábbi „pontszerű beavatkozások” (pl. elszigetelt tanügyi vagy gazdasági intézkedések) helyett holisztikus megközelítést alkalmazva próbálta összekötni a különböző területeket. Makkai ugyanakkor kritikusan megállapította, hogy a mindennapi gyakorlatot tekintve a stratégia sajnos nem érte el a célját, mert az intézkedések nem szivárogtak le a társadalom mélyrétegeibe, a helyi tanácsok és közösségek szintjére.

Árkosi lelkészsége idején Sepsiszentgyörgyön vásároltak házat, a jelentős lélekszámú cigány közösségnek is otthont adó Őrkő negyedbe vezető utcában. Egyik nap az ismerkedni akaró tőszomszéd megszólította Makkai Pétert, és azt kérdezte tőle, tudja-e, hol lakik? A Kender utcában – hangzott a diplomatikus válasz, de rögtön kiderült, hogy mire gondolt a szomszéd, aki elmesélte neki az épület sötét múltját. A kis magyar világban pontosan a ház előtt lőttek le a csendőrök egy lopáson ért, menekülő cigány embert, akinek a holttestét néhány napig a helyszínen hagyták, elrettentő példaként. A lelkész sorsszerű jelzésként tekintett a szomszéd elbeszélésére, amely arra ösztönözte, hogy személyesen is foglalkozzon a cigány emberek sorsával.

A végső impulzust a lelkészi szolgálatba való 2023-as visszatérése jelentette Makkai Péter számára, akit Kató Béla akkori református püspök felkért az erdélyi református egyház cigánymissziójának megszervezésére. Egy ilyen horderejű munkához szociológiai adatok nélkül lehetetlen hozzákezdeni, bár Makkai az elején rögtön leszögezte, hogy a romák helyzetével kapcsolatban nincsenek világos adataink. Úgy fogalmazott, hogy ha valakit megkérdezünk arról, hogy egyáltalán hány roma él Romániában, vagy hány magyar ajkú cigány van, erre senki nem tud pontos választ adni. Becslések szerint a magyar ajkú romák száma 110 ezer és 130 ezer közé tehető.

Ekkor felkereste Kiss Tamás szociológust, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársát – aki az előadáson is jelen volt – és egy hónapokon át tartó előkészítő munka után elindítottak egy átfogó kutatást. A célcsoportnak a lelkészeket választották, mivel őket tudták a legkönnyebben elérni, ugyanakkor valahol ők képviselik és szűrik meg a gyülekezetnek a cigányságról alkotott percepcióit és attitűdjeit.

Az adatfelvételre 2024. február 6. és június 20. között került sor egy bevezető előadással egybekötött lelkészértekezleti alkalmakon, személyes interjúk formájában. A 15 erdélyi református egyházmegyére kiterjedő kutatás közigazgatási szempontból összesen 10 megyét fedett le. A beszélgetéseken összesen 274 lelkipásztor vett részt, akik együttesen 381 gyülekezetet pásztorolnak.

A keresztelések száma 1 319 fő, ebből roma 197 fő (15%). A eltemetett gyülekezeti tagok száma 2 828 fő, ebből roma 189 fő (6,6%). Az egyházi járulékfizetők száma összesen 90 966 fő volt, ebből roma 1 986 fő ( 2,2%).

A keresztelések és a temetések százalékos aránya közötti jelentős különbség egyértelműen igazolja, hogy a vizsgált roma közösség esetében egy kifejezetten fiatal populációról van szó – magyarázta az adatokat Makkai Péter, hozzátéve, hogy a cigányság számára a főbb egyházi szolgáltatások – különösen a keresztelő és a temetés – kiemelten fontosak, ezért ezeket rendszeresen igénybe is veszik.

A gyülekezeti tagok számát és azon belül a romák részarányát tekintve Kovászna megyében a legmagasabb a romák aránya. A 23 137 tagból 2238 fő roma, ami 9,7 százalékos részarányt jelent. Abszolút értékben Maros megye az éllovas, itt található a legnagyobb lélekszámú református közösség – az 53 635 gyülekezeti tagból 2556 fő roma (4,8%). Brassó megyében szintén viszonylag magas az 5,9 százalékos mutató (5603 tagból 328 roma). Hargita, Kolozs, Fehér, Beszterce-Naszód, Hunyad, Szeben és Szilágy megyében az arány 3, (Kolozs) és 0 százalék (Szilágy) között mozog. Ez utóbbi kapcsán jegyezte meg Makkai, hogy Szilágy megye legnagyobb része a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.

A soron következő táblázatból kiderült, hogy a 132 ezer gyülekezeti tagból 15 754-en járnak hetente, vagy majdnem minden héten templomba, és ebből a romák részaránya mindössze 1,5 százalék, azaz 236 fő. Ugyan a havi, illetve a ritkább, ünnepi istentiszteletek látogatottságánál egyértelműen látszik egy nagyon enyhe növekedés a cigányság részarányában, a heti rendszerességű jelenlét rendkívül alacsony, ami azt jelenti, hogy gyülekezetek mindennapos egyházi életében a romák nem igazán vesznek részt.

A református gyülekezetekben megkötött házasságot száma és összetétele a következőképpen alakult a vizsgált évben. A házasságok túlnyomó többsége, 80 százaléka (709 esketés) magyar–magyar kapcsolat. A magyar–román házasságok 13 százalékot (115 esketés) tettek ki, míg a roma-roma házasságkötések az összes megkötött esküvő 7 százalékát jelentették. Ezzel szemben a roma–magyar vegyesházasságok aránya elenyésző, mindössze 0,02 százalék volt. Azaz a református közösségen belül gyakorlatilag nincs keveredés a magyar és a roma közösségek között.

Makkai Péter megjegyezte, hogy amennyiben mégis kialakul egy ilyen kapcsolat (például egy magyar fiatal egy roma társat választ), azt általában nem vállalják fel a közösség előtt, és nem kötnek egyházi házasságot. Ha az esküvőre mégis sor kerül, a tapasztalatok szerint a roma identitású partner – függetlenül attól, hogy a férjről vagy a feleségről van szó – feladja a gyökereit, nem viszi tovább a saját identitását, és teljesen beolvad a házastárs közösségébe.

A konfirmálásra való felkészítő csoportba járók száma összesen 1 672 fő, ebből roma 83 fő (5%), míg a 2023-ban konfirmáltak száma összesen 1 217 fő, ebből roma csupán 45 fő (3,7%). A vizsgált gyülekezetekben egyébként összesen 71 roma presbitert tartanak nyilván.

A mutató kapcsán a kulcsszó a lemorzsolódás. Míg az elemi osztályokban még szép számmal, arányaiknak megfelelően részt vesznek a roma gyerekek a vallásórákon, addig a konfirmációs felkészítő időszakában a részvételi arány elkezd esni. A vizsgára és a konfirmációra már az arány drasztikusan lecsökkent (3,7%).

A lelkész ezt a folyamatot ahhoz a jelenséghez hasonlította, ami az állami iskolarendszerben is megfigyelhető: a negyedik-ötödik osztály környékén a roma gyermekek tömegesen tűnnek el az oktatásból. Példaként Kovászna megyét említette, ahol évente mintegy 200 gyermekkel kevesebb van a negyedik osztály után, ami egy „iszonyatos szám”, és az okokról sokkal többet kellene beszélni. Ezek egyike, hogy a szóban forgó gyerekek sokszor olyan falvakban élnek, ahol csak négyosztályos elemi iskola működik. Az ötödik osztály folytatásához már be kellene utazniuk a községközpontba vagy a városba, és a rendszerből való tömeges eltűnést a kényszerű ingázás és az intézményváltás okozza.

A beszélgetés egy későbbi pontján Makkai Péter a cigány családok leginkább egzisztenciális okok miatti mobilitását is hangsúlyozta. Idénymunka esetén a szülők viszik magukkal az egész családot, a gyerekeket is, akik így hónapokra vagy végleg kimaradnak az iskolából.

Az előadó ugyanakkor egy másik jelenségről is szólt. Eszerint vannak olyan négy osztályt végzett gyermekek, akik el sem jutnak a negyedik osztályos szintig, mert évről évre mindig csak az első osztályba íratták vissza.

Egy korábbi hasonló témájú előadáson Kiss Dénes arról beszélt, hogy a pünkösdista egyház az elmúlt három évtized legnagyobb nyertese a tagsági változások vonatkozásában. Míg a szintén neoprotestáns baptista és adventista egyházak az első évtizedben 15-30 százalékos növekedést regisztráltak, ezután kezdett csökkenni a tagságuk. A pünkösdi egyház tagsága a rendszerváltás utáni első évtizedben másfélszeresére növekedett, míg 2021-re meghaladta az 1992-es tagság kétszeresét.

A kisegyházak sikerének okai leginkább a missziós tevékenységgel, a rendszerváltás utáni általános társadalmi-gazdasági válsággal, valamint a roma népesség felé való nyitásukkal magyar-magyarázhatók. Az adventista, baptista és keresztény testvérgyülekezetek hívei körében a romák aránya az országos lakosságarányuk háromszorosa, és mindhárom esetben tíz százalék körüli. A pünkösdi egyház tagságának növekedése is kiváltképp a roma népesség kifejezetten sikeres megszólításában keresendő, hisz a pünkösdiek majdnem egynegyede roma.

Makkai kutatása pedig ezt a kérdést is vizsgálta. Arra volt kíváncsi, hogy miként vélekednek a református lelkészek a neoprotestáns és más kisegyházak romák között végzett missziós tevékenységéről. A megkérdezett lelkészek döntő többsége, 71 százaléka pozitívan értékelte a munkájukat. Úgy vélték, hasznos a romák körében végzett tevékenységük, és ebben a kérdésben partnereknek kellene tekinteni őket. Azok aránya, akiket különösebben nem érdekelt ez a tevékenység, 23 százalék volt, míg mindössze 7 százalékuk látta úgy, hogy ezek a közösségek veszélyt jelentenek a református egyház számára, és lehetőleg vissza kellene szorítani őket.

Makkai Péter hozzátette, hogy a református egyház sok más kérdésben hagyományosan nem feltétlenül tekinti partnernek a neoprotestáns közösségeket, de a roma misszió terén a lelkészek jelentős része elismeri a sikereiket.

A lelkész később arról beszélt, hogy a szabadegyházak nagy előnye abban rejlik, hogy a gyülekezeti és lelki munka terhe nem kizárólag a felszentelt lelkészekre hárul. Ehelyett a feladatok megoszlanak, és a laikusok is rendkívül aktívan részt vesznek a misszióban és a közösségépítésben.

A „mennyire jellemzőek az alábbiak az Önök településén, gyülekezetében” kérdéskör összesen nyolc állítást vizsgált. Makkai kiemelte, hogy a válaszok egy része már nem feltétlenül a lelkész személyes véleményét tükrözik, hanem azt, amit a saját gyülekezetében és településén konkrétan tapasztal.

A romák által elkövetett erőszakos bűncselekmények gyakoriságára vonatkozó kérdésre 26 százalék válaszolta azt, hogy inkább igen, 46 százalék szerint inkább nem, míg 27 százalék szerint egyáltalán nem gyakoriak. A román által elkövetett lopások esetében már valamivel magasabb az arány, 32 százalék mondta, hogy inkább igen, 45 százalék szerint inkább nem, és 23 százalék gondolta úgy, hogy egyáltalán nem. A megkérdezett lelkészek 36 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy kényelmetlen érzéseket kelt a romák jelenléte az istentiszteleten, míg 25 százalék inkább nem értett egyet, 38 százalékuk pedig pedig egyáltalán nem értett egyet.

A cigány gyermekek kezelhetetlenségére vonatkozó feltevés esetében ismét nőtt az egyetértés. Negyven százalékuk mondta, hogy inkább kezelhetetlenek, míg 44 százalék szerint inkább nem azok, végül 17 százalék volt azok aránya, akik egyáltalán nem értettek egyet a kijelentéssel. Makkai megjegyezte, hogy ez esetben már tetten érhetőek az erősebb sztereotípiák.

A helyi gyülekezet romákkal szembeni elutasítása már egy nagyon direkt kérdés volt, és a válaszadók közel fele, 47 százaléka jelezte, hogy a gyülekezetében ezt az elutasítást tapasztalja. (37% inkább nem, 16% egyáltalán nem).

A lelkészek 56 százaléka válaszolta azt, hogy inkább igen, 33 százalék inkább nem, és mindössze 11 százalék vélte úgy, hogy egyáltalán nem. A megkérdezettek 58 százaléka értett egyet inkább azzal, hogy a magatartásuk miatt képtelenség bevonni a romákat a gyülekezetbe, 27 százalék válaszolta, hogy inkább nem, és 15 százalék egyáltalán nem értett egyet.

A romák gyakran a segélyekért vállalnak több gyermeket – a feltett kérdések közül ez bizonyult a leginkább osztott sztereotípiának. A lelkészek 68 százaléka egyetértett ezzel az állítással (21 százalék inkább nem, míg 11 százalék egyáltalán nem értett egyet. Makkai megjegyezte, hogy ennél a pontnál sok esetben már nem csupán a gyülekezetben tapasztalható attitűdök, hanem maga a lelkipásztor személyes véleménye is előtérbe került.

A kutatás során rákérdeztek arra is, hogy a lelkészek szerint bizonyos konkrét szituációk mekkora feszültséget vagy kellemetlenséget okoznának a gyülekezet életében. Az adott helyzetet kellemetlennek tartók aránya a legmagasabbtól a legalacsonyabb felé haladva a következőképpen alakult:

• Ha a parókia, a templom környékére roma családok költöznének (66%)
• Ha a romák számára szerveznének programokat a templomban (51%)
• Ha a cigány gyermekek részt vennének a vasárnapi istentiszteleten (40%)
• Ha romák lennének a presbitériumban (37%)
• Ha a romák rendszeresen járnának templomba (34%)
• Ha roma lenne a kántor (32%)
• Ha Ön, mint lelkész roma keresztgyermeket fogadna / roma keresztszülőt kérne fel (32% és 26%)
• Ha a romák rendszeresen vennének úrvacsorát (22%)

A válaszokból egyértelműen kiderült, hogy a legnagyobb feszültséget a fizikai közelség, a szomszédba költözés okozná. Ennek ellenpontozására Makkai megosztott egy friss, pozitív személyes tapasztalatot Székelykakasdról, ahol a templom közvetlen közelében él egy cigány család, és békességben megvannak a közösséggel, ráadásul a gyerekeik is bekapcsolódnak a vallásórákba. Ahogy a kérdések a fizikai tértől a tényleges egyházi, liturgiai dimenzió felé haladnak, a feszültségérzet csökken. A lelkész szerint az adatsor mégiscsak mutat egyfajta nyitottságot, és jelzi, hogy a gyülekezetek érzik: a cigány embereknek valahol közelebb kellene kerülniük a helyi református közösségekhez.

A 22 százalékos mutató rendkívül érdekesnek és furcsának is nevezhető, hiszen az úrvacsorai közösség a legintimebb és legbensőségesebb aktusa az egyházi gyakorlatnak, mégis ez okozná a legkisebb elvi problémát. Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy itt lelkészeket kérdeztek meg, akik a liturgiában az úrvacsorát adják, nem pedig veszik. Makkai szerint érdemes lenne ugyanezt a kérdést a gyülekezeti tagoknak is feltenni, hogy vajon akkor is ilyen alacsony lenne-e a mutató, ha a magyar hívőknek a romákkal közös sorban állva kellene az úrvacsorát magukhoz venniük.

Arra a kérdésre, hogy a településükön mi lenne az előnyösebb: ha bizonyos alkalmakat közösen, vagy inkább külön csoportokban szerveznének meg a romák számára, a válaszok a következőképpen alakultak. Az úrvacsora esetében 33 százalék válaszolta azt, hogy kellemetlen lenne, az elemi oktatás esetében 33 százalék, az óvodai oktatás 26 százalék, istentisztelet és gyülekezeti alkalmak 24 százalék, míg a vallásóra esetében 18 százalék. Világosan látszik tehát, hogy amikor gyermekekkel való foglalkozásról van szó, a gyülekezetek sokkal nyitottabbak.

A válaszadó tiszteletesek 89 százaléka egyetértett azzal, hogy minden roma gyermeknek joga van arra, hogy a nem romákkal közös iskolai osztályokban tanuljon. Más kutatások és a napi gyakorlat szerint ugyanakkor a szegregált oktatás nagyon is jellemző a református közösségekben. Makkai Péter szerint várható volt a nagy arányú politikailag korrekt válasz, hisz a válaszadók magasan képzettek.

A lelkészek 72 százaléka értett egyet tehát azzal, hogy a magyarul beszélő romák a magyar nemzet részét képezik, 73 százalékuk szerint a romákra, mint kihasználatlan emberi erőforrásra kell tekinteni, míg 86 százalékuk szerint pedig fontos, hogy a romákat meg tudjuk tartani a magyar intézmények vonzásában. Makkai örült az egyetértők magas arányának, ugyanakkor furcsállta, hogy egy 20-25 százalékos kisebbség még mindig nem tekinti a romákat a magyar nemzet részének.

Az előadó itt ismét a sztereotípia erejére hívta fel a figyelmet, és elmondta, hogy a felmérés minden kérdésblokkjába szándékosan szúrtak be egy-egy ilyen, egyértelműen sztereotip állítást.

A segélyekből élők valós helyzetét illetően az előadó hangsúlyozta, hogy ő egészen közelről tapasztalja és ismeri ezt a folyamatot. Míg 15-20 évvel ezelőtt valóban az volt a jellemző, hogy a roma családok tömegesen vettek részt a szociális ellátórendszerben, mára a helyzet gyökeresen megváltozott, és a segélyekből élők tömege egy „nagyon-nagyon elenyésző számra zsugorodott.”

Továbbá 77 százalék értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy a romák gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni. Makkai ehhez annyit fűzött hozzá, hogy óriási kihívás ezeken a településeken munkahelyet biztosítani számukra. A lelkészek nagy többsége (mintegy 75%) nem értett egyet azzal, hogy a romáknak több támogatást kell adni, mint a nem romáknak. Az előadó szerint ez esetben is az elmúlt 30 év elhibázott szociális juttatásainak a rendszere a ludas, erős ellenérzéseket szülve a társadalomban.

A lelkészek 85 százaléka egyértelműen elutasította, hogy a romák között egészségesebb lenne a férfiak és nők viszonya, mint a többségi társadalomban. Ezzel párhuzamosan pedig 70 százalékuk értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy a roma közösségekben a férfiak elnyomják a nőket.

A megkérdezett lelkészek egynegyede (26%) érez személyes elhivatottságot a cigányok között végzett szolgálat iránt. Makkai Péter ezt rendkívül pozitív eredményként értékelte, mondván, ő előzetesen sokkal rosszabb arányra számított, de ez a nagyjából 50 fős lelkészi bázis egy olyan szám, amelyre a jövőben lehet építeni. Ugyanakkor a válaszadók fele (49%) jelezte, hogy a közeljövőben inkább nem végezne romák közötti missziós munkát.

A lelkészek 44 százaléka mondta azt, hogy a missziós munkához több anyagi forrásra lenne szüksége. Ennél azonban jóval magasabb, 67 százalék azoknak az aránya, akik szerint az anyagiaknál is fontosabb lenne az erkölcsi támogatás. Az előadó kiemelte, hogy a lelkészek igénylik az egyházi vezetés odafigyelését, bátorítását, és azt, hogy például egy püspöki vizitáció során a cigánymisszió kérdése lényeges és elismert része legyen az értékelésnek.

A megkérdezettek 72 százaléka értett egyet abban, hogy a romamisszióhoz szakképzésre lenne szükség, és az előadó is egyetértett azzal, hogy ezt a tevékenységet nem lehet amatőr módon, „hályogkovácsként” végezni. Ezen a ponton utalt vissza Makkai Péter a neoprotestáns egyházak sikeres cigánymissziós tevékenységére, hisz a válaszadók 80 százaléka vallotta azt, hogy munkatársakra lenne szüksége ehhez a feladathoz. A lelkészek fele (49%) úgy érezte, teljesen magára van hagyva a feladatai megoldásában, és mindössze 17 százalékuk mondta, hogy a gyülekezetében lennének olyan elkötelezett laikusok, akiket be lehetne vonni a szolgálatba.

Sem a bent lévők, sem a küszöbön álló nem tudja biztosan, hogy befelé vagy kifelé tart-e az ott lévő – foglalta össze Makkai Péter az előadást, megjegyezve, ez az állapot magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a romák belépjenek a templomokba, és a közösséggel együtt fejlődjenek.

A nyers demográfiai realitás az, hogy míg az elmúlt tíz évben mintegy százezer tagot veszített a református egyház, addig becslések szerint 25-30 ezer magyar ajkú roma ember él a református gyülekezetek közelében. Ezt egy hatalmas számnak nevezte, hangsúlyozva, hogy pusztán a statisztikák tükrében is óriási mulasztás lenne elhanyagolni 20-30 ezer magyar ajkú roma ember esetleges megjelenésének és integrációjának a lehetőségét a református egyházban.

A demográfiai mentőöv mellett az előadó kiemelte, hogy a cigánymisszió elindítása, végzése és kiteljesedése hatalmas lehetőséget rejt magában a református egyház lelki megújulása szempontjából is.

Makkai Péter zárszóként végül felvetette, vajon nem ők fognak-e majd vigyázni arra a református örökségre, amit mi most hátrahagyunk?

Az előadást követő beszélgetés legalább olyan érdekfeszítő és szerteágazó volt, mint a bemutató, és terjedelmileg legalább két beszámoló is kijönne belőle, ezért nagyon rövidre fogom. Az egyházfenntartói járulék kapcsán hangzott el, hogy a számok nem igazolják azt az elterjedt nézetet, miszerint a romák teljesen idegen testként élnének az egyházban és csak a temetések alkalmával jelentkeznek. A statisztikák szerint a roma egyháztagok 35 százaléka fizet egyházfenntartói járulékot, szemben az összegyházi 68 százalékkal, ami nem radikális, csupán fokozati különbség.

Makkai Péter itt jegyezte meg, hogy a romák is hajlandóak rendszeresen fizetni, ha látják az értelmét. Egy délutáni oktatási programra például a mélyszegénységben élő szülők három hónap alatt 5000 lejt adtak össze. Továbbá az egyházi szolgáltatások, főleg temetés igénybevételekor gyakran visszamenőleg, akár 10 évre is kifizetik a járulékot.

A konfirmáció idején tapasztalható tömeges lemorzsolódás kapcsán arról is beszéltek, hogy a református egyháznak valószínűleg nincsenek adekvát, kifejezetten a kamaszodó roma fiataloknak szóló programjai.

Volt, aki felvetette, hogy a hagyományos istentisztelet és a merev liturgia egyszerűen nem harmonizál a roma közösségek dinamikájával, és a neoprotestáns egyházak sikere is részben abban rejlik, hogy ők nem specifikus cigánymissziót folytatva vonják be a laikusokat a szolgálatba, ami belső pozíciókat nyújt nekik, egyben társadalmi mobilitást is jelentve.

Makkai Péter és a hozzászólók egyetértettek abban, hogy

mert a meglévő előítéletek miatt a többségi társadalom és a romák is azonnal visszalépnének a küszöbről. Helyette egy háromlépcsős stratégiát javasoltak: először a helyi roma közösséget kell megerősíteni, ezt követően lehet hidakat építeni a közösségek között, és csak a folyamat végén jöhet a teljes inklúzió. Makkai szerint, ha egy jól működő közösséget létre tud hozni az egyház a cigányság között, abban a pillanatban a többiek is oda kívánkoznak, oda akarnak tartozni. Szerinte ez az a pont, ahol megnyílik a lehetőség a hídépítésre.

Az előadó egy természettudományos hasonlattal is élt, Bernoulli törvényét emlegetve, mondván, hogy a cigány közösséget fel kell emelni arra a szintre, ahol már nem csak a többségi társadalom dönt az integrációról, hanem a romák is feltehetik a kérdést, hogy akarnak-e integrációt, vagy sem, tudják-e magukkal húzni a többségi társadalmat, vagy sem.

A beszélgetés során elhangzott, hogy a lelkészi pályára lépő romák szinte kivétel nélkül asszimilálódnak, nem vállalják tovább a roma identitásukat, vagy már menet közben lemorzsolódnak a teológiáról. Makkai Péter úgy vélte, meg kell szüntetni a cigánysághoz tapadó „nyomoridentitást”, és vissza kell tanítani a romáknak a saját elveszített kulturális értékeiket, nyelvüket, táncaikat, hogy legyen miből építkezniük. Arra is felhívta a figyelmet egy hozzászóló, hogy nem szabad ateistaként tekinteni az egyházból kimaradókra, mert a cigány családokban egy nagyon erős belső, családi vallásosság működik.

Zárás után kis csoportokban még folytatódott egy ideig a társalgás, és egy olyan szempontot is hallottam, ami eddig meg sem fordult a fejemben – integrálni csak pontosan, szépen érdemes, mert az is előfordulhat, hogy a végén nem maradnak romák.