Orbán János Dénes: Visszatértem

Pár napja jött ki a nyomdából Orbán János Dénes A költő, a ringyó és a király című legfrissebb kötete, Janus Pannonius apokrif költeményei alcímmel. Mivel régóta nem járt új OJD-kötet a kezünkben, megkerestük a szerzőt, hogy ugyan bizony nem mondana-e egyet s mást új könyvéről, magáról, és persze a dolgok állásáról. Mondott.

Hosszú idő után verseskötettel jelentkeztél. Ezt értsük úgy, hogy visszatértél az irodalmi prérire?

Nem tagadom, ez a szándékom. Persze ez még módosulhat, hiszen eléggé szeszélyes és impulzív alkat vagyok, de most ismét költőként, íróként határoznám meg magam.

Miért tűntél el évekre a térképről? Hiszen a magyar irodalmi világ a lábaid előtt hevert. Tudatos terv? Így hozta az élet?

Vitatható, hogy mennyire tűntem el és mennyire voltam jelen. Valóban keveset írtam, és inkább kabarét, mint fajsúlyos dolgokat. De irodalomszervezőként jelen voltam, meg hát a régebbi művek élték a maguk nagyjából önállósodott életét, mi több, kacagságos módon épp

hallgatásom éveiben kanonizálódtam leginkább.

Több mint tíz évig kocsmárosként határoztad meg önmagad. Írható is az az időszak, vagy „csak” élhető volt? Melyek a legfőbb tapasztalataid a Bulgakov-időszakból?

A korcsmároskodást is lehet művészi szinten űzni, bizonyítja ezt a Bulgakov hírneve és kultusza. Meg hát roppant izgalmas tevékenység volt – ám egy idő után élhetetlen. Túlságosan kinőtte magát, mi tagadás, kinőtte magát a kezemből és egyszerűen nem volt életem mellette, nem volt hétvégém, pihenésem, álmom, nagy volt a stressz meg a felelősség, úgyhogy inkább kiszálltam, mielőtt

a diliházba kerültem volna.

A tapasztalatokról több ezer oldalas értekezést lehetne írni. Nyilván egy kemény közgazdasági magasiskola volt, de nem ez az érdekes: rengeteg élményem volt (jó is meg rossz is), rengeteg lélektani, szociológiai, antropológiai, akár filozófiai tapasztalatot gyűjtöttem, amit íróként föl tudok használni.

Miben más a mostani OJD a hajdanihoz képest?

Merném állítani: ördöngösebb. Bár nem ez az élet rendje, több tüzet érzek magamban, mint egy évtizeddel ezelőtt. Annyi láng nyilván nem lehet, mint két évtizeddel ezelőtt, mert akkor olyan hitem és lelkesedésem volt, amilyen csak egy húszéves ifjú titánnak lehet, de a harmincéves önmagamhoz képest lázadóbb vagyok, mi több, a fizikai kondícióm is messze jobb. Mindig is rettegtem a kiégéstől, a belenyugvástól, a lecsendesedéstől, attól, hogy majd egyszer bölcs leszek, megfontolt és nem kocsmába fogok járni, hanem meghitt családi körben fogok pislogni, érett felnőttként. Nos,

nem nőtt be a fejem lágya.

Ugyanaz az irodalom- és az életszemléletem mint régen, ugyanúgy szeretem pukkasztani a polgárt, imádom az erotikát és a pajzánságot és a róla való beszédet és ugyanúgy vallom azt, hogy az irodalomnak inkább a kacagásról, az érzelmekről és az érzékiségről kell szólnia, mint a gondolatiságról. De most sokkal több témám, ötletem és tapasztalatom van, mint egy évtizeddel ezelőtt és sokkal gonoszabbul tudom használni.

És hát ma is a tökös ifjak garabonciás életét éled. Tényleg nem gondoltál-e arra, hogy megállapodj, „tisztes polgárként” élj? Képes vagy-e erre?

Nem akarok tisztes polgárként élni. Nem akarok megöregedni. Nem fizikai értelemben értem, hiszen az elkerülhetetlen. De

én Faludy György tanítványa vagyok,

aki 90 évesen is csak fiatalokkal volt hajlandó bandázni, mert nem akart sem a nyugdíjról, sem a rezsiről, sem pedig a derékfájásról beszélni. 90 évesen is félholtra itta magát, ha úgy adódott, és ugyanúgy lehetett vele marhulni, mint egy húszéves, bohó diákkal. Pocakot növeszteni és behúzódni a televízió elé a családdal – nem az én műfajom. Akarok famíliát, sok gyereket, de ahhoz képest a szeleburdi család és Gerald Durrell állatfajtái gyenge fehér harcosok, hogy ezek milyenek lesznek. Számos tragédián edződtem, különleges és nehéz életem volt, de néhány rövid sírást leszámítva végigröhögtem ezt a négy évtizedet. És továbbra sem áll szándékomban elkomorodni.

Bár versperformansz, de prózai oka van: ez egy fölkérés-megrendelés volt. A Magyar PEN Club ezelőtt két évvel Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Díjat alapított és a díjkiosztókra azóta Janus Pannoniusszal kapcsolatos protokollkönyveket jelentet meg. Szőcs Géza PEN Club-elnök az idén engem kért föl, azzal a javaslattal, hogy költsem át Pannoniust olyanszerűen, mint Faludy György Villont. Kellőképpen

provokatív csomagolásban

tálalta mindezt, úgyhogy elfogadtam a kihívást. De persze nem számít az ok, az indok, a lényeg, hogy imádtam ezt a munkát, kevés dolgot írtam ilyen lelkesedéssel, mint ezt.

A Pannonius-apokrifeken kívül tervezel egyebet is? Mi várható, további versek, esetleg próza?

Szinte húsz könyvtervem van.

Vers, próza, esszé, drámai költemény, gyerekkönyv is. Nincs hiány ötletben, inkább az a baj, hogy nincs elég idő, úgy sem lehet élni, hogy az ember egész nap ír, futószalagon gyártja a műveket – én legalábbis nem tudok így létezni. Az is lehet, hogy egy pár év múlva belevágok valami teljesen másba és megint nem írok egy ideig. De a közeljövő terveit fölsorolnám: nagyon belebolondultam Janus Pannoniusba, ebbe az elképesztően izgalmas és titokzatos figurába, úgyhogy könyvet akarok írni róla, egy roppant szofisztikált, labirintus-regényt, egy

magas irodalmi thrillert.

Egy évtizede hever a merevlemezemen A Swedenborg kávéház című regény, melynek lényegét nem tudnám egy-két mondatban összefoglalni. Egy nagyon furcsa valami, melyen még két hónapot kell dolgoznom, ahhoz, hogy a világ szeme elé kerülhessen, de nem volt két hónapom erre az elmúlt évtizedben. Feltétlenül kell írnom egy verseskönyvet, mielébb. Ugyanis 1999-ben jelent meg utoljára verseskönyvem, azóta csak újrakiadások, no meg a Pannonius, de az szerepjáték, nem pedig autentikus OJD. És meg fogom írni

A magyar lőcs époszát,

amelyben szerepelni fog az újraírt pajzán Toldi, meg még néhány pajzánná átírt jeles magyar mű, közöttük a János Vitéz, a Szép Ilonka meg a Bánk bán. Mindez persze a botrány kedvéért, bár lehet, hogy A Swedenborg kávéház okozta skandallumot nem fogja überelni…

Lesz-e folytatása a Magadaszkár-projektnek?

Minden bizonnyal. Majdnem mindenki egy roppant vicces ötletnek-poénnak találja ezt az írói ökörködést, és még kevesen jöttek rá, hogy eme pompás poén ürügyén elkezdődött egy olyan beszélgetés, amelyben az ötletgazdák, a társulók, a kommentezők egy vicces utópia ürügyén elmondhatják bántatlanul és büntetlenül, hogy mi a véleményük a politikáról, a társadalomról és eljöhet az az idő, amikor ebből a beszélgetésből okos tanulságokat is levonhatunk. Egy értelmes embernek lassan rá kell jönnie, hogy

a politikai metanarratívákat át kell értékelni,

felül kell bírálni, reformálni kell, amíg nem késő. Az ember ugyanis nem hajlandó szembenézni egy ténnyel: hogy ő is csak egy állat. Az ösztönei még mindig erősebbek, mint az értelme. És mindaddig, amíg ezzel nem néz szembe, nem fogja tudni kezelni a benne lévő állatot. A poénhalmazból, amit a Madagaszkár-projekt generált és fog generálni, komoly tanulságokat lehet majd levonni és jó ötleteket meríteni. Minden jel arra mutat, hogy a jövő esztendőben irodalmi valóságshowba csap át a dolog, és akkor kezdődik majd el igazán a buli…