// 2024. november 27., szerda // Virgil
forradalom
Nagy Imrének le kellett volna vernie az '56-os forradalmat?
Előbb lesöpörtette a padlásokat, majd a forradalom élére állt. Mit szeretett Nagy Imre, és miért nem november 4-én ért véget 1956? Az év utolsó történelemóráján jártunk.
Minden évben megemlékezünk róla, mégis alig tudunk valamit a magyarországi 1956-os forradalomról. Mit csinált Nagy Imre azelőtt, hogy a forradalom ikonikus alakjává vált volna? Meddig tartott a népfelkelés, és meddig a hatása? (Most múlik pontosan.)
Ezekre a kérdésekre válaszolt Rainer M. János történészprofesszor, a Korunk Akadémia történelmi előadássorozatának decemberi meghívottja. Az 1956-os Intézet osztályvezetője februárban már tartott egy lebilincselő előadást ugyanott, az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén arról, hogyan kerültek hatalomra a kommunisták 1944-45-ben először Kelet-Magyarországon, majd az egész országban, és hogyan hajtotta végre Nagy Imre, az ideiglenes kormány földművelésügyi minisztere a földreformot.
Az 1956-os forradalom előzményei
legalább 1953-ig, Sztálin haláláig nyúlnak vissza, ez a leggyakrabban megfogalmazott történészi álláspont, Rainer M. János azonban még korábbról kezdte. 1956-ban nemcsak az számított, hogy a keleti blokk országaiban 1953-ban fordulat állt be a szovjet típusú rendszerek irányításában, hanem az is, hogy a szovjet hadsereg megszállta Magyarországot, és ez ellen indult a fegyveres népfelkelés.
Az előzmények közül a legfontosabb szerinte a szovjet érdekszféra kialakulása:
Világtörténelmi fordulatot jelent szerinte az, hogy míg az orosz birodalom hagyományosan keletre, illetve délre terjeszkedett, Szibéria, Közép-Ázsia felé, illetve ha Európát érintette, akkor a Balkán-félszigetre, tengerszorosokra irányult, addig a második világháború után olyan területen tört előre példátlan mértékben, amely eddig nem szerepelt ennek a hatalmas országnak a külpolitikai prioritásai között.
(Addig Európába ilyen mélyen egyedül 1815-ben hatolt orosz hadsereg, amikor Sándor cár lovasai Párizs utcáin ügettek, de az a hadsereg aztán hazament, ahogy 1849-ben is az orosz csapatok kivonultak Magyarországról és Erdélyből.)
1945-ben azonban a szovjet hadsereg zöme és színe-java Európa közepén állt, egyetlen hadászati-stratégiai lépésre az Atlanti-óceántól. Ez katonai, politikai és kulturális értelemben is új fejlemény volt. Bár Magyarország ennek a befolyási övezetnek a nyugati peremén helyezkedett el, mégis szerves része volt, a vasfüggöny képezte Magyarország nyugati határát. A szovjet befolyási övezet 1955-ig még Ausztria keleti részét is magába foglalta.
A másik előzményt Rainer M. János az 1945-ben induló, sajátosan magyar történeti eseménysorban látja:
- a térség sok más országától eltérően a magyar társadalomnak volt egy tűnékeny és törékeny, de mégis demokratikus tapasztalata 1945-46-ban annak ellenére, hogy a kommunista párt kezdettől fogva kihasználta a szovjet megszállás adta lehetőséget, és elsőrendű szerepet játszott az ország politikai életében. Az 1945-ös választás Magyarország addigi történetének legdemokratikusabb választása volt.
- 1946. február elsején kikiáltották a (sorban második) magyar köztársaságot, amely törvénybe foglalta a legfontosabb demokratikus és szabadságjogokat. Hacsak rövid időre is, de az emberek úgy érezhették, érdemben beleszólhatnak az életük alakulásába, és az ország a gazdasági és társadalmi modernizáció irányába indul el;
- az 1940-es évek harmadik harmadában viszont Magyarországon szovjet típusú, totalitárius rendszer épült ki.
Rainer M. János történészprofesszor | Fotó: Szabó Tünde
Az állami terror drámai számai:
- a háborús bűnösökön kívül több mint 35 ezer ember került börtönbe politikai okokból,
- 15-20 ezer embert bírói ítélet nélkül fosztottak meg a szabadságától,
- többezer embert telepítettek ki Budapestről, illetve a nyugati és déli határ mellől különböző biztonsági kockázatokra hivatkozva,
- sokkal több ember vesztette el az állását, lakhelyét, életformáját,
- a háborús bűnösökön kívül csaknem 50 embert végeztek ki 1946-47 és 1956 között politikai okokból úgy, hogy jelentős részük nem fejtett ki érdemi ellenálló tevékenységet, a halálos ítéleteket koholt vádak alapján hozták meg,
- a parasztság köréből mintegy 250 ezer embert ítéltek pénzbírságra vagy rövidebb börtönbüntetésre, mert nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségeit,
- százezerszám ítéltek el munkásokat „tervbűntett” miatt, amely munkahelyi hanyagságot, rossz szervezést jelentett.
Az állami terror dimenziója nagyban hozzájárult ahhoz az elkeseredéshez, amely 1956-ban robbanáshoz vezetett, de a kutatások azt mutatják, hogy ez a terror nagyjából mindegyik szovjet rendszerű országban hasonló dimenzióban valósult meg – mondta a történész. Ő ezért inkább két másik tényezőt tart kitüntetett szerepűnek az előzmények sorában.
1. Nemzeti deficit
Mindegyik szovjet típusú rendszer szembesült a különböző kelet- és közép-európai társadalmak nemzeti érzelmeinek, hazafias beállítottságának megsértésével. Mindenütt szovjet mintára vezették be az úgynevezett szocializmust, és ez számottevő nemzeti megalázottsággal járt. A magyar kommunisták kiváltképp hátrányos helyzetben voltak a történész szerint, ehhez legfeljebb a kelet-német lakosság helyzete hasonlítható, mert rajtuk kívül mindegyik, hatalomra került kommunista párt fel tudott mutatni valamilyen nemzeti ajándékot:
- a lengyelek az állami szuverenitás formai helyreállítását (bár a Molotov-Ribbentrop paktum miatt keleten jelentős területveszteségeket szenvedett, de részben kárpótolták Lengyelországot nyugati területekkel, amelyeket Németországtól vettek el;
- Románia Erdélyt magát kapta (Romániát is érték területi veszteségek keleten, de a román nemzeti tudat szempontjából Besszarábia jelentőségét össze sem lehet hasonlítani Erdélyével);
- Bulgária is kapott egy kis területet Dél-Dobrudzsában;
- helyreállt Csehszlovákia területi egysége és állami függetlensége;
- Jugoszlávia is hivatkozhatott új területekre;
- albán állam alakult.
Magyarországot egy rosszabb kiadású Trianonnal büntették a második világháborús szerepvállalásáért: a pozsonyi hídfőben még három községet elcsatoltak, az 1947-es párizsi békeszerződésből pedig hiányzott mindenféle kisebbségjogi garancia. Ezek a garanciák általában nem érnek sokkal többet, mint a papír, amelyre leírják őket – fogalmazott a történész –, de mégis egyféle hivatkozási alapként szoktak szolgálni, nemzetközi körülmények változásával komoly jelentőségre tehetnek szert.
2. A korai reform Magyarországon
Sztálin halála után néhány nappal lépett életbe. Az '50-es évek elején a sztálini rendszer mindenhol válságtüneteket mutatott, Sztálin utódai mindenütt változtatásokat tanácsoltak. Ez a korai korrekció Magyarországon különös módon zajlott le.
A térség országaiban ugyanazok hajtották végre, akik bevezették a szovjet típusú rendszert. Magyarországon viszont volt egy ember, Nagy Imre, akinek hosszú távú, bár addig elrejtett elképzelése szerint a szovjet rendszer ilyen bevezetése eleve elhibázott volt. Úgy gondolta, az áttérést a szocializmusra hosszú évtizedeken át, az erőszak elkerülésével kell végrehajtani.
Nagy Imre ezeket a nézeteket viszonylag hosszan próbálta érvényesíteni 1947-49 között. Egy idő után ellehetetlenült, ekkor kizárták a vezetésből, ő pedig rituális önkritikát gyakorolt. Bár akkor elvesztette pozícióit, de 1950-ben visszatért a vezetésbe, és dicstelen szerepet játszott az akkori magyar kormány begyűjtési minisztereként az erőszakos kollektivizálási politika, illetve a magyar parasztság kizsigerelésének végrehajtásában.
Nagy Imre
somogyi cselédcsaládból származott. Nagyszülei még mezőgazdasággal foglalkoztak, a szülei már vármegyei szolgálatban álltak: édesanyja házicseléd volt, édesapja a főispán egyik kocsisa. Emellett vállalkoztak, mai szóval ingatlanfejlesztésbe fogtak: az apa hitelt vett fel, amiből házat épített, és azt ki akarta adni. Ebbe viszont tönkrement, végül távirdai munkásként dolgozott. Az 1896-ban született Imre volt a legidősebb gyermekük, őt taníttatták. Elkezdte a gimnáziumot, de soha nem érettségizett le, átment egy kereskedelmi iskolába.
Formáló évei az első világháborúra estek, 1915-ben besorozták katonának, a következő évben fogságba esett, amit Oroszországban az úgynevezett intellektuális lágerben töltött. Oda azokat a nem hivatásos tiszti állományú katonákat vitték, akiknek volt érettségijük. Nyilván azt hazudta, hogy ő leérettségizett, mert így jobb sora volt. Az ilyen táborban az egyezmények szerint a foglyokat nem volt szabad dolgoztatni.
Ott találkozott a kommunista mozgalommal. A táborból Rainer M. János szerint hivatásos forradalmárként tért haza, és kommunista is maradt azokkal ellentétben, akik csak a több kosztért voltak kommunisták 1918-19-ben. Hazajövetele után először biztosítási ügynökként dolgozott, járta a falvakat Kaposvár környékén, géplakatos szakmáját soha nem gyakorolta. A '20-as évek második felétől már az illegális kommunista párt hivatásos kádere volt.
15 évet a Szovjetunióban töltött, ott elkerülte a tisztogatásokat, mert jelentéktelennek tartották, nem viselt magas tisztséget, nem kötelezte el magát a frakcióharcokban. Nem kizárt, hogy azért is kerülte el, mert bizonyos jelek szerint a titkosszolgálat alacsony szintű informátora volt abban az időben. Érettségi és egyetemi diploma nélkül nemzetközi kutatóintézetben dolgozott, amely a kommunista pártok agrárpolitikáit dolgozta ki.
Amikor 44-ben napirendre került, hogy káderek kellenek Magyarországra, akkor megtették földművelésügyi miniszternek. A kormányban változó teljesítményt nyújtott, és konfliktusos személyiségnek bizonyult, ami akkoriban ritka volt. Az ideiglenes kormány 1944 végén alakul meg. Addig furcsa, kevert státusban volt: hivatásos forradalmár, de azért egy kicsit értelmiségi, egyszerre képzett és nagyon képzetlen is, kommunista, de már az illegalitásban is vitái voltak – ahol viszont ez nem volt ritkaság.
Tehetséges illegális harcos volt Rainer M. János szerint, mert igazából sohasem bukott le. Egyszer tartóztatták le, de akkor a szociáldemokrácia radikális szárnyában való részvétellel vállalták, és két hónap múlva kiengedték. Azután ment el Magyarországról. Budapesten majdnem másfél évig vidéki földbirtokos álcájában élt: szép ruhákat szereztek neki, fess ember benyomását keltette. Mellette talán Lukács György volt az egyetlen, aki hosszú időt töltött illegális pártszervezéssel a fővárosban, és nem bukott le.
Nagy Imrére legtöbbször azt mondták, hogy kispolgár, ezzel intellektuális érdeklődésére, kissé álmodozó természetére, laza munkafegyelmére gondoltak: nem szeretett 15-20 órát dolgozni egy nap. Gyakran betegeskedett, szeretett otthon ülni a családjával, játszani az unokáival, beszélgetni értelmiségiekkel.
Nem tűnt ki a sorból, de fenti elképzelését megőrizhette. 1953-ban a szovjet vezetés helyezte miniszterelnöki tisztségbe, mert Rákosi túlbuzgalma, merevsége miatt úgy tűnt számukra, hogy gátolná a korai reformokat. Rákosi Mátyást viszont nem távolították el a vezetésből.
Nagy Imrének miniszterelnöksége második felében egyre koherensebbé vált a reformprogramja: a nehézipar túlzott fejlesztésének leállítása, a kistulajdonú mezőgazdaság újbóli ösztönzése, a politikai foglyok szabadon bocsátása, nagyobb nyilvánosság a párton belül. Reformelképzeléseit nem tudta teljesen sikerre vinni, és a szovjet vezetés ahogy 1953-ban kinevezte, úgy 1955-ben leváltotta.
Miniszterelnöksége viszont ismét fontos tapasztalatot jelentett a magyar társadalomnak, és olyan politikai szereplővé vált, amelyhez a magyar társadalom túlnyomó többsége pozitívan tudott viszonyulni akkor, amikor az 1945-46-os demokratikus elit szinte minden tagja eltűnt a süllyesztőben: elhunyt, börtönbe került, belső száműzetésbe vagy nyugati emigrációba vonult.
Az is fontos előzmény, hogy bukása után a civil életet választotta. 1949-cel ellentétben 1955-ben nem gyakorolt önkritikát, noha erre felszólították, a szovjetek ösztönözték / kényszerítették, ő viszont egyféle belső emigrációba vonult. Ezért követelte 1956. október 23-án a parlament előtt tüntető tömeg, hogy Nagy Imrét nevezzék ki újra kormányfőnek.Amikor szembesült ezzel az igénnyel este 9 óra körül, néhány szóval sikerült lerombolnia addigi pozitív megítélését. Úgy szólította meg a néhány százezres tömeget a Kossuth téren, hogy Kedves elvtársak. Mivel ezt a megelőző 11 évben is így tette, nem lehet rajta csodálkozni, mondta Rainer M. János, azon viszont már annál inkább, hogy nem érezte, mennyire kivételes volt az a pillanat, hogy nem szabad összetéveszteni egy, a párt által szervezett május elsejei felvonulással.
Jellemző a habitusára a történész szerint, hogy ezt a kivételes pillanatot mennyire vakon szemlélte, mennyire nem tudott rögtönözni: elkezdte felolvasni azt a kézzel írott beszédét, amelyet a Politikai Bizottsággal akart jóváhagyatni. A PB-nek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzon, amikor Budapest utcáit tüntető tömegek lepték el. De jellemző az is Rainer M. János szerint, ahogy megmentette a minimumot: beszédje egy pontán félretette a papírt, és érzékelve az egyre erősödő füttyszót, morgást, azt mondta: azért hívtatok ide, hogy elmondjam a véleményemet, akkor hadd mondjam el a véleményemet.
Véleménye viszont teljesen elfogadhatatlan volt: hogy majd a párt központi vezetése a következő napokban bölcsen elindul a reformok útján. Az emberek viszont nem az akkor éppen Magyar Dolgozók Pártja névre hallgató kommunista pártról akartak hallani, hanem inkább egyféle kossuthi szózatot, hogy az őt Kossuth szerepében látók megadják-e neki a bizalmat a változások végrehajtására. Ő ezt nem mondta, de a végén elkezdte énekelni a Himnuszt az elég gyengén működő mikrofonba, és ennek eredményeként az összetartozás érzését újra átélő tömeg távozott egyrészt haza, illetve más színhelyekre.
A forradalom nem azzal a tervvel indult,
amit ma mindenki azonosít vele: radikális, fegyveres szembenállás mindennel, és mindent meg akar változtatni – vezetett be a történész az 1956-os forradalom dinamikájába. A diákság 10-12 ezer fős tüntetése a politikai nyomásgyakorlás szándékával kezdődött, ez dagadt aztán a nap folyamán a szabadság egyféle ünnepévé. Azért vonultak utcára, hogy kikényszerítsék a változtatásokat abból a központi vezetőségből, amelyre Nagy Imre utalt a beszédében.
Csak miközben a tömeg átjárta Budapestet, kiderült, hogy ez már kevés. De ez a tüntetés volt a forradalom egyetlen aktív lépése, minden további már reaktív lépés volt, értékelt a történész: attól fügött, ahogy a tüntetésre a hatalom különböző körei válaszoltak. Ahogy Nagy Imre, úgy Gerő Ernő sem ígérte meg október 23-i rádióbeszédében, hogy bármilyen változásra sor kerül, és ez kiváltotta az első reaktív lépést: az általános politikai sztrájkot.
Erre a Gerő vezette pártvezetés a szovjet csapatok fegyveres beavatkozását kérte, és maga is fegyverrel próbált rendet teremteni – egyetlen ponton – a rádió épülete előtt, amivel viszont kiváltotta a fegyveres felkelést. Mindez együtt, kiváltképp a Szovjetunió fegyveres beavatkozása, a szovjet csapatok megjelenése október 24-én hajnalban kiváltotta – meglehet, pontatlan és kicsit anakronisztikus a kifejezés, de – a nemzeti szabadságharcot – vázolta a történész az eseménysort.
A forradalom nem november 10-11-ig tartott,
a fegyveres felkelés leveréséig, véli Rainer M. János, hanem tovább. Az önszerveződés és fegyveres harc az október 28-i tűzszünetig tartott, ezután alig több mint 48, de 72-nél kevesebb órája maradt a magyar forradalomnak arra, hogy megvalósítson egy új hatalmi berendezkedést. Ez sikerült a történész szerint:
- október 30-án már új, többpárti kormánya volt Magyarországnak,
- amely elismerte a forradalomban létrejött helyi, munkahelyi, községi, városi önszerveződéseket,
- és amely integrálta a harcok során spontán alakult fegyveres erőket a saját karhatalmába.
Ezt konszolidációnak kellett volna követnie, a meghatározó politikai lépéseknek a részletesebb kidolgozása: mi történjen a forradalmi bizottságokkal, mit jelent az, hogy az üzemekben munkástanácsokat választottak, amelyek az adott termelési egységek irányítóiként, sőt több helyen megfogalmazták, hogy tulajdonosaiként, valódi kollektív tulajdonosokként léptek fel.
A konszolidációnak a szovjet csapatok november 4-i, második és immár elsöprő erejű intervenciója vetett véget, de ezután ismét aktív lépések következtek: fegyveres és politikai védelem, harc addig, amíg ez lehetséges. A fegyveres harc döntően Budapestre koncentrálódott. A politikai védelem azt jelentette, hogy a forradalmi önszerveződések nem oszlottak fel sem november 10-én, sem 11-én, amikor a felkelők letették a fegyvert, és igyekeztek vagy azonnal elmenekülni az országból, vagy búvóhelyekre visszavonulni.
A politikai védelem minőségileg új szakaszba lépett november 4. után egészen december 11-12-ig. November 4-én az „elveszett kormány”, Nagy Imre és a kommunista miniszterek a jugoszláv követségre menekültek, a nem kommunista miniszterek visszatértek a magánéletbe. Egyetlen ember, Bibó István maradt a parlamentben néhány napig, de aztán őt is elzavarták onnan.
Kialakult egy új politikai központ, egy második hatalom, amely a Nagy-Budapesti Munkástanács alapján jött létre, és amely ezt a politikai védelmet és a forradalmi követelések képviseletét vállalta nagyon komoly eszközökkel. A Nagy-Budapesti Munkástanács koordinálta a politikai sztrájkot. Az utolsó nagy politikai sztrájkra a területi és központi munkástanácsok december eleji betiltása után került sor, amikor több mint 200 munkástanácsi vezetőt tartóztattak le, többek között a Nagy-Budapesti Munkástanács teljes tagságát. Ennek ellenére a spontán sztrájkmozgalom 1957. január első hetéig folytatódott, amikoris a statáriális törvénykezés megtiltotta a sztrájkszervezést.
November 4. középpontba állítása
nagyon megfelel a magyar történeti emlékezet tradícióinak, amely hajlamos a magyar történelmet levert, bukott, tragikus véget ért szabadságküzdelmek sorozataként ábrázolni. De november 4-én még semmi nem volt veszve, csak utólag tudjuk, hogy már minden veszve volt, de az a lényeg, hogy akkor hogyan érzett, hogyan viselkedett a magyar társadalom, illetve a forradalom napjaiban legaktívabb, meghatározó személyek és csoportok.
Egy szakasz lezárult, fegyvert fogni értelmetlen egy világhatalom hadserege ellen, amely láthatóan elszánt minden ellenállás leverésére, de a politikai küzdelemnek van értelme – tolmácsolta Rainer M. János az akkori hangulatot. A vereségbe nem november 4-én nyugodtak bele az említett aktorok, ez valamikor 1957 első napjaiban kezdődik, majd nagyon gyorsan változnak meg a meggyőződések. A politikai harc terepét a magyar társadalom ezután hosszú időre és alaposan kiürítette.
Mit akart a magyar társadalom 1956-ban?
Ezt a történész a műegyetemi hallgatók követeleséinek két írott változatával illusztrálta, amelynek pontjait így foglalta össze:
a nemzeti függetlenséget érintő, integráló törekvések;
politikai ideológiákhoz köthető követelések, pl. a nyugati típusú, liberális polgári demokrácia vagy a reformkommunizmus (a szovjet típusú rendszer alapszerkezetét működtetné, de másként), a hagyományos szociáldemokrácia, az agrárdemokrácia.
A szovjet csapatok kivonása eleinte nem szerepelt a követelések között (de például a Magyar Dolgozók Pártja kongresszusának összehívása igen), de a legutolsó megfogalmazás során már az első helyre került.
Október 23-án ezekről a műegyetemi listákról hiányzik bármiféle utalás a kapitalizmusra, piacgazdaságra, a tulajdonviszonyokra, és ezek később se nagyon jelentek meg. Október 23-án még hiányzott a forradalom egyik jellegzetes, '56-os és magyar jelensége: az önigazgatás, a bázisdemokrácia.
Az, hogy az átlátható kis közösségek (munkahelyek, falvak) népgyűlések keretében a saját soraikból vezetőséget választanak, amely aztán a rendkívüli helyzetben viszi az ügyeket. A központi koordináció összeomlott, minden község, minden gyár egy kis szabad köztársaságként jelent meg – fogalmazott a történész –, és a polgárai akként is viselkedtek. Később ez alapvető követelessé vált, a kapitalizmussal ellentétben.
Két alapvető, konszenzuális követelés alakult ki: a nemzeti függetlenség 1956-os értelmezése (Magyarország osztrák, svájci vagy finn típusú semlegessége), illetve a szovjet típusú rendszer lebontása.
Ami ezeken túlment, az más sokkal kevésbé körvonalazott. A polgári demokratikus rendszerben nagyjából mindenki egyetértett, amelyet esetleg ennek a területi önigazgatásnak az elemei egészítenek ki. Arról senkinek nem volt fogalma, hogyan egészítenék ki, nem is volt idő kidolgozni. A nagy termelőegységek, bányák, a financiális szektor köztulajdona összefüggött egy széles kistulajdonosi szerkezettel, amit elsősorban a mezőgazdaságban kívántak bevezetni. (Az a néhány termelőszövetkezet, amely túlélte 1953-at, az egycsapásra feloszlott, alig 1-2 maradt Magyarországon.)
Az országot 1956-ra már szélsőségesen iparosították, nagyon magas a munkások száma, de a népességnek még majdnem a fele közvetlenül a mezőgazdaságból élt, és ennek óriási jelentősége volt.
A forradalmárok egyetértettek abban is, hogy az államnak fontos gazdasági szerepet kell játszania, neki kell működtetnie a nagy szociális ellátórendszereket, terveznie kell, de mindenképp koordinálnia a nagy gazdaságpolitikai célokat. Ezt nevezik a 20. század közepén harmadik útnak. Az '56-os vízió meglehetősen korszerű és a mi térségünkre szabott volt figyelemreméltó következetlenségekkel, értékelte a történész. A működést viszont már nem tudták kipróbálni a magyar forradalmárok.
A magyar forradalom szimbólumrendszerében
tökéletesen kifejeződik az 1956-os vízió ingázása a pozitív és negatív pólus között, véli Rainer M. János, aki szerint a lyukas zászló egy nagy negatívum: a nagy NEM-et kifejező, avantgárd performansz. Nem véletlen, hogy ezt a nagyon erős szimbólumot a szovjet típusú rendszer, de általában a zsarnokság elleni felkelések állandóan újrafogalmazzák.
A pozitív, amit ebbe a lyukba lehetne szimbolikusan illeszteni, az a néhány ágyúra fehérrel festett Kossuth-címer, amely visszautalás az 1945-46-os köztársaságra, illetve a magyar történelem plebejus-demokratikus, mindenképpen antimonarchikus hagyományaira.
A forradalom kihívást jelentett a világpolitika számára,
- mert megkérdőjelezte az 1945-ös status quót,
- megkérdőjelezte a szuperhatalmi egyensúlyt, amelynek egyik tényezője, a Szovjetúnió a maga domináns szerepét ekkor még nem csak nukleáris robbanófejekben definiálta, hanem a nagyobb terület = nagyobb biztonság régi, cári elve uralta a külpolitikai gondolkodást;
- kihívást jelentett a kommunizmus értelmezésére
- és a felszabadulás vonatkozásában is, amely konszenzuális értéknek számított Európa-szerte;
- de kihívást jelentett az Európa-értelmezés számára is, mert a kontinens nyugati felében Európát azzal a térséggel azonosították.
A szovjet külpolitika két alapvelvre épült: az egyik egy jellegzetesen birodalmi attitűd – soha ne fordulhasson elő, hogy egy nagy szárazföldi hadsereg úgy hatoljon át a Szovjetunió kelet-európai területein, mint kés a vajon, ahogy ez 1814-ben, illetve 1941-ben történt; a másik a forradalmi paradigma – a szovjet rendszer exportja, a kommunizmus mint orosz messianisztikus küldetés.
Akik kíváncsiak voltak Nagy Imrére | Fotó: Szabó Tünde
A térségi megfontolások ehhez képest sokkal bizonytalanabbak voltak. A szatelitövezet éppen átértelmezés alatt állt: a területi biztonságot kezdte megkérdőjelezni az interkontinentális rakéták kifejlesztése, ráadásul tíz év alatt kiderült, hogy a szatelitövezet társadalmai nem örömmel és tapsikolva fogadják a szovjet rendszer bevezetését, és nem éppen megváltásként értelmezik. Ebből súlyos belső feszültségek eredtek, amelyel a Szovjetunió számára számottevő anyagi veszteséget és mindenekelőtt politikai problémákat okoztak.
A Szovjetunió 1956-ban nagyon magas szinten tájékozódott arról, hogy mi történik Magyarországon, a szovjet pártvezetés több tagja egészen decemberig Magyarországon tartózkodott teljes titokban, és kézzel irányította a magyar vezetést, Kádár János alakuló kormányát.
Az Egyesült Államok külpolitikai alapelve akkoriban (is) a szabadpiac és a demokrácia elterjesztése volt. A térségi elképzelése azonban súlyos ellentmondástól szenvedett, véli Rainer M. János. Szavakban egybevágott a szabadpiac és a demokrácia elterjesztésével, valójában azonban épp 1956 nyarán az amerikai külpolitika felülvizsgálta ezt a felszabadítási alapelvet olyan alapon, hogy nem tudja végrehajtani, inkább belső reformokat próbál előmozdítani a szovjet típusú rendszereken belül. A sajtóban a felszabadítás retorikája érvényesült, az elv felülvizsgálatáról mindenki hallgatott.
Az új külpolitikai alapelv kulcsszereplői az úgynevezett titoisták lettek volna, olyan kommunisták, akik elfogadhatóak a Szovjetunió számára, de van saját arculatuk. Nagy Imre valódi prototípusa lett volna ennek az elképzelésnek, valójában azonban
az amerikai propaganda galádul elbánt Nagy Imrével.
Egyetlen pillantra nem érzékeltette, hogy Amerika egyáltalán érti, hogy mi ez az ember, viszont elnevezték trójai falónak, a szovjetek ügynökének, olyan politikusnak, aki különböző megtévesztő manőverekkel le akarja szerelni a felkelt társadalom szabadságát. Az amerikai helyzetérzékelés és -értelmezés elégtelen volt ebben az időszakban, summázta a történész.
Nemhogy nagykövet nem volt akkoriban Budapesten, de az egész nagy épületben egy ember volt, aki tudott magyarul, és legalább el tudta olvasni, mit ír a Szabad Nép vagy a forradalmi sajtó. A többiek még ennyire sem voltak képesek, értékelésük a primer események leírására szorítkozott, például a követség egyik fontos távirata azzal kezdődött, hogy „Itt fekszem az asztal alatt, mert attól félek, hogy belőnek az ablakon. A közvetlen közelemben folyik a fegyveres összecsapás, nem tudom, hogy ki lő kire, és egyáltalán nem világos, hogy mi a helyzet a városban.” Dátum, aláírás.
Nem csoda, véli a történész, hogy Amerika helyzetérzékelését nagyban befolyásolták azok a magyar emigránsok, akik mindenképp rendelkeztek azzal az előnnyel, hogy fel lehetett hívni őket Washingtonból, és megkérdezni, voltaképp ki ez a Nagy Imre. Meggyőződésüktől, habitusuktól, vérmérsékletüktl függően közepesen dezorientáltan válaszoltak a kérdésekre.
Ha az amerikai külpolitika mégis valamilyen elhatározásra jutott volna, akkor azzal szembesült volna, hogy eszközrendszere lényegében nincsen a nyilvánosságot kivéve.
A magyar társadalomnak voltak külpolitikai elképzelései,
elsősorban illúziói, véli a történész. A magyar társadalom nagyrésze arra gondolt, hogy a szovjet megszállás és a szovjet típusú rendszer ideiglenes állapot, amelynek egyszer vége lesz, és ha változtatni szeretne ezen a helyzeten, akkor segítséget fog kapni.
Ezen belül a demokráciát sokan olyan realisztikus semlegességgel kötötték össze, mint amilyen Finnországé volt. Finnország autonómiát élvezett belpolitikai tekintetben, külpolitikai vonatkozásban viszont egyáltalán nem volt független: barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött a Szovjetunióval. Vagyis még egy közepesen fontos külkereskedelmi egyezményt sem köthetett meg szovjet beleegyezés nélkül. 1955-ben kivonták onnan a szovjet csapatokat, de az fel sem merült, hogy Finnország csatlakozhatott volna a NATO-hoz.
Nagyon aktuális illúzió volt az, hogy a forradalmi berendezkedés konszolidációja azt jelezte, hogy a magyar forradalom győzött, hogy van igazság a világban. Miközben a magyar forradalom mint küpolitikai tényező nem győzött.
A Nagy Imre-kormány lépéseit
nem a magyar társadalom '56-ban aktuális külpolitikai elképzelései irányították, annál realisztikusabb politikát folytatott. Egyrészt Nagy Imre hosszabb távú külpolitikai elképzelésein alapultak, amely egy evolúciós függetlenségi programot képzelt el. Már 1955-ben írt arról, hogy a szocializmus helyzete többek között azért nehéz Magyarországon, mert a Szovjetunió megalázza a magyar hazafias érzéseket, beleszól a magyar belpolitikába, és ezt a helyzetet fel kell számolni. Azt javasolta volna, hogy szűnjenek meg a katonai tömbök, de legalábbis Magyarország kerüljön ki a keleti katonai tömbből – ezek már 1955-ben szerepeltek az elképzelései között, amelyeket viszont az ország nem ismert.
Az evolúciós függetlenségi program forradalmi helyzetben használhatatlannak bizonyult, mert híve azzal szembesült, hogy minden küldöttség, munkástanács, forradalmi bizottság és fegyveres felkelő azzal bombázza, hogy vonuljon ki a szovjet hadsereg, mert „győztünk”. Megpróbálta meggyőzni a felkelő csoportokat, hogy képviseljék ezt, de ezt nem lehet azonnal elérni, és megpróbálta megértetni Moszkvával, hogy mit jelent a forradalom, a felkelt társadalom.
Mindezek mellett arra törekedett, hogy alkut kössön Moszkvával. Erőfeszítéseit egy darabig siker koronázta, ennek tudhatta be a tűzszünetet, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, és hogy október 30-án ünnepélyes nyilatkozatban a Szovjetunió megígérte, hogy nem fog többé megalázó módon beleszólni a kelet-európai országok ügyeibe, és kilátásba helyezte, hogy hajlandó tárgyalni a szovjet csapatok teljes kivonásáról Magyarországról.
Nagy Imre stratégiája az volt, hogy elmagyarázza, a szovjet forradalmi külpolitikai paradigmát nem fenyegeti veszély, hiszen Magyarországon mindenki szocializmust akar, csak magyar módon. Ehhez viszont olyan szovjet vezetés kellett volna, amely elgondolkodik ezen az ajánlaton. Utólag úgy tűnik, a Szovjetunió sem viselte olyan nagyon a szívén a forradalmi külpolitikai paradigmát és a szocializmust, hanem azt nézte, milyen állpotban vannak a szovjet érdekeket biztosító garanciák:
- egységes, hatékony és lojális pártvezetés, akár kormány,
- jó karban lévő, hatékony államvédelem, tehát politikai rendőrség,
- ütőképes hadsereg
- és szigorúan ellenőrzött nyilvánosság.
A négy tényező egyike sem állt túl jól moszkvai szemmel nézve október végén és november elején, márpedig a szovjet rendszer több tízéves történetében már egy tényező megrendülése is politikai beavatkozást váltott ki, ha pedig több tényező, akkor az katonai beavatkozást is – értékelte a történész. Október 23-án egy pillanatra felmerült a szovjet vezetés vitáiban, hogy nem avatkoznak be, tegyenek rendet Budapesten a magyarok. Ezt Anasztasz Mikojan képviselte, de a prezídium többi tagja a katonai beavatkozás mellett voksolt.
A Nyugat és az ENSZ sokmindent nem tehetett, lépéseit parazitálta a tökéletesen véletlen egybeesés a szuezi utolsó klasszikus gyarmati háború kirobbanásával: a szuezi csatornát államosító Egyiptom ellen Izrael, majd Franciaország és Anglia katonai támadást intézett. Emiatt a nyugati szövetségi rendszeren belül is feszültségek keletkeztek, az Egyesült Államok nem értett egyet Anglia és Franciaország magatartásával. Az a helyzet állt elő, hogy ha Anglia vagy Franciaország valamit kezdeményezett a magyar ügyben, akkor azt az Egyesült Államok elutasította, ha pedig az USA, akkor azt az előbbi kettő vétózta meg.
Győzhetett-e volna a forradalom?
– kérdezi Charles Gati a Vesztett illúziók című könyvében, és azt válaszolja, hogy igen, ismertette Rainer M. János. Ehhez négy feltételnek kellett volna teljesülnie:
- ha a szovjet vezetés nyitottabb, jobban mérlegeli a forradalom világhatalmi kontextusait és esetleges következményeit;
- ha Amerika beéri egy Nagy Imre-féle vezetéssel, egy harmadik utas, félig vagy tán egészen szocialista Magyarországgal, amely azonban független a Szovjetuniótól;
- ha a forradalmárok nem akarnak azonnal és mindent;
- ha Nagy Imre és kormánya jobb politikai teljesítményt nyújt.
Gati úgy vélte, hogy a szovjetek nyitottak voltak, Amerikánál és a forradalmároknál egyaránt feltételez belátást, de doktríner szempontokat is, így pedig egy döntő tényező marad Gati kritikájában Nagy Imre és kormánya politikai teljesítménye. Szerinte ha Nagy Imre beláttatja először a forradalmárokkal, hogy nem lehet mindent akarni, másrészt kihasználja a szovjetek nyitottságát, óvatosan és taktikusan alkudozik velük tovább, akkor a magyar forradalom győzhetett volna.
Gáti kritikusai szerint finoman szólva is kevés a bizonyíték a szovjet nyitottságra, egyes jelek utalnak erre, mások azonban egyáltalán nem, a forradalmárok pedig úgy cselekedtek, ahogy forradalmárok szoktak. Nagy Imre szerintük is hibázott: ha Gati logikáját követjük, akkor Nagy Imrének le kellett volna vernie a forradalmat, és aztán elmagyarázhatta volna a magyar társadalomnak, hogy mindez őértük történik, egy élhetőbb, jobb szocializmusért, amely független a Szovjetúniótól.
A forradalom jelentősége bonyolultabb
azoknál a kategóriáknál, amelyek az emlékezetét máig meghatározzák – értékelte a történész. Az egyik ilyen kategória szerint 1956 nyitány a főtémához, amely 33 évvel később érkezett el. Az első súlyos csapás a kommunizmusra, amely 33 évvel később múlt ki. Célracionális történet, amelynek A pontjából kérlehetetlen, szükségszerű és egyenes út vezet a B pontba, 1956-tól 1989-hez.
A másik egyszerűsítő értelmezés szerint a forradalom jelentősége pusztán erkölcsi, amely egyesítő, konszenzuális pontja a magyar emlékezetnek. Rainer szerint azért ennél picivel bonyolultabb: az 1945-ös status quót nem 1956 változtatta meg, hanem 1989, amikor a Gorbacsov-faktornak, a Szovjetunió elerőtlenedésének sokkal több szerepe volt benne, mint a szabadságharcosok hősiessége. Az 1956-ot követő években a Szovjetunió erősebb volt, mint valaha.
Ez a súlyos konfliktus a szuperhatalmak viszonyában paradox módon enyhülést hozott éppen azért, mert 1956 befagyasztotta az 1945-ös status quót – véli Rainer M. János. Nem voltak többé nyitott kérdések, a Vasfüggönytől keletre Moszkva vadászterülete volt. 1968-ban, amikor a szovjet csapatok bevonultak Prágába, egy történet szerint Brezsnyev a már létező forró vonalon felhívta Lyndon Johnson amerikai elnököt, és azt kérdezte tőle, hogy az Egyesült Államok érvényesnek tekinti-e még a jaltai egyezményt. De Brezsnyev sem tudta, hogy semmilyen egyezség sincs a Kelet-Nyugat megosztásról, az csak egy ünnepélyes deklaráció volt. A vonal másik végén azt mondták: természetesen.
A kommunizmus és a felszabadulás értelme viszont innen kezdve radikálisan megváltozott. Nehéz volt továbbra is Európa felszabadítójaként ünnepelni a Szovjetuniót, ha ugyanazt csinálta 1956-ban, mint Hitler 1939. szeptember 1-én Lengyelországgal: óriási hadsereggel bevonult egy kis ország fővárosába.
A Kelet-Európát kirekesztő Európa-fogalmat, amely már kialakulóban volt Nyugaton, 1956 megerősítette: más világ, nincs dolgunk vele, mert nem tehetünk semmit.
Hosszú távon 1956 megváltoztatta Magyarország megítélését Rainer M. János szerint. Magyarország megítélése a második világháború végén a mélyponton volt, Európa páriája, amelyet senki se sajnált az orosz megszállás miatt. A magyarokat Európa békebontóinak tartották, a németek és Hitler szövetségeseinek, sovinisztának, stb.
Ezt 1956 radikálisan megváltoztatta. De épp most, ezekben az években múlik el ez a nagyon hosszú távú és nagyon erős hatás, amely Magyarországot és a magyarokat a szabadság bajnokaiként, bátor harcosaiként emelte a talán csak az 1848-49-es
szabadságharcéhoz fogható erkölcsi magaslatra.
A forradalom emlékezetét
jól foglalja egybe a kivégzettek jeltelen, elgazosodott sírja a budapesti Új Köztemető 301-es parcellájában és az ugyanott felavatott, nemes szépségű és hallatlanul modern emlékmű. A jeltelen sír az össznemzeti elfojtás jele, ami nem elfelejtést jelent, hanem a kibeszélés lehetetlenségét, amely – ahogy egyéneknél is az elfojtás – a nemzet mentális állapotára is visszahatott, véli a történész.
1989. június 16-án úgy tűnt, hogy ez az emlékezet egy újabb NEM-ben (hogy nem akarjuk a szovjet típusú rendszert) egyesíti a magyar társadalmat, és 1956 elnyeri az értelmét 33 évvel később abban a folyamatban, amelyet magyar rendszerváltásnak, rendszerváltozásnak hívnak. Az egyesítő pillanatot viszont széttartó emlékezet követte, amelyben a személyek, csoportok, politikai csoportok és különböző emlékezetpolitikák éles konfliktusban állnak egymással Rainer szerint. Ezek nem kímélik sem 1956, sem Nagy Imre emlékét.
Különvélemény
Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
Fall Sándor
„Amikor a 2040-es években a társadalom buborékosodása és a különböző világnézetű csoportok ellenségeskedése olyan mértékű lett, hogy bármikor kitörhetett egy általános polgárháború, alig pár hét alatt felállították a Szabályozást.”
Nem szól(t) ránk a házmester… avagy miért szól(t) másképp az Illés zenekar Erdélyben?
Szántai János
Elhunyt Szörényi Szabolcs, az Illés együttes és Fonográf zenekar basszusgitárosa (többek között). Ez a hír. Van, aki könnyedén tovább lapoz. Mások számára kicsit megállt az idő.
Nagyítás
A teljes elszigetelődés útját választotta a románság az 1940-1944 közötti kis magyar világban
A második bécsi döntést követően nem volt egyszerű románnak lenni Észak-Erdélyben, ahogy a dél-erdélyi magyar kisebbségi kilátások sem kecsegtettek sok jóval. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.
Így érdekérvényesítettek ők – kijárásos magyar politizálás az államszocialista Romániában
A személyes kapcsolathálón alapuló működési logika visszatartó erővel bírt a rendszerellenes ténykedésekre, így ha áttételesen is, de kitolta a diktatórikus rendszer élettartamát – mondja Kiss Ágnes, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója.
// ez is érdekelheti
Főtér
A koszovóiakat nem szidták a román szurkerek az UEFA szerint, de a magyarokat igen…
… a nagy manelisták sorra írják-dalolják ódáikat az államelnök-jelöltekhez… és megszűnik az Országos Drogellenes Ügynökség.
Krónika
Hatalmas meglepetés az államfőválasztáson. Călin Georgescu átvette a vezetést Marcel Ciolacuval szemben
A szavazatok több mint 90 százalékos feldolgozottsága alapján valamennyi közvélemény-kutatásra rácáfolva a függetlenként indult Călin Georgescu szerepel az első helyen 22 százalékkal a romániai államfőválasztás első fordulójában.
Főtér
Hálucsinánt: beütött a romániai államelnök-választás első menetének második, nagy földrengése!
Jött egy senki, látszólag a semmiből… és győzött! Az egész elemzésbiznisz, a nyilvános tereket teleszóró nagyokosok, a statisztikák, a pártok, tanácsadók pedig mehetnek a kukába.
Székelyhon
Lezuhant egy osztályterem mennyezete, két diák megsérült
Egy 13 éves fiú és egy lány sérült meg hétfőn délben, amikor a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu Általános Iskola egyik osztálytermének plafonja rájuk zuhant.
Krónika
Kelemen, Georgescu és Lasconi „vitte el” Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot, Ciolacu és Ciucă labdába sem rúgott
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke hat, erdélyi illetve partiumi megyében is az első helyen végzett az elnökválasztáson – derül ki a megyékre lebontott hivatalos eredményekből.
Székelyhon
Levizelték a főtéri karácsonyfát, tetemes bírságot kaptak
Viccesnek indult, de komolyra fordult két fiatal számára a szombat este, miután a helyi rendőrök tetten érték, amikor a marosvásárhelyi főtéren felállított karácsonyfára vizeltek.
// még több főtér.ro
2024. november 15., péntek
Nyolcvan év, nyolcszáznál több könyv – Nemere István a Plútón túlra költözött
Meghalt az író, akinek a könyveit mindenki olvasta, de nem mindenki meri bevallani.
2024. november 15., péntek
Nyolcvan év, nyolcszáznál több könyv – Nemere István a Plútón túlra költözött
Meghalt az író, akinek a könyveit mindenki olvasta, de nem mindenki meri bevallani.
2024. november 13., szerda
Négyezer eurón múlott az ötéves Balog Ronaldo sakkvilágbajnokságon való részvétele
Nincs rendjén, ha a piszkos anyagiak hátráltatják egy kivételesen tehetséges gyermek kiteljesedését.
2024. november 13., szerda
Négyezer eurón múlott az ötéves Balog Ronaldo sakkvilágbajnokságon való részvétele
Nincs rendjén, ha a piszkos anyagiak hátráltatják egy kivételesen tehetséges gyermek kiteljesedését.
2024. november 12., kedd
A blues Kolozsváron is ugyanazt csinálja, mint Memphisben: istenesen odavág
Ez a muzsika úgy dobog, mint a szív, akárhol is élünk a glóbuszon: fekete is, fehér is, helyi is, univerzális is.
2024. november 12., kedd
A blues Kolozsváron is ugyanazt csinálja, mint Memphisben: istenesen odavág
Ez a muzsika úgy dobog, mint a szív, akárhol is élünk a glóbuszon: fekete is, fehér is, helyi is, univerzális is.
2024. november 08., péntek
Az erdélyi szász, aki kinyomtatta magyarul az első latin betűs román szöveget
450 éve halt meg Heltai Gáspár, az erdélyi nyomdászat úttörője, reformátor, a kora újkori magyar irodalom egyik legszínesebb alakja. A Heltai-nyomda régi könyveiből kiállítás nyílt a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban – megnéztük, mi lapul a vitrinek mögött.
2024. november 08., péntek
Az erdélyi szász, aki kinyomtatta magyarul az első latin betűs román szöveget
450 éve halt meg Heltai Gáspár, az erdélyi nyomdászat úttörője, reformátor, a kora újkori magyar irodalom egyik legszínesebb alakja. A Heltai-nyomda régi könyveiből kiállítás nyílt a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban – megnéztük, mi lapul a vitrinek mögött.
2024. november 06., szerda
A teljes elszigetelődés útját választotta a románság az 1940-1944 közötti kis magyar világban
A második bécsi döntést követően nem volt egyszerű románnak lenni Észak-Erdélyben, ahogy a dél-erdélyi magyar kisebbségi kilátások sem kecsegtettek sok jóval. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.
2024. november 06., szerda
A teljes elszigetelődés útját választotta a románság az 1940-1944 közötti kis magyar világban
A második bécsi döntést követően nem volt egyszerű románnak lenni Észak-Erdélyben, ahogy a dél-erdélyi magyar kisebbségi kilátások sem kecsegtettek sok jóval. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.
2024. október 31., csütörtök
Így érdekérvényesítettek ők – kijárásos magyar politizálás az államszocialista Romániában
A személyes kapcsolathálón alapuló működési logika visszatartó erővel bírt a rendszerellenes ténykedésekre, így ha áttételesen is, de kitolta a diktatórikus rendszer élettartamát – mondja Kiss Ágnes, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója.
2024. október 31., csütörtök
Így érdekérvényesítettek ők – kijárásos magyar politizálás az államszocialista Romániában
A személyes kapcsolathálón alapuló működési logika visszatartó erővel bírt a rendszerellenes ténykedésekre, így ha áttételesen is, de kitolta a diktatórikus rendszer élettartamát – mondja Kiss Ágnes, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója.
2024. október 30., szerda
A kolozsvári Fellegvár: lebegő „senkiföldje” ég és enyészet között
Időről időre bejelentik az illetékesek: na, most aztán tényleg felújítjuk a kincses város ikonikus helyszínét. Aztán eltelik pár év, a Fellegvár meg ott áll és csepeg róla az elmúlásba oltott romantika. Megnéztük, hogy néz ki ezen az őszön.
2024. október 30., szerda
A kolozsvári Fellegvár: lebegő „senkiföldje” ég és enyészet között
Időről időre bejelentik az illetékesek: na, most aztán tényleg felújítjuk a kincses város ikonikus helyszínét. Aztán eltelik pár év, a Fellegvár meg ott áll és csepeg róla az elmúlásba oltott romantika. Megnéztük, hogy néz ki ezen az őszön.
2024. október 28., hétfő
Ide kiránduljunk ősszel: Kolibica-tó és Nagy-tőzegláp
Beszterce-Naszód és Szucsáva két méltán népszerű kirándulóhelyén jártunk. Megérte.
2024. október 28., hétfő
Ide kiránduljunk ősszel: Kolibica-tó és Nagy-tőzegláp
Beszterce-Naszód és Szucsáva két méltán népszerű kirándulóhelyén jártunk. Megérte.
2024. október 23., szerda
Petőfiék is tudták: a fogyasztásban van a nemzet ereje
A 19. század derekától tudjuk, az a jó hazafi, aki hazait vásárol. No de hogyan jelentkezett ez az irodalomban és a korabeli közbeszédben?
2024. október 23., szerda
Petőfiék is tudták: a fogyasztásban van a nemzet ereje
A 19. század derekától tudjuk, az a jó hazafi, aki hazait vásárol. No de hogyan jelentkezett ez az irodalomban és a korabeli közbeszédben?
2024. október 16., szerda
Harmincöt év után is nagyot üt a ’89-es forradalom a filmvásznon
Pattanásig feszülő idegek a forradalom előestéjén: Bogdan Mureșanu első, remek nagyjátékfilmje igazi közönségkedvenc.
2024. október 16., szerda
Harmincöt év után is nagyot üt a ’89-es forradalom a filmvásznon
Pattanásig feszülő idegek a forradalom előestéjén: Bogdan Mureșanu első, remek nagyjátékfilmje igazi közönségkedvenc.
Különvélemény
Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
Fall Sándor
„Amikor a 2040-es években a társadalom buborékosodása és a különböző világnézetű csoportok ellenségeskedése olyan mértékű lett, hogy bármikor kitörhetett egy általános polgárháború, alig pár hét alatt felállították a Szabályozást.”
Nem szól(t) ránk a házmester… avagy miért szól(t) másképp az Illés zenekar Erdélyben?
Szántai János
Elhunyt Szörényi Szabolcs, az Illés együttes és Fonográf zenekar basszusgitárosa (többek között). Ez a hír. Van, aki könnyedén tovább lapoz. Mások számára kicsit megállt az idő.
Nagyítás
A teljes elszigetelődés útját választotta a románság az 1940-1944 közötti kis magyar világban
A második bécsi döntést követően nem volt egyszerű románnak lenni Észak-Erdélyben, ahogy a dél-erdélyi magyar kisebbségi kilátások sem kecsegtettek sok jóval. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.
Így érdekérvényesítettek ők – kijárásos magyar politizálás az államszocialista Romániában
A személyes kapcsolathálón alapuló működési logika visszatartó erővel bírt a rendszerellenes ténykedésekre, így ha áttételesen is, de kitolta a diktatórikus rendszer élettartamát – mondja Kiss Ágnes, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója.
