Modern szolgasorsban Székelyföldön

A 2024-es Filmtettfeszten vetítették Moharos Attila Szolgának születtek című dokumentumfilmjét, amely eleinte két, aztán csak egy, szolgasorsra jutott sóvidéki fiú szívszorító történetét meséli el, a Fülöp Leventéét és Csabáét – az alkotást október 2-án nézhettük meg Kolozsváron a Művész moziban.

Fülöp Levente és Csaba egy kilencgyermekes családból származnak, ahol mindkét szülő alkoholista (volt), édesapjuk pedig mind őket, mind édesanyjukat verte. Mivel a szülők nem tudták a gyerekeket eltartani, a kilenc testvér közül heten nevelőszülőkhöz vagy intézetbe kerültek, a két legnagyobb pedig, a nyolcvanas évek első felében született Csaba és Levente jobb híján szolgálni mentek más családokhoz (például Atyhára és Firtosváraljára), hogy túléljenek.

A fiúk története nem most kezdődött. Moharos Attilának már korábban megjelentek filmjei az elmúlt huszonöt évben, először az 1999-es, még fekete-fehérben forgatott S immár itt vagyok rövid portréfilmje szólt a testvérekről. Ők akkor lehettek 11-12 évesek, már pár éve éltek szolgasorsban, ezt követte a 2003-as Mikor szolgának telik az esztendeje és a 2004-es Székelyföldi szolgasorsok, 2017-ben pedig a Ballada egy szolgafiú emlékére. Az utóbbi három portré előbb a testvérek kapcsolatfelvételét mutatja meg két másik testvérükkel, Lászlóval és Ágnessel, akikkel négyen igyekszenek összetartani árvaságukban és megmérettetéseikben, hogy aztán később hárman maradjanak, mivel Csaba alkoholfüggőségének következtében öngyilkos lesz, felakasztja magát az örökölt düledező családi ház szénapadlásában.

A Szolgának születtek a korábbi filmek részleteiből és 2022-es forgatásokból áll össze, hogy megrajzolja a lassan negyvenedik évéhez közeledő Levente alakját: egy gyerekkorában a szolgasorsból kitörni akaró, tiszta szívű emberét, aki szépen lassan maga is az alkohol rabjává válik, így a szolgalét több perspektívából mutatkozik meg rajta keresztül.

A ház körüli munkákat (fejés, ganéhányás, állatok lecsutakolása, favágás, kaszálás stb.) végző, később pásztorkodásból élő Leventét elnézve a nézőnek először az a kérdés juthat eszébe, hogy

Jogos kérdés, amely az ember gyenge pontjaiból, igazságérzetéből és jóakarásából fakad, s azt üzeni a világnak: a szolgaságot meg kellene haladnunk, és egyetlen embernek sem kellene ilyen körülmények között élnie – voltaképpen túlélnie.

A szolgaság intézményének azonban a világon mindenhol hagyománya van, és nem az a kérdés, hogy van-e létjogosultsága – hiszen a körülmények teremtik, bármennyire is nehéz –, hanem az, hogy milyen életforma és meggyőződések állnak a hátterében. Székelyföldön is van a szolgálásnak hagyománya, kezdve a nagyvárosokba utazó cselédektől egészen a jobb mindennapi megélhetést biztosító idegen családokhoz szegődő gyerekekig. (Kibédnek például a századfordulón több mint fele szolgált.) A huszadik század kilencvenes éveiben még mindig fennállt ez az opció, hogy egy gyermek másnál lakik, étkezik és nevelődik, ha megdolgozik érte. A gyermekmunka, a rossz körülmények és a gazdák viselkedése más kérdés. Leventével nem bánnak rosszul a gazdái, noha gyerekként is, felnőttként is nyilvánvalóan hiányoznak a testvérei, a családi szeretet, a jólét és a játék, szórakozás...

A film igen finoman, empatikusan érzékelteti az élet és az életről való gondolkodás ellentmondásosságait. A székelység történelmét tekintve tudjuk, hogy mindig szabadok voltak, ugyanakkor mégis kialakult a szolgaságnak egy hagyománya, s ennek a furcsa leképeződését láthatjuk Levente esetében is, aki a gyerekkorában fölvett képkockákon azt tudja mondani:

hogy aztán később úgy fogalmazzon: „aszongyák, az italnak vagy ember kell, vagy hordó”, illetve „én azt gondolom, hogy továbbra is dolgozok, és küzdök az életért.”

Mit jelent a szabadság itt? Nem kerülnek nevelőkhöz vagy intézetbe, árvaházba, így a maguk „urai”? Az-e az úr, aki magának megdolgozik és nem koldul? Szolga-e az, aki, bár kitörni akar – s egyféleképpen ki is tör –, de felnőttkorára is fogva tartja az alkohol mámorító démona?

Úgy tűnik, három fontos téma bontakozik ki a Levente életében:

A munka szent, és az egyetlen túlélési eszköz, ami felőrölte és időnap előtt öreg arcúvá tette ezt a fiatalembert. A szégyen kettős irányú: az egyik szégyen arra irányul, hogy ő szolga, és ettől a bélyegtől nem tud lélekben elszakadni, így bármilyen munkát is vállal, az mindig alantasnak bizonyul a szemében (holott pásztornak lenni nem szégyen), ugyanakkor a folytonos lerészegedés miatti viselkedése következtében is szégyelli magát, mivel korábbi munkáltatóit is időnként megsérti.

Az alkohol az egyetlen olyan „enyhítő körülmény” az életében, amivel idejekorán találkozott, egyrészt alkoholizmussal küzdő szülei révén, másrészt a tágabb kulturális szokások miatt. Nem túlzunk, ha azt mondjuk,

az alkalomhoz kötött társasági ivás pedig szintén igen gyakori, ahol az alkalom lehet simán csak a reggel, a dél vagy az este, étkezés előtt vagy után, munkát megelőzően vagy követően. A pohárka pálinka szinte mindennapi eleme az életnek, visszautasítása tabunak számít, az alkoholista embernek szinte alig van kiút – lépten-nyomon kínálják, ha pedig keveset kap és megvonják tőle, attól ideges lesz. A film úgy indul, hogy „Sóvidéken játszódik, de történhetne bárhol a világon” – ez csak félig tűnik igaznak azok alapján, ahogy a kulturális kódok működnek. A Levente története egyike a sok, hol többé, hol kevésbé hasonló székely emberi sors közül. Ezek kapcsán döbbenünk rá, hogy a balladás, folklórból, népdalokból ismert székely „szegénylegény” figurája nagyon is él, a szolgasors megéneklése pedig nem holmi távolba vesző dolog, hanem itt lóg a szemünk előtt a maga hús-vér valójában, mint a szegény Fülöp Csaba teste a szalmabála kötelén.

Ugyanaz a megtartó közeg, amely segít neki felnőni, munkát ad neki, becsületességre és tisztességre tanítja, amelyre számíthat és megbocsájt neki és hitet ad, az teszi őt függővé és elesetté, kiszolgáltatottá és taszítja folytonos lelki szolgaságba. Hiszen mi más oldaná a feszültséget és a fáradtságot, az érzelmi sivárságot, ha nem egy pohár sör vagy pár kupica pálinka, amely elfeledteti vele testvére halálát, a testébe, idegrendszerébe ivódott erőszak lenyomatait? Ami feloldoz és vagánnyá tesz, helyet biztosít a haverok, barátok között, akik közt ugyanolyan sűrűn jár körbe az üveg.

A valóság elfogadása nehéz a néző számára. Egyszerre kerül filmvászonra az egyszerű és a bonyolult, a kegyetlenség és a szeretet, a talpraesett, okos és találékony összevegyül a tehetetlenséggel, kiszolgáltatottsággal és tudatlansággal. A mindössze két osztályt végzett Levente esti iskolában szeretne tovább tanulni (erről a céljáról nem tudunk meg később semmit, de írni és olvasni tud), jó jegyeket is kapna, tudásszomja is van, ugyanakkor az elméleti képzetlensége mellett sokféle fizikai munkához ért és el tud látni egy gazdaságot, ami azért mégiscsak az élet egyik feltétele, ha az ember falun él.

akinek mind nagyon drukkolunk, hogy sikerüljön, mert mindannyian szeretnénk, ha jobbra fordulna az élete: félre tudná tenni az italt, tovább tanulna, vagy ha azt nem is teszi, de jobb kedve lenne, el tudná látni a düledező otthonát és a pásztorkodással járó munkákat, tartaná a kapcsolatot a testvéreivel és megbékélne önmagával, feloldozná magát a traumái alól.

Leventének az erre tett kísérlete nem más, mint az unitárius hite mellett tett fogadalom: csaknem negyven évesen úgy dönt, hogy konfirmálni fog. Ez felérne számára egy leszokással és rehabilitációval, ahogy a lelkésze is próbálja őt ebben megerősíteni és motiválni arra, hogy képes megcsinálni. Hogy sikerült-e ez Leventének, nem derül ki a filmből, viszont sorsának nagyobb, spirituális fegyelembe helyezettsége arról árulkodik, hogy egyetlen élet sem hiábavaló.