Miért sarkalatos Románia számára az Egyesült Államokkal való barátság?

Kevés dolog biztos a román politikában, de a rendszerváltás utáni néhány útkereső, tapogatózó évet leszámítva, a mindenkori országvezetés feltétel nélküli Amerika-pártisága ezek közé tartozik.

Ahogy változik a politikai széljárás az Egyesült Államokban, úgy a bukaresti útjelző bóják is automatikusan a megváltozott irányba kezdnek el mutatni. Így hétfőtől már a Donald Trump-i irányelvek mentén sorakozik fel Marcel Ciolacu kormánya, az a kabinet, amelynek eggyel korábbi verziója tavaly ugyanolyan elszántan és rendíthetetlenül az amerikai demokrata vezetés hű kelet-európai pajzshordozója volt.

Donald Trump a kategorikus győzelmével, a beiktatási beszédével egyértelműen jelezte, hogy esze ágában sincs belenyugodni az Egyesült Államok globális vezetőszerepének esetleges feladásába, és kategorikusan demonstrálta, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel az amerikai érdekeket fogja érvényesíteni. Románia szempontjából a republikánus adminisztráció geopolitikai irányvonalai a meghatározók, különösen, hogy Trump eddigi retorikája alapján nem a status quo, a stabilitás és a nyugalom évei következnek a nemzetközi politikában.

A novemberi amerikai elnökválasztást követően Marcel Ciolacu miniszterelnök az elsők között gratulált Donald Trumpnak, és „történelmi pillanatnak” nevezte az elnök visszatérését a Fehér Házba. Azt is hangsúlyozta, hogy Trump győzelmének „pozitív visszhangja” lesz Románia számára, majd egyenesen úgy fogalmazott,

Az elnök beiktatása után arról is beszélt a román kormányfő, hogy a Donald Trumppal folytatott telefonbeszélgetések során megbizonyosodott arról, hogy Románia az új amerikai elnök napirendjén szerepel, mind a biztonság, mind a fontos beruházások tekintetében.

A szokásos, bevett diplomáciai szófordulatok – legyinthetnénk, de ezen túl tökéletesen összefoglalják mindazt, ami a román–amerikai kapcsolatokat jellemzi a kilencvenes évek közepe óta.

A román külpolitikai széljárásnak az amerikaihoz való igazodása leginkább a történeti perspektíva felől érthető meg, egész pontosan a román fejedelemségek fanarióta múltja irányából. A fanarióták a 18. és 19. században a Havasalföld és Moldva trónján ülő görög származású uralkodók voltak, akiket az Oszmán Birodalom nevezett ki, és jelentős befolyást szereztek a román fejedelemségekben, miközben kulturális hatásuk a helyi elit szokásait is átalakította. Nevüket Konstantinápoly Fanar negyedéről kapták, amely az oszmán birodalmi adminisztrációhoz közel álló görög elit központja volt.

A konstantinápolyi görögöknek II. Mehmed szultán autonómiát biztosított, akik nyelvismeretük és alkalmazkodóképességük révén nélkülözhetetlenné váltak az a birodalomban, különösen a bürokrácia és a gazdasági élet területén. A fanarióta fogalom ugyanakkor nem feltétlenül jelölt kizárólag görög ajkú vezetőréteget, hanem inkább a balkáni elit fogalmával írható le, hisz a román fejedelemségek görög származású vezetőinek kísérete számos más balkáni nép tagjaiból is verbuválódott.

Az egyik fő feladatuk az adószedés volt, és az adóbehajtást nem olyan szelíd módszerekkel végezték, mint napjaink adóhatóságai, ezért az állandó sanyargatás miatt nem voltak túlságosan népszerűek a korabeli román társadalomban, de ezzel együtt nélkülük nem beszélhetnénk a román fejedelemségek egyesítéséről és a majdani Nagy-Romániáról sem.

A nép tehát ellenszenvvel viseltetett a bizantinizmus iránt, de történelmi távlatban kifizetődőnek bizonyult az együttélés, mivel olyan kvalitások és készségek birtokába jutott a román elit, melyeket mind a mai napig eredményesen és hatékonyan használ politikai, gazdasági érdekérvényesítésre.

A bizantinizmus révén elsajátított kaméleon-attitűdre és fortélyosságra, a fondorlatosságra és az aknamunkára, a machinációra és a köpönyegforgatásra mind-mind szükség volt a román történelem sorsdöntő pillanataiban, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy mindezek nélkül a bizánci gyökerű román elit nem tudott volna ilyen hatásfokkal dolgozni a nemzetegyesítés érdekében.

A bizánci politikai kultúrára és hagyományra a 21. században is ugyanakkora szükség van, mint a nemzeti ébredés korában. Különösen egy olyan nemzetközi helyzetben, amikor átalakulóban van Románia legfontosabb stratégia partnerének számító Egyesült Államok politikája, és a korábbi világrend is változik.

Ebben a képlékeny és új alakot öltő nemzetközi játéktérben kell megtalálnia a helyét annak a román vezetésnek, amelyik a decemberi elnökválasztási sokk társadalmi és politikai hatásait némileg alábecsülve úgy döntött, hogy a perzsaszőnyeg alá söpri a Romániában megszokott politikai válságok hatásainál jóval túlmutató következményeket, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. A szemellenzőt feltéve hirdet meg olyan nagy horderejű reformokat és átalakításokat (közigazgatási átszervezés, az államigazgatás karcsúsítása), amelyek pozitív kimenetele stabil parlamenti többség, széles körű társadalmi támogatottság és kiszámítható, stabil belpolitikai helyzet mellett is jelentős kihívásokat hordoz.

Ez a típusú politikacsinálás ugyanakkor cseppet sem üt el a román politikai rendszerre jellemző sajátosságoktól, attól, hogy a politika alakítói, kormányon és ellenzékben, kisebb eltérésekkel, de ugyanazt gondolják a román kül- és belpolitikáról, céljaik tekintetében sincsenek jelentős különbségek.

Ebbe a politikai állóvízbe dobtak követ az úgynevezett szuverenisták, akik ugyan előszeretettel hangoztatnak nyugatellenes jelszavakat, de biztosra vehető, hogy kormányra, államelnöki székbe jutva pillanatok alatt átkereteznék az őket hatalomra segítő politikai narratívát, és ugyanúgy keresnék Donald Trump és az EU kegyeit, mint a régi rend képviselői, különösen, hogy a román társadalom alapvetően pozitívan értékeli az Egyesült Államokat, és kiáll a Washingtonnal való politikai-katonai elköteleződés mellett.

A rendszerváltás utáni román külpolitika az első évek bizonytalankodását, útkeresését és a belpolitikai rendteremtést követően tudatosan készült az Egyesült Államokkal való jó kapcsolattartásra, különösen az ország geopolitikai elhelyezkedésének tudatában, így az euroatlanti csatlakozásra úgy tekintett a korabeli vezetés, mint az egyetlen járható útra, ami nélkül Románia az Oroszország és Kelet-Európa közötti alkonyzónában találja magát. A geopolitikai érdekek és az orosz ölelés távoltartása mellett a nyugati befektetők, források megszerzése is motiválta a román politikusokat.

A 2004-es NATO-csatlakozás után az akkori román vezetés legfontosabb célja az Egyesült Államokkal való kapcsolat elmélyítése volt annak érdekében, hogy jelentősebb befolyásra tegyen szert Románia a Fekete-tenger térségében.

Traian Băsescu államfő meg is hirdette a Washington-London-Bukarest–tengely kialakítására irányuló programot, amit rajta kívül ugyan más vezető nagyon nem hangoztatott, de ez esetben nem a hangzatos megnevezésen volt a hangsúly, ugyanis ekkor tett ígéretet az Egyesült Államok arra, hogy katonai bázist hoz létre Konstanca közelében.

A kétezres évek közepére az egyre szorosabb barátság már az amerikai politika feltétel nélküli támogatását jelentette a román külpolitikában, ami win–win szituációt jelentett, hisz az amerikai biztonságpolitikai elképzelések több ponton is találkoztak a román regionális szerepvállalással kapcsolatos elgondolásokkal. Ezt jelezte az is, hogy az Egyesült Államok energetikai együttműködési stratégiai megállapodást írt alá Romániával. A román külpolitikai dinamizmusra érzékenyen reagáltak a térség hagyományos hatalmait, Oroszország, és a kiemelt geostratégiai fekvésű, NATO-tag Törökország is, aki féltékenyen nézte, hogy kihívója akadt Románia személyében, és így megszűnhet a monopolhelyzete.

Az addigi pragmatikus román–orosz viszony Traian Băsescu színre lépése után romlott meg, mivel Moszkva attól tartott, hogy Románia az Egyesült Államok előretolt helyőrségeként fog működni egy olyan térségben, ahol addig soha nem volt jelent Amerika. A másik ok az volt, hogy a román elnök kiállt a Bush-adminisztráció azon stratégiája mellett, amelyik az orosz befolyást gyengítve tervezett pozíciókat szerezni Kelet-Európában.

A kétezres évek óta még tovább mélyültek a román–amerikai kapcsolatok, amelyek fokozatosan terjedtek ki a katonai beruházásoktól kezdve, a gazdasági beruházásokon és a korrupcióellenes küzdelemben való aktív részvételen át az energiaszektorig. Az Egyesült Államok támogatja Románia energiafüggetlenségét, a Fekete-tengeri földgázkitermelést, így csökkentve az orosz gáztól való amúgy sem számottevő függőséget.

Amerika ugyanakkor nem számít Románia legnagyobb kereskedelmi partnerének, de az amerikai cégek jelenléte, különösen az energetikai és technológiai szektorban növekvő tendenciát mutat. A több mint 7,284 milliárd eurós teljes egyenlegével az Egyesült Államok az ötödik legnagyobb nem EU-s tőkebefektető Romániában.

A legértékesebb beruházások természetesen a védelmi szektort érintik. A Mihail Kogălniceanu katonai légibázist Európa legnagyobb NATO-támaszpontjává fejleszti Románia. Az építési munkálatok 2019 óta tartanak, és a beruházás célja a NATO jelenlétének további megerősítése a Fekete-tenger térségében. A Deveșelu település közelében 2016 óta működő, az Egyesült Államok által telepített Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer a NATO ballisztikus rakétavédelmi pajzsának része, és fontos szerepet játszik Európa védelmében.

Románia és az Egyesült Államok ugyanakkor kormányközi megállapodást kötött 32 darab ötödik generációs F–35-ös harci repülőgép beszerzéséről. A 6,5 milliárd dollár értékű szerződés magában foglalja a repülőgépeket, a működtetésükhöz szükséges logisztikai csomagot, kiképzési programot és szimulátorokat, valamint levegő-levegő és levegő-föld rakétákat. Az első F–35-ös repülőrajt 2030 után tervezik hadrendbe állítani.

Románia vállalta, hogy 54 darab Abrams M1A2 SEPv3 harckocsit és 12 más felszereltségű változatot szereznek be az Egyesült Államoktól. A szerződés becsült értéke mintegy 1,07 milliárd dollár, és az első harckocsik várhatóan 2026-tól érkeznek Romániába. A bukaresti vezetés továbbá Patriot légvédelmi rakétarendszereket vásárolt légvédelmi képességeinek megerősítése érdekében. Ezek a rendszerek képesek különböző típusú légi fenyegetések, például repülőgépek, drónok és ballisztikus rakéták elfogására.

Mint látható, a román atlantizmus mára rendkívül szerteágazó és sokrétű szövetséggé fejlődött, amit az is jól szimbolizál, hogy állítólag a bukaresti amerikai nagykövetek gyakrabban tesznek látogatást a román miniszterelnöknél, mint egyes miniszterek. Az elmúlt évtizedek kitartó munkája beért, hisz az eddigi előnyök mellett Bukarestnek sikerült elérnie, hogy a román állampolgárok vízummentességet kapjanak Washingtontól.

A kitűnő román–amerikai kapcsolatok alapja a kölcsönös érdekek és stratégiai célok összehangolása, különösen a biztonságpolitika, az energiaszektor és a geopolitika terén. Románia számára az USA nemcsak katonai, hanem gazdasági és politikai szövetséges is, amely hozzájárul az ország regionális és nemzetközi pozíciójának erősítéséhez.

Mindezekből fakadóan, a rendkívüli történelmi helyzeteket leszámítva, aligha képzelhető el olyan forgatókönyv, ami gyökeres irányváltásra sarkalná Romániának az Egyesült Államokkal szembeni orientációját, azt a politikát, amely végig jellemző volt a román fejedelemségekre, a Kis Egyesülés, Nagy-Románia és a rendszerváltás utáni Romániára egyaránt.

A mai román politikai elit a történelmi hagyományoknak megfelelően töretlenül azonosul azzal a vízióval, hogy Romániának mindig szüksége van egy erős védelmezőre, aki szavatolja számára a biztonságot, és akire támaszkodni lehet. Ezért, amíg az Egyesült Államok kelet-európai geostratégiai érdekei egybeesnek Románia biztonsági és gazdasági célkitűzéseivel, addig a két ország közötti szoros együttműködés várhatóan fennmarad és tovább mélyül, függetlenül, hogy demokrata vagy republikánus elnök lakik a Fehér Házban.