Megnéztük a Barbie-t – Rózsaszín volt, nagyon, de még így is élveztük

Szerda este ott álltam a kolozsvári Győzelem mozi előcsarnokában, a csodával határos módon megszerzett jegyemmel (a Barbenheimer-láz miatt igencsak gyorsan elkapkodták a két film előbemutatójára a jegyeket) egy csomó Barbie között. Elnézve a körülöttem állók rózsaszín ruháit, retiküljeit, kiegészítőit ismét belém hasított a kérdés, hogy mit csinálok én itt? (Pár perc után már vakarózni is kezdtem, mert az a tévképzetem támadt, hogy rajtam is csillámpor van.)

A válasz kissé bonyolult. A dolog, mármint maga a Barbenheimer-láz eredetileg Christopher Nolan rendezővel kezdődött, aki még a világjárvány idején berágott a stúdiójára, a Warnerre, mert annak fejesei úgy döntöttek, hogy filmjeiket párhuzamosan mutatják be a mozikban és streaming szolgáltatók műsorában. Ez a döntés természetesen nem tetszett egy olyan rendezőnek, aki filmjeit kifejezetten mozivászonra álmodja meg (és filmre forgat, nem digitális hordozókra), így Nolan váltott, átigazolt az Universalhoz, ahol azt az ígéretet kapta, hogy új filmjének megadják a kellő kifutási időt a mozikban. Az új filmjének, azaz az atombomba feltalálójáról szóló Oppenheimernek (melyről hol azért cikkeznek, mert igazi sztárparádé, hol azért, mert olyan hosszú – három órás –, hogy az IMAX mozik vetítőgépei alig bírják el a több kilométeres filmtekercset, hol azért mert hagyományos technikákkal készült). Nem sokkal azután, hogy kitűzték a 2023. július 21-ei bemutatót, a faképnél hagyott Warner is bejelentést tett: épp aznapra tervezik az élőszereplős Barbie-film bemutatóját. Először az internet népe lendült be a kettős filmes esemény hírére: mémeket gyártottak a két, igencsak eltérőnek ígérkező alkotás kapcsán, majd a két film stábja is csatlakozott, és elkezdték nem csak a saját filmjüket népszerűsíteni, hanem a konkurenciáét is. Kezdetét vette valamiféle tiszteletadás a mozinak, tisztelgés a filmek előtt – ami egyébként a Barbie-filmben is visszaköszön filmes utalások formájában.

Az omladozó Hollywood (A forgatókönyvírók és színészek jelenleg is sztrájkolnak, egyre több rendező igyekszik függetleníteni magát a nagy stúdióktól, a franchise-ok kifulladnak, a folytatások ellaposodnak. Már nem tud hatni a közönségre a tíz az n-ediken Fast & Furious, és a legelvetemültebb szuperhős-rajongók sem tudják már lenyelni a Disney és a Warner összes szennyét. Senki ne értse félre, voltak jó dolgok ebben a műfajban is, de amikor a grandomániás túl nagyra fújja a lufit, az egyszer csak ki fog pukkadni)

nem tudni mennyire tudatosan, de összehozta az egyik legmenőbb marketing kampányt: a Barbie-rajongók az atombomba atyjáról, az atombomba-rajongók a történelemrajongók pedig Barbie-ról akarnak filmet nézni (vajon Putyin meg fogja nézni?).

A két film közül pedig egyértelműen a Barbie illeszkedik jobban ebbe a „kampányba”. A rózsaszín cukormáz filmje, amely annyiszor szól be magának, meg a Barbie-babákat gyártó (és magát a filmet is pénzelő) Mattelnek, és az egész Barbie-ideológiának, hogy a néző már-már kezdi bevenni az önfikázást. Ám, ahogy a rózsaszín máz, úgy az önirónia is csak eszköz, mert a film végén csak a girlpower győz, csak kapunk egy kis amerikai, finoman feminista példabeszédet is (de nem vészes, valahogy pont belefér). A Mattel egyébként azt is bevállalta, hogy ő, mármint a vállalat legyen a film főgonosza. De hát, miért ne tette volna? Aki ért a reklámokhoz, az tudja, hogy ez a technika a legjobbak közé tartozik…

A Greta Gerwig rendező által jegyzett film története korántsem sablonos, tartalmaz egész frappáns csavarokat: a tökéletes Barbie-világban sok tökéletes Barbie éli Barbie-villájában tökéletes életét – persze mindezt rózsaszínben. Barbie mindenhez ért, minden lehet – elnök, pilóta, orvos – , és hiszi, hogy jobbá tette a valós világ minden kislányának és nőjének életét, hisz általa ők is mindent megtesznek az álmaik megvalósításáért. Ám egy nap Sztereotipikus-Barbie (Margot Robbie) elkezd sötét dolgokon gondolkozni, például a halálon, combján narancsbőr jelenik meg, és még a talpa is lapossá válik (az eredeti Barbie-babák lábujjhegyen állnak, hogy a lábukra lehessen magas sarkú cipőket húzni), így el kell hagynia a világát, hogy a való világban derítse ki, mi okozta életében a változásokat. Vele tart Ken is, aki hiába szerelmes Barbie-ba, ő csak a rózsaszín világ egyik kelléke. És ahogy az lenni szokott, a páros szembesül vele, hogy a való világ teljesen más, mint ahogy elképzelték. Ám míg Barbie-t elkeserítik a látottak, Ken, megismerve a patriarchátust, visszatér a Barbie-világba, hogy Kan-, bocsánat Ken-világgá változtassa azt kanbulikkal, sörrel és cowboy kalapokkal.

Persze, jön még megannyi csavar, rengeteg jó poén, utalás, majd egy jól kigondolt befejezés.

Hiszen nem zárulhat happy enddel a történet, ugyanis hiába áll vissza a rend és lesz újra Barbie-archátus, de Sztereotipikus-Barbie-nak már nem kell a máz. És nem kell neki Ken szerelme sem, így Ken meg kell találja magát Barbie nélkül.

A Barbie társadalomkritika, kor(vagy kór?)kép meg reklám egyszerre. Na meg egy nagyon jó vígjáték, de tényleg: nagyon sokat lehet nevetni rajta.

Persze, tudom, hogy lesz, aki erre megkérdezi, hogy: és akkor? Mit érdekel engem Erdélyben az amerikai társadalom kritikája? (rég nem csak Amerikának mutatnak görbe tükröt az alkotók, de mindegy) Minek pazaroljam a drága időmet és pénzemet erre a giccsre, amikor szombaton Tusványoson Orbán Viktor mond beszédet, az erdőben medvék vannak, a szomszédban meg zajlik a háború? Jó kérdés.

Én az idén nem mentem Tusványosra, meg az Electric Castel-re sem, szóval Barbie-t néztem, és jól telt.