Marius Turda: Az eugenika közvetlenül integrálódott Nagy-Románia nacionalista és biopolitikai programjába

Az eugenika szó hallatán sokan értetlenül kapnák fel a fejüket. Mi ez a nehezen kiejthető fogalom? Másoknak derengene valami, miközben a náci Németországot és dr. Josef Mengelét emlegetve kérdeznének vissza, mi ez a ma már meghaladott, irreleváns kérdés? Ki foglalkozik ezzel és miért?

Az eugenika nem a nácizmus torz, egyedi vadhajtásaként jött létre, hanem a 19–20. század fordulójának globális, modernizációs tudományos fősodrába illeszkedve. A Harmadik Birodalom rémtettei azonban olyan mértékben elhomályosították a kollektív emlékezetet, hogy az évtizedekre eltakarta a Nyugat és a világ többi részének mélyen gyökerező eugenikai múltját.

A kifejezést Francis Galton, Charles Darwin unokatestvére alkotta meg 1883-ban az görög eu és genea szavakból, jelentése: jó származású. Galton az ipari forradalom utáni urbánus válságból indult ki, megfigyelve, hogy a higiénia javulása és a modern orvostudomány révén sokan életben maradtak és szaporodtak azok közül, akiket a darwini természetes szelekció korábban kiszelektált volna. Az eugenikusok ebből a népesség biológiai degenerációját, a társadalmi teher exponenciális növekedését olvasták ki.

A pozitív eugenika a kívánatosnak ítélt emberek szaporodásának ösztönzésére irányult, míg a negatív eugenika a nemkívánatosak szaporodásának megakadályozására. A mozgalom legfontosabb sajátossága az egyetemes politikai vonzereje volt, és az akkori progresszió csúcsát jelentette.

Szimpatizánsai között találjuk Theodore Roosevelt amerikai elnököt, Winston Churchill brit miniszterelnököt, a Fábiánus Társaság több tagját (például H. G. Wells és George Bernard Shaw), de említhetjük Alexander Graham Bellt és John Maynard Keynest is. Baloldali, liberális és konzervatív gondolkodók, politikusok, jogászok, orvosok egyaránt a tudományon alapuló társadalmi kertészkedésként tekintettek az eugenikára.

Indiana államban, 1907-ben. Ezt több mint harminc másik állam követte, élükön Kaliforniával és Észak-Carolinával. Az Egyesült Államokban több mint 60 ezer embert sterilizáltak állami jóváhagyással. Közöttük voltak szellemi fogyatékosok, erkölcstelennek bélyegzett fiatal nők, szegény fehérek, később pedig aránytalanul nagy számban afroamerikaiak, spanyol ajkúak és őslakosok. Amikor a náci rezsim 1933-ban megalkotta az örökletes betegségek megelőzéséről szóló törvényét, a berlini jogászok nyíltan a kaliforniai mintákra hivatkoztak, és amerikai eugenikusokkal cseréltek tapasztalatot.

Svédországban, Norvégiában, Dániában és Finnországban a szociáldemokrata jóléti állam megteremtésével párhuzamosan vezettek be eugenikai programokat. Svédországban 1934 és 1976 között mintegy 63 ezer sterilizálást hajtottak végre, az áldozatok több mint 90 százaléka nő volt. A skandináv államokban nem a fajelméletből indultak ki, hanem a jóléti ellátások feltételéül szabták.

Az állam szociális biztonságot garantált minden állampolgárnak, cserébe elvárta, hogy a haszontalannak ítélt, a társadalomnak folyamatos kiadást jelentő rétegek ne örökítsék tovább vélt vagy valós hibáikat. Emellett Kanadában, az Egyesült-Királyságban, Svájcban, Japánban, Ausztráliában és Latin-Amerikában is különböző mértékben, de befolyásolta a közpolitikai gondolkodást, a közpolitikát az eugenika.

Közép-Kelet-Európában, így a két világháború közötti Romániában és Magyarországon is intézményesült az eugenika, ami a határmódosítások, terület- és népességcserék, az asszimilációs állampolitikák árnyékában sajátos formát öltött.

A témakör egyik legelismertebb kutatójával, a máramarosi születésű, Nagy-Britaniában élő dr. Marius Turda történésszel, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzorával beszélgettünk a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol a témába vágó két kötetét is bemutatták.

A történelemórákon alig kerül szóba az eugenika, míg a közbeszédben elő sem fordul, hisz a közmegegyezés szerint a lezárt, szégyenteljes fejezeteket jobb nem bolygatni. Te viszont alaposan beletúrtál a hangyabolyba. Mi vitte az érdeklődésed az eugenika, a biopolitika tanulmányozásához?

A nemzetről és a nemzeti karakterről szóló vitákból indultam ki. Megfigyeltem, hogy a romániai szakirodalomban és a közbeszédben szinte kizárólag a költők, írók és olykor a filozófusok hozzájárulását hangsúlyozzák a román nemzeti projekthez, mintha más szakmai rétegek, például az orvosok, antropológusok vagy demográfusok teljesen közömbösek lettek volna az iránt, ami a hazájukban történik.

Kutatásaimból kiderült, hogy a románok nemzeti karakterére vonatkozó kulturális és nyelvi érveket a valóságban mindvégig kiegészítette és megerősítette egy biológiai argumentáció is. Így jutottam el az eugenikához, a biopolitikához és a rasszizmushoz. Úgy gondolom, hogy a modern nacionalizmus és a nemzetállami program nem érthető meg teljességgel annak biológiai összetevői nélkül. A kultúra és a természet e fúziójának folyamatát a nemzethez tartozás biologizálásának neveztem el.

Az osztrák–magyar térségben kialakult nemzeti felsőbbrendűségi eszmék kutatásával indítottál, és ma is kiemelten foglalkoztat a magyarországi eugenika, a nacionalizmus és nemzeti karakter kapcsolata. Nem gyakori, hogy román történészek ennyire beleássák magukat a magyar történelembe. A máramarosi származásod mennyire játszott közre abban, hogy ezzel a kérdéskörrel foglalkozz?

Számított, és ma is rendkívül sokat számít. Sok magyar barátom és iskolatársam volt, velük együtt nőttem fel, a nyári vakációkat pedig a hosszúmezői unokatestvéreimnél töltöttem. Nagyapám és dédapám a magyar hadseregben harcolt mindkét világháborúban, de volt olyan nagyapám is, akit 1940-ben munkaszolgálatra köteleztek.

Úgy gondolom, hogy minden máramarosi, erdélyi vagy bánsági embernek legalább kíváncsinak – ha nem közvetlenül érdekeltnek – kellene lennie a románok, magyarok, németek és zsidók egymásba fonódó történelme iránt, amely meghatározta e régiók sajátos arculatát.

Ezzel párhuzamosan a román eugenikát sem hanyagoltad el. A múlt század első felére jellemző román identitásépítés árnyoldalairól szóló kötetednek provokatív címet adtál: A tökéletes román keresése. Nemzeti sajátosság, faji degenerálódás és társadalmi szelekció a modern kori Romániában. Miként fogadta a hazai történészszakma a kötetet, különös tekintettel a történetírói fősodorra?

A könyvet mind a széles közönség, mind a kritika kedvezően fogadta, sőt 2025-ben elnyerte az Observator Cultural kulturális hetilap esszédíját is. Zavarta viszont a román nacionalista történészeket, és az utóbbi időben részükről egyre növekvő frusztrációt figyeltem meg a kötetben tárgyalt témákkal kapcsolatban.

Nyilvánvaló, hogy olyan, mindmáig nyitott sebekre tapintottam rá, amelyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha őszintén és felelősségteljesen közelítünk hozzájuk. Időközben megjelent a könyv angol nyelvű kiadása is, amely még szélesebb olvasóközönséget ér majd el, és reményeim szerint jóval érdemibb, komolyabb vitákhoz vezet a románok történelméről.

Abból indultál ki, hogy a román eugenika és tudományos rasszizmus történetét hosszú időn keresztül elhallgatták vagy jelentéktelennek állították be. A kötetben nagy számú elsődleges forrást tártál fel, amelyek azt mutatják, hogy e gondolatok számos román orvos, antropológus, statisztikus, demográfus, jogász, teológus és újságíró munkájában jelen voltak, és közvetlenül befolyásolták a törvényhozást, a politikai döntéshozatalt. Kimutattad azt is, hogy a fajelméleti és eugenikai gondolkodás, a tudományos rasszizmus szerepének vizsgálata nélkül nem lehet megérteni a modern román nacionalizmust. Milyen üzenete van a vizsgált témakörnek a jelen Romániája számára?

A kutatás üzenete nagyon röviden, egy tézismondatban összefoglalható – a történelmi igazságot nem lehet a végtelenségig eltitkolni! Előbb vagy utóbb úgyis a felszínre kerül.

A magyar eugenikáról szóló munkáidból hasonló dolgok derülnek ki: az eugenika nem periférikus tudományos érdeklődés volt, az eugenikai eszmék megjelenek az állami reformprogramokban is. Az orvosok, szociológusok és antropológusok technokrata elitként kívánták irányítani a társadalmat, és az eugenika a nemzetnevelés, a megelőzés és a társadalmi szelekció eszközévé vált. Milyen különbségek mutatkoztak a román és magyar eugenikai gondolkodás között?

Az első különbség kronológiai természetű. A magyar eugenika korán intézményesült, hisz 1918-ig már két, kifejezetten eugenikai céllal alakult társaság is létezett. Romániában mindez a két világháború közötti időszakban valósult meg.

A második különbség lényegi, tartalmi jellegű. Az eugenika közvetlenül integrálódott az első világháború utáni Románia nacionalista és biopolitikai programjába. Ugyanez Magyarország esetében ez nem volt lehetséges. Továbbá a két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező, defenzív jellegű volt, míg a román expanzív, hódító, terjeszkedő. Kutatásaimban éppen azért vezettem be ezeket az árnyalatokat, hogy megmagyarázzak egy olyan rendkívül összetett jelenséget, amely túlmutat az ideológiai és kulturális határokon.

A népesség nemesítését célzó eugenikai eszmék ugyanakkor beépültek a 20. század összes politikai ideológiájába, megjelenve így a világ legtöbb országában, mindmáig befolyásolva számos egészségügyi és népesedéspolitikai irányvonalat, valamint az örökletes betegségek szűrésére és megelőzésére irányuló genetikai stratégiákat.

Globális jelenséggel állunk szemben, amely azonban sajátos helyi dimenziókat öltött az eugenikai gondolkodás és gyakorlat által érintett egyes országokban. Ám mind Magyarországon, mind Romániában hiányzik az eugenika és a rasszizmus történetének oktatása a közoktatásban és a felsőoktatásban. A történetírói diskurzus és polémia változatosabbá tételét mindkét országban elengedhetetlenül szükségesnek tartom.

Létezett kapcsolat a román és magyar eugenikusok között?

Elvétve találni példákat a magyar és a román eugenikusok közötti kommunikációra. Gheorghe Banu például publikált a Budapesten megjelenő, Gáspár János által szerkesztett Rassen im Donauraum című eugenikai folyóiratban. Ugyanígy az erdélyi magyar nyelvű lapok is írtak Iuliu Moldovan vagy Sabin Manuilă eugenikai munkásságáról.

Egyes magyar kutatók, mint Malán Mihály és Csík Lajos, értekeztek a román szerológiai és faji kutatásokról, közvetlen együttműködésekről azonban nem beszélhetünk, ennek pedig nagyon egyszerű oka van: a nacionalizmus.

A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be a De la Ungaria Mare la România Mare – Sânge, rasă și națiune című kötetet, amelynek fő megállapítása, hogy az eugenika nem kívülről a térségre kényszerített ideológia volt, annak helyi gyökerei a 19. század végétől kimutathatók. Az eugenikát egyben a közjólét, az egészségügy, a társadalmi higiénia és a nacionalista biológiai megújulás egyszerre működő programjaként definiáljátok. Mi alapján választottad ki a társszerzőidet? Hogyan zajlott a munka?

A kötet és az eugenika történetéről szóló egyéb munkáim alaptézise, hogy léteztek olyan román és magyar eugenikusok, akik nem csupán másolták a külföldi mintákat, hanem igyekeztek sajátos, eredeti formákat kidolgozni etnikai közösségeik biológiai megújítására. A magyar és román eugenikai gondolatok kezdettől fogva szervesen beépültek a kiváltképp 1900 után megerősödő etnikai és kirekesztő nacionalizmusba.

Korántsem voltak marginálisak vagy elszigeteltek, amint azt némely történész állítja, és nem merültek ki az olyan országokban kidolgozott elméletek puszta utánzásában sem, mint Anglia, Németország vagy az Egyesült Államok. A nacionalizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus és a biopolitikai eugenika egymás mellett, kölcsönhatásban létezett a két világháború közötti időszakban, és nem választhatjuk szét őket. Még akkor sem, ha egyesek mindmáig visszariadnak ennek elfogadásától, jóllehet ma már rengeteg erre vonatkozó bizonyítékkal rendelkezünk. Ezek egy részét éppen ebben a kötetben publikáltuk.

A nemzettest pontos azonosításával az eugenikusok világosabb, pontosabb definíciót kívántak adni arra, mit jelent biológiai és faji értelemben magyarnak vagy románnak lenni. A faji értelemben vett magyar és román etnikai karaktereinek, jellemzői leírásával pedig olyan megfelelő biopolitikai programot alkottak meg, amely szavatolhatta a nemzeti közösség jövőjét. Mind a magyar, mind a román eugenikusok abban bíztak, hogy az eugenikai elvek szem előtt tartásával és gyakorlati alkalmazásával biztosíthatják országaik számára a népeik által oly hőn áhított etnikai regenerációt, a természetes megújulást.

Éppen azért, hogy a lehető legkiegyensúlyozottabb képet nyújthassuk erről a jelenségről, más szakértőket is bevontam a munkafolyamatba. Bokor Zsuzsa az erdélyi magyar kisebbségről írt, Tudor Georgescu az erdélyi németről, míg Adrian-Nicolae Furtună a romák elleni rasszizmust dolgozta fel. Ezek a szerzők már korábban is tanulmányokat, könyveket szenteltek e témáknak, és a munkájuk iránti tiszteletből szerettem volna őket magam mellett tudni. A szakemberek közötti együttműködés elengedhetetlen feltétele minden komoly történetírói párbeszédnek.

Különösen izgalmas része a könyvnek az erdélyi magyar és a szász kisebbség úgynevezett etnikai protekcionizmusa, amely az eugenikát a többségi állam asszimilációs nyomásával szembeni védekezésre használta, és nem kirekesztő eszközként. Ez az önvédelmi eugenika ugyanazt a biopolitikai logikát tette magáévá, mint amin a többségi állam kirekesztő gyakorlata alapult?

A nemzeti identitás biologizálása – ahogyan én nevezem – mind a kisebbség defenzív, mind a többség expanzív eugenikáját jellemezte. A nemzeti identitás biológiai alapú értelmezése a nemzetet nem pusztán kulturális, hanem sajátos örökletes adottságokkal bíró biológiai közösségként határozta meg. Létezett ugyan egyfajta kölcsönhatási tér a kettő között, végső soron azonban az expanzív eugenika tendenciája arra irányult, hogy felszámolja a kisebbség jelentette veszélyt.

Az 1918 utáni Erdély és a Bánság többnemzetiségű közegében az orvosi, társadalmi és identitásépítő mozgalmak az eugenikai szubkultúra fogalmával írhatók le. Az eugenikai szubkultúrák lényegében tudományos megküzdési stratégiaként működtek az első világháború és az 1918-as impériumváltás utáni új politikai realitások közepette. Sajátos válaszokat és megoldási javaslatokat kínáltak a helyi közösségeket feszítő biológiai és társadalmi kérdésekre, mint az elnéptelenedésre, a vegyesházasságok, a család, valamint a gyermek- és ifjúságvédelem.

A modern állam ugyanezen logika mentén működik, a lakosság eugenikai beavatkozások és etno-pedagógiai programok révén történő folyamatos ellenőrzésének szándékával. Láthatjuk, miként fogadtak el a két világháború közötti Nagy-Romániában a magyar és a német közösség etnikai védelmét szolgáló eugenikai programokat.

Ez egyrészt abból a természetes igényből fakadt, hogy egészséges és népes közösséget alkossanak, másrészt válasz volt a román állam asszimilációs törekvéseire. Mindkét etnikai csoport a román többségéhez hasonló aggályokat fogalmazott meg a közösség biológiai védelmének eszméjét, valamint a családpolitikák és a demográfiai növekedés révén megvalósítandó etnikai megújulás szükségességét illetően.

Milyen eltérések voltak a két erdélyi kisebbség között ebben a tekintetben? Gondolok itt szervezettségre és intézményesítettségre, a célkitűzésekre, a faji ideológiához való viszonyra.

A német eugenikusok rendkívül jól szervezettek voltak, és számos önálló eugenikai szervezettel rendelkeztek. Ezzel szemben az erdélyi magyarságnak nem voltak ilyen szervezetei. Egy másik alapvető eltérés az 1930-as és 1940-es évek ideológiai radikalizálódására adott közösségi válaszban rejlik, amikor a romániai németek eugenikai mozgalma egyre nyíltabban a náci modell vonzáskörébe került.

1940 augusztusában törvényben tiltották meg a zsidók és románok közötti házasságkötést. A törvény vitájában többen is – pl. Gheorghe Făcăoaru, Iordache Făcăoaru vagy a Moldovan-féle iskola – szorgalmazták a romák és a románok közötti házasságkötés tilalmát is. Milyen szerepet játszott az eugenikába csomagolt tudományos diskurzus a faji kirekesztés jogszabályi előkészítésében?

Az 1940-es évek elejére a román kollektív tudatban már létezett az antiszemita és romaellenes előítéleteknek egy olyan készlete, amely a romák és zsidók megbélyegzéséhez és dehumanizálásához kapcsolódott.

A romák – kiváltképp a vándorcigányok – faji szempontból nem-románként való stigmatizálása összefonódott azzal, hogy antiszociális és diszgenikus, biológiailag hibás egyedeknek – mindkét kifejezést előszeretettel használták a román eugenikusok –, elemeknek írták le őket, akik etnikai veszélyt jelentenek a román lakosságra. Ezek a rasszista és eugenikai előfeltevések döntően hozzájárultak Ion Antonescu kormányának azon elhatározásához, hogy Transznisztriába deportálja őket.

Milyen lehetőségei voltak a korabeli roma elitnek fellépni a faji megbélyegzéssel szemben?

Voltak olyan roma értelmiségiek – például Gheorghe Niculescu –, akik bírálták a román rasszizmust. A küzdelem azonban egyenlőtlen volt, hiszen a román eugenikusok mögött ott állt az egész államapparátus, az állami intézmények támogatása és a többségi helyzetből fakadó társadalmi presztízs.

Hogyan alakult át a 19. század végén és a 20. század elején a hagyományos vallási és társadalmi antiszemitizmus egy tudományosan igazolni próbált, biológiai és népegészségügyi keretté?

A faj fogalmán alapuló antiszemitizmus biológiai természetű, és a megsemmisítés logikáján alapul. Míg a hagyományos antiszemitizmus még el tudta fogadni, hogy a kulturális és nyelvi asszimiláció révén a zsidók románokká, magyarokká stb. válhatnak, a faji antiszemitizmus kategorikusan megtagadta tőlük a nemzeti közösségbe való belépés bárminemű lehetőségét.

A zsidók és nem zsidók közötti úgynevezett faji különbségeket aztán politikai és ideológiai célok mentén történő manipulációra használták, gyakran a legtragikusabb következményekkel. Gondolok itt a zsidóellenes pogromokra és a holokausztra. Hazai viszonylatban a román rasszizmusról szóló vita mindmáig kényes téma. Számos olyan könyv született a két világháború közötti időszakról és az Antonescu-rezsimről, amelyben a rasszizmus témáját és a faji gondolkodás problematikáját egyszerűen elhallgatják.

Miként is lehetne felelősségteljesen és őszintén írni az antiszemitizmusról anélkül, hogy figyelembe vennénk a szóban forgó korszak erre vonatkozó alapvető mozgatóit? Ez – a megfelelő arányokat megtartva – olyan volna, mintha valaki úgy írná meg a náci Németország történetét, hogy meg sem említi, és meg sem kísérli megérteni a faj védelméről szóló eugenikai elméleteiket.

A női jogokért folytatott küzdelem is keveredett az eugenikai, biopolitika mozgalmakkal, amelyekben a korszak magyar, román és szász közösségeinek meghatározó női szereplő is részt vettek. Mi jellemezte a nőszervezetek programját ebben a vonatkozásban? Említenél néhány személyiséget?

A nők, valamint a női és feminista szervezetek szerepe rendkívül fontos volt az eugenikai mozgalmakban. Olyan neveket említhetünk, mint Glücklich Vilma, a magyarországi Feministák Egyesületének alapítója, Geőcze Sarolta pedagógiai író, tanítóképző intézeti igazgató, oktatási aktivista, Békássy Gyöngyi írónő vagy Jankovich Adél antropológus. De ugyanígy említhetek román neveket is, például Maria Baiulescut, Marioara Pertiát vagy Alexandrina Cantacuzinót.

A két világháború közötti időszakban az ASTRA egyesület keretében még egy – Baiulescu által vezetett – feminizmus és biopolitika szakosztály is működött. Számos haladó szellemű feminista akadt, aki felkarolta az eugenikát, és szép számmal voltak nacionalisták is, akik nem csupán a társadalmi, hanem kifejezetten az etnikai alapú reprodukció ellenőrzésére irányuló programokat hirdettek.

Itt kell megemlítenünk Emilia Daneșt, a vidéken praktizáló körzeti orvost, aki határozottan szembeszállt az olyan eugenikai programmal, amelyből szerinte teljességgel hiányzott a női lélek megértése. Az ő fellépésében az eugenika ritka, feminista alapú bírálatát is láthatjuk.

Ioan-Aurel Pop akadémikus, a Román Akadémia korábbi elnöke és a hagyományos nemzeti történetírás képviselői szerint az eugenikatörténeti megközelítés leegyszerűsíti a 20. századi román nemzetépítést, és túlzottan a faji/biológiai dimenzióra szűkíti le a komplex társadalmi folyamatokat. Az akadémiai fősodor elsősorban hazafias, modernizáló szakemberekként tekint pl. Sabin Manuilă orvosra, statisztikusra, a szintén orvos Iuliu Moldovanra, vagy Octavian Goga költőre, míg te egyértelműen rámutatsz a faji diskurzusban és a kirekesztő politikákban vállalt szerepükre is. Hol húzódik a határ a történelmi szereplők érdemeinek elismerése és a faji gondolkodásban való felelősségük kimondása között? Összeegyeztethető ez a két narratíva?

Természetesen összeegyeztethetők. Ha rávilágítunk a Sabin Manuilă és Iuliu Moldovan által képviselt eugenikai eszmékre, vagy Octavian Goga antiszemitizmusára, az korántsem jelenti azt, hogy tagadnánk az előbbiek szakmai kiválóságát, vagy az utóbbi politikai tehetségét. Ettől függetlenül az említett értelmiségiek szerepe a rasszista, eugenikai, és – Goga esetében – az antiszemita eszmék felkarolásában, terjesztésében alapvető volt.

Ezzel a ténnyel szembe kell néznünk, ezt el kell fogadnunk. Az elképzeléseiknek megfelelő politikai vízió pontosan az volt, amit Grigore I. Odobescu, a bukaresti központi ideg- és elmegyógyintézet pszichiátere a román nemzet eugenikájának nevezett.

A rendszerváltás utáni Romániában és Magyarországon a nemzeti identitás újraépítését a szovjet/kommunista elnyomás elleni fellépésére is alapozták. Ez elvezetett oda, hogy a második világháború alatti antiszemita, fasiszta, nácibarát és háborús bűnös vezetőket szovjetellenes, antikommunista ellenállás hőseiként próbálják árnyalni különböző politikai csoportosulások. Mit gondolsz a fentiek tekintetében a módosított Vexler-törvényről?

Azok, akik a Vexler-törvényt bírálják – amint oly hevesen teszi Ioan-Aurel Pop is–, valójában rosszhiszeműségből cselekszenek. Korántsem a nemzeti értékeket védik, ahogyan azt gyakorta hangoztatják, hanem sokkal inkább arról tesznek tanúbizonyságot, hogy semmiféle erkölcsi és szakmai mércével nem rendelkeznek.

Ebben a kérdésben kategorikusnak kell lennünk. Egy háborús bűnös, aki szándékosan gyilkolt meg más embereket a holokauszt idején, nem lehet nemzeti hős. Minden olyan törvény üdvözlendő, amely fellép a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen. Egy jogszabály azonban önmagában nem elegendő.

Szükségünk van a román antiszemitizmus sajátos összetevőinek feltárására, mélyreható vizsgálatára ahhoz, hogy ne csupán a modern Románia politikai kultúráját értsük meg, hanem kiváltképp azokat a nehézségeket is, amelyekkel ma társadalomként megküzdünk a rasszizmus és az idegengyűlölet meghaladása terén. A rendelkezésünkre álló leghatékonyabb fegyver az oktatás.