Made in Pata-Rât – hogyan próbálja egy maroknyi önkéntes segíteni a pataréti nyomortelep lakóit

A Made in Pata Rât nevű projekt sok kolozsvári számára ismerős lehet. Visky Zsolt és felesége, Karen Joy missziós tevékenységgént indították el a műhelyfoglalkozásokat 2015-ben, bevonva a Pataréten élő fiatalokat, hogy valamiféle tanulási lehetőséget, közösségi élményt biztosítsanak nekik, hogy ne érezzék magukat annyira elszigetelve a társadalom peremén. Azóta ők is sokat tanultak, az eddigi tapasztalataik birtokában pedig új megközelítésben szeretnék újraindítani a projektet. Erről beszélgettünk a kolozsvári ZIZ – művészeti és közösségi térben.

Kolozsvár a dinamikusan fejlődő okosvárosként él a köztudatban (na persze nem a kolozsváriakéban), amely Bukarestet is megelőzi impozáns ingatlan- és egyéb áraival, ahol dübörög a gazdaság, és amely mágnesként vonzza a befektetőket. Csakhogy a ragyogó városimázs mögött számtalan visszásság húzódik meg.

Ott van például a Patarét, a város szeméttelepének közvetlen szomszédságában lévő gettó, ahol zömében romák élnek, kirekesztve a csillogásból, a sokat emlegetett magas életszínvonalról mit sem tudva, nyomorban tengetik a napjaikat, többségüknek állandó munkahelye sincs, napszámos munkákból keresnek annyi pénzt, amiből eléldegélhetnek.

A barakkokból, putrikból álló nyomortelep a ’60-as, ’70-es években jött létre, de a rendszerváltás után sem kezdtek vele és a helyzettel semmit a város vezetői, inkább a mai napig úgy tesznek, mintha nem is létezne a Patarét, hiába tiltakoznak ez ellen a civilek, vagy éppen a patarétiek. Köztük azok, akiket a városból éppen a városháza lakoltatott ki, hogy aztán amolyan kényszerlakhelyként a Patarétre száműzzék őket, mert nem illeszkedtek bele a város fényűző képébe.

A legutóbbi ilyen szégyenletes kilakoltatásra 2010 telén került sor, amikor 18 családot lakoltattak ki a Coastei utcából, ahol egyébként a polgármesteri hivataltól béreltek lakásokat. Ezeket a kilakoltatás utún ledózerolták, a helyükön pedig az ortodox egyház építtetett a teológusainak egyetemi kampuszt és egy templomot. Pedig Jézus valószínűleg nem éppen így gondolta ezt az egész egyház dolgot...

De nem fordult mindenki el a patarétiektől. Jelenleg is vannak olyanok, akik azért dolgoznak, hogy valamiképpen enyhítsék az ott élők kirekesztettség-érzését, és segítsenek nekik a felzárkózásban, ami korántsem olyan könnyű feladat. Az egyik ilyen ember Visky Zsolt, aki feleségével együtt évekig tartott műhelyfoglalkozásokat a pataréti fiataloknak, most pedig éppen azon dolgoznak, hogy minél hatékonyabban újra lehessen indítani ezeket.

Zsolt elmesélte, hogy éppen a nevezetes 2010-es kilakoltatás kapcsán figyelt fel a Patarétre és az ottaniak helyzetére,

hiszen akkor elég nagy sajtóvisszhangja volt, nagy felháborodást keltett, egy ideig tematizálták a jelenséget, aztán az okosváros elfordította orcáját a problémától. Ő akkoriban a Tranzit.ro nevű kolozsvári kiállítótérben önkénteskedett akárcsak a későbbi felesége, Karen Joy (KJ), aki egy amerikai székhelyű missziós szervezet tagjaként érkezett Romániába. A Tranzit.ro is több kiállítást, beszélgetést szervezett a pataréti témáról, már ekkor felkeltette Zsolt érdeklődését az ügy.

Zsolt és KJ

Miután 2014 végén összeházasodtak a párjával, az amerikai missziós szervezet felvetette, hogy ő is csatlakozhatna a munkához. Ekkor kiutaztak Amerikába, ahol Zsolt hivatalosan is a szervezet tagja lett, és ekkor merült fel benne az ötlet, hogy a Pataréten kellene keresnie a szolgálat lehetőségeit. A beszélgetés során különben többször elhangzott a „szolgálat” kifejezés, és valóban úgy tűnt számomra, hogy Zsoltnak valóban nagyon fontos, hogy szolgálhassa a közösséget.

Valamiféle sorsszerűség is volt a dologban:

miután hazatértek az Egyesült Államokból, már másnap összefutottak véletlenül egy buszon egy brit–holland önkéntescsapattal, akik éppen a Patarétre tartottak. Zsolt csatlakozott hozzájuk, és azt tapasztalta, hogy már javában zajlik ott a missziós munka: a holland Frank Stout (ő is egy missziós szervezet tagja) vezetésével éppen egy közösségi tér építése zajlott.

Zsolt is csatlakozott önkéntesként az építkezéshez, így 2015 őszén már az új térben tarthatták a közösség számára a bibliaórákat, játékesteket, egyéb közösségi tevékenységeket, amikre Zsolt és KJ és elkezdtek járni, besegíteni abban, amiben tudtak, és nem utolsósorban elkezdtek megismerkedni a közösséggel.

Így indult be az asztalos-, illetve kézimunka-műhely heti rendszerességgel, aminek nem is volt komolyabb célja az elején, mint az, hogy ezeken az alkalmakon a fiatalok tanulhassanak valamit, miközben a kreatív, játékos együttléten van a hangsúly. A Made in Pata-Rât „márka” azonban hamarosan elkezdett ismertté válni.

Zsolt irányításával a legelején régi bőröndökből, tévékből készítettek igen mutatós kávézóasztalokat (a kolozsvári Koffer kávéház és könyvesbolt is vásárolt tőlük néhány darabot), a közös munka öröme mellett pedig

külön sikerélményt jelentett az is, ha valamit sikerült befejezni, sőt adott esetben értékesíteni.

A műhelyfoglalkozások mellett igyekeztek egyéb közös programokat is szervezni: elmentek például közösen az Adrenalin Parkba, a kolozsvári Sétatérre, hogy a fiatalok érezzék: a város az övék is, nincsenek bezárva, száműzve a Patarétre.

Hamar szembesültek azonban a helyi sajátosságokkal is: a KJ által vezetett műhelyből például a lányok elég hamar elmaradtak, mert nagyon korán gyerekük született – a legfiatalabb leányanya 13 éves volt a csapatból –, de a fiúkat is elég hamar elszólították a családi kötelezettségek a műhelyekről, hiszen elég fiatalon elvárják tőlük, hogy pénzt hozzanak a házhoz. Néhány évig azonban ennek dacára is elég jól működtek a foglalkozások.

A ZIZ végül egy egyéves helyreállítási munka után 2020 tavaszán nyitotta meg a kapuit, majd rögtön utána jött a járvány, a karantén, és hirtelen félbe is szakadt minden.

2020 őszétől viszont már elindult az új asztalosműhely, ahova három olyan srác járt be több mint két éven keresztül, akik az elejétől kezdve részt vettek a munkában. Zsolt felidézte, hogy egyes ZIZ-es színházi előadásokhoz is készítettek közösen díszletelemeket a bútorok mellett. Az egyik srácnak időközben megszületett az első gyereke, így aztán felvetődött a kérdés, hogy számíthat-e valamiféle anyagi stabilitásra a műhely felől, vagy keressen valami munkát.

Zsolt tudta, hogy nem állnak készen arra, hogy valakit hivatalosan is alkalmazzanak, de nem akarta megszakítani a kapcsolatot sem Florinnal,

így aztán egyesületet hoztak létre, és támogatóknak köszönhetően alkalmazni tudták az ifjú apukát. Ekkor elkezdtek rendelésre dolgozni, ami sok szempontból pozitív folyamat volt, a projektek révén sok mindent megtanultak együtt, ez a tanulási folyamat viszont nagyon lassú volt.

Miután Zsolt Florinnal maradt a műhelyben, azt érezte, hogy végre egy kicsit fókuszáltabban tudják folytatni a munkát és a tanulást, és akkor tudnak majd újabbakat bevonni a tevékenységbe, ha ők ketten már egy jó párost alkotnak. Ám ekkor megszületett Florin második gyereke, egyre több családi és egészségügyi problémája lett, így végül ő is feladta.

Zsolt és KJ az időközben megszületett gyerekeikkel együtt ekkor ellátogattak Amerikába, ahol eltöltöttek egy fél évet, a térbeli távolság, és az ottani beszélgetések pedig segítettek abban, hogy kiforrjon egy új megközelítés a pataréti munkával kapcsolatban. Most azon vannak, hogy ismét felvegyék a kapcsolatot a közösséggel, mielőtt „beleugranának” egy újabb projektbe. A műhelymunka tekintetében pedig Zsolt igyekezett leszűkíteni a projektet egy jól behatárolt területre, a random megrendelések ugyanis nem mindig tudtak működni, hiszen követhetetlen volt a fiatalok számára az egész.

A kiszemelt terület pedig a cajón nevű ritmushangszerek, illetve „ennek rokonainak” elkészítése lesz.

Ilyeneket különben már korábban is készítettek közösen a pataréti fiatalokkal, ami azért is jó projektnek bizonyult, mert amint egy ilyen hangszer elkészült, azonnal rá is ültek, és elkezdték rajta ütögetni a jellegzetes roma ritmusokat.

Egy saját gyártmányú cajón tesztelés alatt

Az tavalyi amerikai út előtt különben már készítettek is néhány ilyen hangszert megrendelésre – jelenleg is lehet különben rendelni tőlük – és a továbbiakban Zsolt erre szeretne fókuszálni. Mint mondta, arra törekszik, hogy igazán jó hangszereket hozzanak létre – jobbat, mint a „boltiak” –, hogy ne csak „szociális érzékenységből” vásárolják meg ezeket az emberek, hanem azért, mert ezek valóban jók. Hosszú távon ez a projekt persze számtalan egyéb együttműködés felé is megnyithatja az utat – közös jammeléseket is lehet például tartani a zenészismerősök bevonásával, de akár magának a hangszernek az elkészítéséről is lehet műhelygyakorlatokat tartani az érdeklődőknek.

Közben KJ szitanyomattal kezdett el kísérletezni, ami lehetőséget ad arra is, hogy a készülő cajónok egyedi megjelenésűek legyenek.

Jelenleg máris bejár a kolozsvári műhelybe egy pataréti srác, de Zsolt tervei szerint hamarosan komolyabban is elkezdődik a közös munka.

Amikor arról kérdezem, mennyi esély van kitörni a nyomorból, Zsolt az alapvető optimizmusa mellett kénytelen realistán is megközelíteni a dolgot.

Nem, nem könnyű. Sőt iszonyú nehéz.

Ha belegondol, hogy annak idején még neki is nehéz volt sokszor lépést tartani az iskolai elvárásokkal, pedig neki saját szobája, nyugalma és számos egyéb feltétele volt a tanuláshoz, akkor bevallja, hogy elképzelni is nehéz, mennyi kitartásra és makacs motivációra van szüksége egy pataréti gyereknek, ha el akarja készíteni a házikat, meg akarja tanulni a leckét egy olyan barakkban, ahol rajta kívül még tízen laknak.

Persze vannak már olyanok is, akik szociális lakást kaptak Apahidán vagy Szászfenesen, és valamilyen szinten kitörtek a nyomorból. Azt is látja azonban, hogy nehezen tudnak beilleszkedni az új környezetbe, elszigetelten élnek a kis lakásukban, esetleg rendszeresen visszajárnak a Patarétre, de az ő gyerekeiknek azért mégis több lehetősége van arra, hogy „másfajta” életet éljenek.

Az viszont egészen biztos, hogy az olyan kitartó misszionáriusok nélkül, mint Zsolt, KJ, Frank Stout és a többiek, még kevesebb lenne az esély a kitörésre, a fejlődésre, a jobb életre.

Ha a városházán múlik, a patarétiek örökre a „gettóban” maradhatnak, az okosváros a kisujját sem fogja mozdítani értük.