László Noémi: „A költő haljon bele” (INTERJÚ)

László Noémit nem úgy ismerem, mint aki hetekig, hónapokig képes lenne egy helyben maradni. Most mégis, törvénytisztelő polgárok sokaságával egyetemben, ezt teszi. Ezért egy videós alkalmazás igénybevételével társalogtunk a nemrég kapott Balassi Bálint-emlékkardjáról, a magyar költészet napjáról, József Attiláról, felnőtt- és gyerekvers-irodalomról, karanténról és egyebekről – bár a leírt szövegben ez talán nem mindenütt érződik, de elég vidám hangulatban.

Kedves Nonó, hogy éled meg az elzártságot – ha lehet így mondani – emberként és alkotóként?

Emberként talán nehezebben, mint alkotóként, sajnos, mert az elszigeteltség pozitív hatással van az alkotókedvre. A romantikus költőideál, miszerint sétálunk a dombokon és ez megihlet, most arra korlátozódik, hogy átsétálunk a nappaliból a hálószobába és vissza. A bezártság azonban kinyitja a belső világot, úgyhogy mióta karantén van, én többet bíbelődtem írással, mint azelőtt.

Az előbb azt mondtad: sajnos. Miért?

Azért, mert a bezártság – ellentétben az alkotókedvvel – az ép észre nagyon is rossz hatással van. Nem jó az embernek az elszigeteltség, de a költőnek, az alkotónak nem árt, sőt szüksége is van rá – sajnos, mondom ismét. Az elmúlt években pedig nem volt részem túl sok bezártságban, valljuk be.

László Noémi - még a szabadban...

Kicsit irigyellek, mert eddig én az alkotókedv megnövekedését nem tapasztaltam számottevő mértékben, de lehet, hogy csak azért, mert folyamatosan valami egyébbel vagyok elfoglalva. Család, gyerekek…

El kell árulnom, hogy miután elkezdődött a karanténidőszak, egy teljes hétig egyedül voltam a lakásban.

Így könnyű. Ezek szerint téged inspirál ez az állapot.

Inkább az történik, hogy ilyenkor megváltozik az idő szerkezete. Még akkor is, ha az ember közben úgy érzi, hogy az idő elfolyik a kezei közül, különösen most, hogy ismét négyen vagyunk a házban, két felnőtt és két gyerek, és mindig akad valami, amit kénytelenek vagyunk azonnal megcsinálni: megfőzni, leszedni, visszatenni, szétválasztani és így tovább. De azért akadnak akár órák is, amikor jut idő és hely magányos tevékenységre. És ilyenkor, feltéve, hogy nem az internetre bambulok és valami marhaságot nézek vagy olvasok, mert az ember óhatatlanul ezt is csinálja, írással foglalkozom.

Maga a helyzet, a válság érdekel költőként, vagy csak amiatt dolgozol többet, mert több a szabadidőd?

Maga a válság nem nagyon inspirál, legfennebb olyan értelemben, hogy mindig is hajlamos voltam a depresszív, sötét látásmódra, ebben nincs semmi változás, de konkrétan a járvány témája és a karantén nem ihletett meg, ugyanazt hozom, amire eddig is képes voltam, csak nagyobb mennyiségben. Azt is mondhatnám, nem voltam képes mélyebbre merülni a depresszióban, mint eddig.

Azért kérdeztem, mert látom, hogy sokan írnak karanténnaplót, koronavírus-verseket és -dalokat, esetleg újraolvassák A pestist vagy egyéb, disztópikus műveket…

Ó, nem, én eddig se szerettem katasztrófaregényeket olvasni, most se vagyok rá képes, mint ahogy zombiapokalipszis-filmeket se nézek.

A Walking Dead megvan?

Nem, nincs meg és nem is lesz. Ellenben több éve tervezek egy mesefüzért, amit most elkezdtem megírni azon a bizonyos magányos héten, és abban mintha felfedezhetőek lennének a bezártságra meg a katasztrófára tett utalások.

Térjünk vissza a régi szép időkbe, amikor az emberek még kimentek az utcára, vagy egy irodalmi rendezvény kedvéért elmehettek akár egyik városból a másikba, sőt egyik országból a másikba – például erdélyi költőként díjat átvenni Budapestre. Nemrég Balassi Bálint-emlékkarddal tüntettek ki. Ez nem egy szokványos irodalmi kitüntetés, amely egy oklevéllel meg egy borítékkal jár, hanem az ember tényleg kap egy kardot. Mit gondolsz, mi vezérelte a döntéshozókat, hogy ezt a kardot ezúttal neked ítéljék?

Ebben a tekintetben teljesen tanácstalan vagyok. Ez egy magándíj, amelyet a 90-es évek közepén alapítottak, és a díjazott konkrétan egy végvári szablya mintájára kovácsolt kardot vesz át. A díjazók bevallottan olyan szerzőket keresnek, akik valamiként Balassi Bálint szellemiségét folytatni látszanak. Rendkívül büszke vagyok rá, hogy Kiss Anna után én vagyok a második nő a díjazottak névsorában, ez nagy dolog. És azt is szükségesnek tartom elmondani, hogy az erdélyi költők közül Farkas Árpádnak, Ferenczes Istvánnak és Lövétei Lázár Lászlónak van Balassi-kardja, ezt a sort folytatom én.

A díjátadón készült fotók tanúsága szerint meg is suhogtattad a kardot. Ez a protokoll része vagy magánszám volt?

Természetesen a protokoll része. Az esemény kezdete előtt félórával Molnár Pál, a díj alapítója szabályos kiképzést tartott, elmondta, mit kell csinálni a karddal, hogyan kell kirántani, és ezt el is próbáltatta velem háromszor. A következőket kellett tenni: miután átnyújtják a kardot, átvenni, jobb kézzel kihúzni a hüvelyéből, ráfektetni a bal öklünkre, a kard pengéjét megpuszilni, majd suhintani vele, utána pedig visszadugni a hüvelyébe.

Poéta karddal - és az a bizonyos kristálycsillár (fotó: Molnár Csenge Hajna)

Mivel eddig a díjátadó helyszíne a budapesti Gellért szálló volt, idén viszont átköltöztek a Váci utcai papnevelde dísztermébe, ahol lélegzetelállító kristálycsillárok függtek a mennyezetről, külön fölhívták a figyelmem arra, nagyon vigyázzak, hogyan rántom ki a kardot, nehogy megsértsem a csillárt. Tehát még a kristálycsillárra is tekintettel kellett lennem, miközben suhintottam!

Ha szabad megkérdeznem, hogyan lehet áthozni egy kardot az államhatáron? Mit válaszol az ember, amikor megkérdezik, van-e valami elvámolnivalója? Hogy igen, egy középkori szablya a csomagtartóban?

A vámos szerencsére nem kérdezett ilyesmit, mi meg nem mondtuk. Pont emiatt utaztunk autóval, családosan – ha nincs a kard, egyedül mentem volna vonattal. Úgyhogy a csomagtartóba rejtve hoztuk haza a szablyát, lényegében Magyarországról becsempésztük Erdélybe.

És arra a helyzetre fel voltál készülve, mi történik, ha mégis meg kell mutatni a határon?

Nem. Amikor ilyen helyzetekkel találkozom, általában átmegyek teljes tagadásba: ha nem szeretném, hogy megtörténjen valami, arról úgy tartom, hogy meg sem történhet. Úgy jöttünk haza, hogy az a kard nem is létezik.

Otthon hol tartod egyébként?

Szégyenszemre egy szekrény tetején hátul, eldugva, úgyhogy karanténban van a kard is. Ennek az az oka, hogy van egy öt és fél éves kisfiam, aki nagyon szeret kardozni, rendszeresen kardoznak is az apjával, természetesen fakarddal. Megmutattuk neki a Balassi-kardot, mert nem volt szívünk nem megmutatni – de utána eldugtuk előle. Ez ugyanis egy igazi kard, az éle is igazi, csodálatos tárgy, de meglehetősen veszélyes, különösen egy kisfiú közelében.

Ellenben kaptam a kard mellé egy extra ajándékot, egy fehér porcelán Balassi-büsztöt, a Herendi porcelángyár remekművét, és azt egy fekete zongorán helyeztük el, ami karácsonyi ajándékként került a házba tavaly. Úgyhogy most a nappalinkban fehér Balassi-szobor áll fekete zongorán.

Kevés ennél költőibb dolgot lehet elképzelni egy poéta nappalijában. Ha már kard: harcos alkatú embernek tartod magad?

Igen. Tisztában vagyok vele, hogy időnként agresszívvé válok, vészhelyzetben különösen. Nem vagyok rá különösebben büszke, de a harc fogalma része az életemnek, a tudatomnak – inkább abban az értelemben, hogy harcolni valamiért, nem pedig harcolni valakivel, ez lényeges különbség. Ha nincs a harcnak a személyes jellegen túlmutató tétje, általában bele sem bocsátkozom. Persze tudom, hogy minden harcot konkrét személyek ellen vívunk, de mégis más, ha egy ügyért tesszük. Amióta az eszemet tudom, mindig harcoltam valamiért.

Fehér Balassi-szobor a fekete zongorán

József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját, és ő a maga módján – depresszív, magába zárkózó vonásai mellett – szintén harcos alkat volt. Tudom, hogy a te József Attila-képed meglehetősen markáns.

Számomra József Attila a nagybetűs Költő. Néha azt szoktam mondani, hogy én nem vagyok igazi költő – bár azért ezzel kapcsolatban vannak hátsó gondolataim –, és ezt azzal támasztom alá, hogy úgy vélem, az igazi költő olyan, mint József Attila. Aki mindent feláldoz a költészet oltárán, de nem tervszerűen, hanem egyszerűen annyira megszállott, annyira kitölti az életét a költészet, hogy hajlandó érte éhenhalni, belebolondulni, rááldozni az életét. Őt tartom a par excellence költőnek, mert minden lélegzetvétele vers.

Egy igazi költőnek muszáj ilyen magas hőfokon égnie?

Nyilván nem muszáj. T. S. Eliotot is méltán tartják sokan par excellence költőnek, mégis egy teljesen másfajta költőideált testesít meg. Vagy a mi tájainkról vegyük példának Szőcs Gézát: ha igazi költőt kéne mondani Erdélyből, én őt mondanám, eddigi életműve alapján – de tudjuk, hogy az ő életében a költészet mellett még számos egyéb dolog is elfér.

Nekem Arany János jutott eszembe, aki szolid polgári figuraként élte le az életét.

Vagy Füst Milán, Weöres Sándor… Természetesen vannak más típusok, de számomra valamiért József Attila „a” hiteles költő, ő a minta. Az ragadott meg benne, hogy szívvel-lélekkel, teljes lényével művelte a költészetet. Kis túlzással: igen, a költő haljon bele a költészetbe. Ez persze nemcsak a költészetre igaz, hanem a képzőművészetre vagy a zenére is, gondoljunk Mozartra vagy van Gogh-ra: ők is teljesen alárendelték magukat a művészetüknek, bár egyesek szerint ez nem egészséges és nem is normális.

Utoljára 2013-ban jelent meg felnőtteknek szóló versesköteted, Föld címmel. Azóta „csak” gyerekverskötetet publikáltál, a Bodzabél címűt, 2017-ben.

Igen, a Föld volt az eddigi utolsó verseskötetem, de készül a következő: a Gutenberg kiadónál jelenik meg, tavaszra ígérték. Bár a többnyire gyerekirodalmat közlő Gutenberg publikálja, „felnőttversek” lesznek benne, Kürti Andrea illusztrációival, grafikailag tehát kapcsolódik a Bodzabélhez. A kiadónál vettek egy mély levegőt, és bevállaltak egy felnőtteknek szóló verseskönyvet, bár erre náluk még nem volt precedens, nagyot kockáztatnak velem.

Nem mondhatjuk rólad, hogy elírnád a publikálási felületet a kollégáid elől.

Ez valóban nem jellemző rám, és azzal kapcsolatos, hogy mit gondolok az írásról és mit tekintek versnek. Nem tartok mindent nyomdafestékre érdemesnek abból, amit megírtam. Eleve keveset írok, és ennek a kevésnek is a kisebb részét tekintem igazán műalkotásnak.

Mennyire vagy tudatos szerző? Úgy értem, milyen mértékben tervezed meg például a köteteidet? Vannak költők, akik előre megtervezik, hogy milyen témáról, milyen formában fogják írni a következő könyvüket, mások viszont „csak” írnak, és aztán a versek összeállnak valamiféle egésszé... vagy nem. Te melyik típusba tartozol?

Az utóbbiba. Eddig egyetlen kötetemet sem terveztem meg előre, egyszerűen verseket írtam. Ha az ember nem adja ki azonnal a frissen megírt verseit, akkor egy idő után észrevevődnek minták, struktúrák, szövegvilágok, mert az életünk szakaszokra tagolódik, és ez tükröződik az írásban is. Ha áttekintjük a korábbi műveinket, önmaguktól kiadnak egyfajta mintázatot. Én eddig eszerint szerveztem a köteteimet, visszatekintve látszott, mely versek tartoznak együvé, és ezek az „egységek” nagyjából követték a versek keletkezésének kronológiai sorrendjét is.

Az E-MIL Méhes György-nagydíjának átvételét követő beszélgetésen, 2018-ban (fotó: Kiss Gábor)

A Föld megjelenése után született verseket két csoportba osztottam, az egyikből állt össze a Gutenberg-kötet, a másikkal még nem tudom, mi lesz. Viszont nemrég megkaptam a középkorosztályhoz tartozó szerzőket támogatni hivatott Térey-ösztöndíjat – és nem utasítottam vissza –, ahhoz pedig egy tervezetet kellett leadni arról, hogy a következő két évben az ösztöndíjat élvező alkotó mit szándékszik letenni az asztalra. Úgyhogy készítettem egy verseskötettervet, és azt bizony meg kell majd írnom: ez lesz az első verseskötetem, amely egy „projekt” eredményeként születik. Vagyis még nincs meg belőle semmi, de már tudom, hogy mi lesz benne – csak meg kell írni.

Egy tapasztalt újságíró kollégám szokta mondani, hogy ha a fejedben körvonalazódott a téma, onnantól már csak kézügyesség kérdése. A költészet persze másként működik, mint az újságírás.

Ez veszélyes vállalkozás, ugyanakkor izgalmas is. Mindig is szerettem a kihívásokat, ezt pedig kihívásnak tekintem, tisztában vagyok azzal, hogy merész vállalkozás egy költő részéről, különösen ha ritkán ír verset. Érhet az a meglepetés, hogy képtelen leszek ezt a tervet megvalósítani, legalábbis érdemben – mert bármit meg lehet valósítani, ha muszáj, csak nem biztos, hogy érdemes. Kicsit szorongok is, képes leszek-e igazi és hiteles verseskönyvet letenni az asztalra. De idén nyáron leszek 47 éves, úgy gondolom, hogy ebben az életkorban akár ilyen kockázatos vállalkozásokba is bocsátkozhat az ember, ha fedezetként ott van a háta mögött az eddigi életműve.

Tolmácskodsz, szerkesztő vagy: többször elmondtad, hogy tudatosan nem az irodalomból akarsz megélni.

Helyesbítenék: nem feltétlenül irodalomból, hanem költészetből. Abból semmiképpen. A költészetet nem tekintem szakmának, mert úgy gondolom, hogy ha annak tekintenénk, azzal sárba tipornánk a múzsát! Amit a regényíró vagy a drámaíró művel, az tényleg munka. A költészet viszont nem munka, és abban a pillanatban, amikor azzá válik, már nem költészet. Isten őrizz, hogy „munkaként” írjak verset – vagyis költőietlenül…

Ez nagyon szépen hangzik, de ma nem egy trendi álláspont.

Igen, tudom, ma „dolgozunk a szövegen”, ésatöbbi. Ez is egy tiszteletreméltó álláspont, de nem az enyém.

Ha felnőtteknek szánt verseket ritkábban is, gyerekverseket elég gyakran közölsz.

Konkrétan meg tudom mondani, hogy milyen gyakran: havonta kettőt szoktam írni, ugyanis a Napsugár és a Szivárvány című kolozsvári gyereklapokban minden hónapban közlök egy-egy verset. Mondhatni ez biztos pont az életemben.

Elég sokan írnak manapság gyerekirodalmat, olyan szerzők is, akik korábban nem írtak, de aztán gyerekeik születtek, és ez megihlette őket. Lehet, hogy túl általános a kérdés, de milyen a jó gyerekvers, mitől működik igazán?

Szerintem a jó gyerekversben nincs mellébeszélés, nincsenek felesleges cifrázatok, és olyasmiről kell szólnia, ami egy gyereket érdekelhet. Nem lehet túl bonyolult, túl magasröptű, túl fennkölt, mégis ugyanolyan versnek kell lennie, mint ami bonyolult, magasröptű és fennkölt. Ez a titka. De végül is nemcsak gyerekversben, hanem bármilyen művészetben ez a legnehezebb: egyszerűt és jót alkotni – a gyerekvers pedig az a vers, ami egyszerű és jó. Igen, sokan írnak gyerekirodalmat, de többen prózát, mint verset, és ami vers születik, az sem mind állja ki az idő próbáját.

Ha már gyerekirodalomnál tartunk: évekig a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztője voltál, idén viszont felkértek, legyél a Napsugár főszerkesztője. Azt mondtad az imént, hogy szereted a kihívásokat: ez valószínűleg kihívás lesz, különösen a jelenlegi helyzetben.

Most Zsigmond Emese a Napsugár főszerkesztője. Nem tudom, mi lesz, a válság nagyon nehéz helyzetbe hozta a gyereklapokat is. A legfőbb gond az, hogy a Napsugár és a Szivárvány a gyerekekhez az iskolán keresztül jutott el, de ez most lehetetlenné vált, a márciusi és áprilisi számokat már ki sem vitték a terjesztők. Úgyhogy egy szétlőtt bástyájú várat kell tartanunk – és Emese a kapitány. Tőle kell majd átvennem a főszerkesztőséget. Nemcsak az lesz a kihívás, hogy én, aki nem vagyok igazi szerkesztőalkat, hogyan tartom össze ezt a két gyereklapot, valamint a körülöttük rajzó tanítónőket és diákokat, hogyan tanulok bele a terjesztés csínjába-bínjába, hanem ezt a két, elszigeteltségtől sújtott lapot talpra is kell állítani.

Terveid vannak? Vagy voltak, de most keresztülhúzta azokat a válság?

Terveim nem voltak, rovatötleteim voltak és vannak, de nem tudom elképzelni azt, hogy erre a helyzetre fel lehet készülni – csak azt, hogy belevágok és csinálom, mert én ez a fajta ember vagyok.

A Balassi Bálint-emlékkard díjátadóján (fotó: Nyíri Erzsébet)

Közeleg a magyar költészet napja. Mit gondolsz, milyen lesz idén? Mert hogy más, mint korábban, az biztos.

Eddig olyan komoly, nagy és szent dolog volt a magyar költészet napja, mindig olyan pátoszteljesen ünnepeltük, szép versekkel, versmaratonnal, felolvasásokkal. Ebbe most belerondított a karantén, és bár nem szép ezt mondani, de óhatatlanul az jut eszembe erről, hogy idén az április 11. egyenlő azzal, hogy kétszer április 1. Otthon ünnepeljük majd a költészet napját egy gyertyával, a képernyő előtt, az emberek verseket olvasnak fel és posztolják a Facebookon. De ez nem az igazi, mert a vers az, ami lélektől lélekig száll és összeköt.

Nem köthet össze így is? Nem foghatjuk fel ezt egyfajta lehetőségként? Úgy értve, hogy a fesztivizmus helyett most a személyesség kerül előtérbe, a külsőségek helyett az emberek magukban, otthoni magányukban fedezhetik fel – újra – a költészetet. Talán ezért is posztolnak annyian verset a Facebookon…

Az igaz, hogy karanténhelyzetben felértékelődik az írott kultúra, a szövegek segítenek túlélni ezt az állapotot. És az is érthető, hogy annyi verset megosztanak a világhálón: elvégre arra valók a költők, hogy amit az emberek szeretnének kifejezni, de nem tudják, hogyan tegyék, azt kifejezik helyettük is.