Iszunk rendesen, de elég keveset írunk róla

Keresve is nehezebb jobb időpontot találni az ivással kapcsolatos traktátusok számára, mint az év végi, téli ünnepkört követő időszak – a karácsony és szilveszter utáni napok olyanok az azt megelőző periódushoz képest, mint a másnaposság a részegséghez viszonyítva.

A másnaposság pedig a reflexió ideje, a józanodási folyamat közben képesek vagyunk olyannak látni magunkat, amilyenek valójában vagyunk,

és nem olyannak, amilyennek a tudatosság óráiban látni szeretjük – ez is kiderült Horváth Csaba, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem docensének a kolozsvári Vallásszabadság Házában megtartott előadásából, amelyben a bor és irodalom kapcsolatát boncolgatta.

Hogy élő példát is lássunk a téma aktualitására, az est meghívottja volt Kemény István, az egyik legfontosabb élő magyar költő, akit viszont – bár az előadásban az Egy nap élet című költeményének egyik passzusa a bordalhagyomány továbbélésének egyik kortárs példájaként került szóba – bevallása szerint eddig nemigen foglalkoztatott a téma, annál inkább a víz, mégpedig a folyóvíz, közelebbről a Duna (bár legújabb verseskönyve a Nílus címet viseli).

Kemény István olvas, mellette Bányai Éva és Horváth Csaba (fotó: Vallasek Júlia)

De vissza a bordalhoz! A műfaj születését hagyományosan az antik görögséghez, főként Anakreónhoz kötik, de egyes kutatások szerint már az asszír-babiloni időkből maradtak fenn két-háromezer éves bordalszerű szövegek. A bordal eredetileg nagyon is funkcionális műfaj volt, konkrétan ivászat közben énekelték, az elfogyasztandó nedű nagyobb dicséretére – hogy bizonyos lényeges dolgok mit sem változnak az idők során, mutatja, hogy ez a szép szokás az italozó társaságok fontos kohéziós eszköze maradt mindmáig, bár az ivás kultúrája átalakult.

A bor (és egyéb italfélék) magasztalása együtt jár ugyan a jókedvvel és a mámoros állapottal, a mélyén mégiscsak meghúzódik az eljövendőtől, az elmúlástól való félelem:

igyunk vidáman, mert most még megtehetjük, holnap már minden rosszabb lesz, sőt egészen biztosan meg fogunk halni,

üzeni néhányszáz év bordalkultúrája.

Persze ahhoz, hogy jól érezzük magunkat társasági ivás közben, nem kell feltétlenül berúgnunk, mint a csacsi: Csokonai Vitéz Mihályról például feljegyezték, hogy bár előszeretettel írt bordalokat, a részegségnek nem volt barátja. Felmerül azért a kérdés, hogy lehet-e ivásról írni úgy, hogy az ember nem iszik – a magyar költők zömét ez a veszély azonban szerencsére sosem fenyegette.

A magyar bordalköltészet fénykora nagyjából a 18. század végétől a 19. század közepéig terjed, gondoljunk csak Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi vonatkozó alkotásaira. Ennek több forrása van, az antik hagyománytól a felvilágosodás német hatásain át a népi líráig, sikere leginkább mégis azzal magyarázható, hogy az együtt mulató (lássuk be, többnyire férfiakból álló) társaságokat a nemzeti ébredés korszakában, a reformkorban sem korábban, sem későbben nem tapasztalt értékközösség tartotta össze.

Akkortájt dőlt el az is, hogy

a magyar ital márpedig a bor: nem a kávé és nem a sör,

bár azokat is fogyasztja a magyar rendesen mindmáig. A sör gyanúsan németes italnak számított, nála csak a limonádét tekintették alantasabbnak („baszom az anyja hugyos németjének, / huncfut, aki hódol ocsmány manérjének”, írja lefegyverző szókimondással A borital mellett című költeményében Csokonai).

A mulatozás, az ivászat később már többnyire ironikus hangvétellel tér vissza az irodalomban, a lecsúszó, dzsentroid világ önpusztító életmódjának kellékeként. A huszadik században a bordal mint műfaj már-már gyanúsan megritkul, a század második felében fel-felbukkan ugyan, de jelentős átalakuláson megy át: Hajnóczynál vagy Petrinél már nem a „vigasság”, a „könnyű mámor” kísérőjeként jelenik meg az italozás, hanem alkoholizmusként (ennek megfelelően a bort is felváltják a tömény italok); formai és tartalmi elemei pedig vissza-visszatérnek például Víg Mihály és a Balaton vagy a Cseh-Bereményi páros bizonyos dalszövegeiben.

Az a fajta értékközösség – és az ennek kedvező társadalmi körülmények –, amely a magyar bordalt hajdan naggyá tette, mára végzetesen megszűnt. Persze a mai irodalomban is van bordal, csak észre kell venni; a szó legklasszikusabb értelmében vett bordal is. Némiképp furcsállottam, hogy az előadásból teljesen kimaradt például - hogy csak egyet említsünk - Juhász Ferenc, pedig a Rezi bordal nélkül nincs magyar bordalkultúra. Ennek a zárószakasza pont jó lesz végszónak, egészségünkre!