Így oldották meg okosba’ az ántivilágbeli gyergyóiak

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben és a rendszerváltás utáni demokratikus átmenet időszakában élők úton-útfélen belebotlottak abba a mára jórészt nosztalgiává szelídült hétköznapi ügyintézési gyakorlatba, amellyel az állampolgárok az államszocialista rendszer korlátai között a mindennapi túlélés érdekében kialakított ügyeskedések révén igyekeztek kreatívan alkalmazkodni az őket körülvevő valósághoz.

A hétköznapi ügyintézés praktikái, az ügyeskedések az államszocialista országok mindegyikében meghatározóak voltak, amelyeknek a helyi sajátosságok adtak még különlegesebb ízt. A romániai magyar közösség sem jelentett kivételt ez alól, és a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized már elég hosszú idő ahhoz, hogy ezt a korszakot a kultúr- és szociálantropológia szemüvegén keresztül is érdemben vizsgálni lehessen.

Kovács Eszter szociológus érdeklődését azok a saját környezetében fiatalon és fiatal felnőttként észlelt társadalmi jelenségek keltették fel a 2010-es években, amelyek az 1989 előtti ántivilágban gyökereztek, és a „lenti” társadalomnak a válaszreakcióit jelentették a mindennapok feletti diktatúrára.

Kezdeti spontán megfigyelései nem bizonyultak átmenetinek, olyannyira nem, hogy doktori dolgozatában a korszakot megélő visszaemlékezők által elmondottak elemzésében a hatalom és az egyéni mozgástér kölcsönhatásának társadalmi gyakorlatát helyezte a középpontba. Kutatásában a társadalmi kommunikáció eseményeit kulturális cselekvésekként értelmezte, a viselkedésmódokat és azok szimbolikus dimenzióit elemezte.

Kovács Eszter, szociológus (Sapientia EMTE Csíkszeredai Kar, Babes-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi kihelyezett tagozat), művelődésszervező (Gyergyóremete Önkormányzata)

Az  „Egy kis figyelmesség” – Informális hálózatok és gyakorlatok a Gyergyói-medencében című disszertációja már könyv formájában is olvasható, idén jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. Központi tézise, hogy az „intézés” vagy „elintézés”, sokkal többet takart puszta mikrokorrupciónál: a szocialista hiánygazdaságban egyfajta kreatív alkalmazkodási stratégia volt, amelyben a formális és informális kapcsolati hálók játszották a főszerepet.

Rávilágít arra, hogyan vált a rendszerrel való együttműködés és ellenállás közötti határ képlékennyé, sőt gyakran átjárhatóvá, és érzékelteti, hogy miként alakultak ki és működtek a mindennapi ellenállás és alkalmazkodás mechanizmusai egy totalitárius rendszerben.

Mindezt konkrét helyi példákon keresztül mutatja be, feltárva, hogyan élték meg a diktatúrát a gyergyói térségben élők – nem csupán mint a rendszer által elnyomottak vagy az ellene lázadók, hanem aktív szereplőkként, akik igyekeztek megőrizni a saját életük feletti irányítást.

Az ilyen típusú hétköznapi történelmi megközelítés különösen fontos, mert a kollektív emlékezet nosztalgikus vagy humoros történetei mögött kirajzolódnak azok a társadalmi dinamikák, amelyek az adott időszakot valójában meghatározták.

A szerző számára az a megfigyelés adta az alaplökést, hogy a maga körül tapasztalt intézésen, elintézésen alapuló társadalmi gyakorlatok, amikor kis figyelmességek révén próbáltak egyesek megoldani valamit, sokszor nem vezettek eredményre. Ez kontrasztban állt azokkal a családban vagy más közösségekben hallott nosztalgikus történetekkel, amelyek szinte minden esetben sikerrel végződtek.

Az emlékezet és a vizsgált társadalmi gyakorlatok közötti mélyebb összefüggések azt mutatják, hogy ezek a mechanizmusok nem kizárólag egy adott korra korlátozódtak, hanem bizonyos szituációkban továbbéltek, még ha máshogyan és alacsonyabb hatásfokkal is működtek.

Ez a kettősség, az emlékezésben idealizált, találékony múlt és a jelen kudarcai, érdekes ellentmondást rejt. Mintha az „intézés” valójában nem csupán a múlt rendszer szükségszerű következménye, hanem egy mélyebb, társadalmi-pszichológiai reflex, amely más környezetekben, más rendszerben is újra és újra felbukkan.

A kutató szerint a személyes emlékek és megfigyelések ezért nemcsak a történelmi rendszerek működéséről árulkodnak, hanem arról is, hogy ezek a gyakorlatok milyen módon ágyazódtak be a társadalmi szokásokba, és miként váltak az egyéni és kollektív identitás részévé. Ez az időbeli kontraszt különösen tanulságos, mert nemcsak a múlt működését segít megérteni, hanem azt is, hogyan viszonyulunk hozzá a jelenben – nosztalgiával, kritikával vagy éppen új formákban való újraélesztésével kísérleteznek.

Kovács Eszter ezeket a praktikákhoz kultúraelméleti síkon közelít, mert elmondása szerint ez a jelenség a hétköznapi kultúrához hozzátartozik.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kutató által készített 120 interjú. A könyvben a visszaemlékezések mintegy felét használta fel, de a 120 esetből csak egy alkalommal fordult elő, hogy az illetőnek nem sikerült elintézni valamit. A kudarc nem véletlenül egy humoros anekdotában maradt fenn.

Egy illető el szerette volna intézni az előrehozott nyugdíját, de nem jött össze. Egy minden földi jóval megpakolt cekkerrel állított be a hivatalba, ahol nem jutott eszébe, hogy oda kellene adni a sok banánt és kávét a megfelelő személynek, így később ment nyugdíjba.

Felvetem, hogy a korszak emberei mennyire tudatosították magukban, hogy ők éppen korrumpálnak. A szociológus szerint a nagyon hétköznapi dolgok esetében, hogy például a biztos helyen lesz-e mindig gázpalack, vagy anyag a ruhák varrásához és hasonlók, ez fel sem merült bennük.

Nem gondolnak így bele ebbe, csak alkalmazkodnak a meglévő lehetőségekhez vagy hiányokhoz, és ezek mentén próbálják érvényesíteni az érdekeiket, az elképzeléseiket. Ha a kulturális élet dimenzióját vizsgáljuk, ott nem lehet eltekinteni attól, hogy az a nyilvánosságban is zajlik, ezért ebben az esetben átgondolandó, megfontoltabb attitűdökkel lehet találkozni.

A kutató által azonosított témakörök – helyi formációk a Megéneklünk Románia dalfesztiválon, a szárhegyi Művésztelep, a sport és önszerveződés, a tréfás ugratások, egyházi ünnepek és a nyugati médiatermékek fogyasztásán alapuló kikapcsolódás –    közül az ünnepek és a sport kapcsán is megkérdeztem, hogy az ezekhez köthető kulturális gyakorlatokat, praktikákat mennyire tudatosan gondolták rendszerellenesnek?

Az esküvőkön, a keresztelőkön, a kortárstalálkozókon és egyéb hasonló rendezvényeken jelen lévő hétköznapi emberek, akik nem töltöttek be különösebb funkciót semmilyen téren, számukra nem létezett tiltás. Nem kellett azon gondolkodniuk, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mit nem. Viszont a tanárok, iskolaigazgatók vagy gyárigazgatók, TSZ-elnökök esetében már sokkal több megfontoltságra volt szükség.

A sportélet területén is elmondható, hogyha épületek létrehozásáról vagy felújításáról van szó, akkor nem különböznek annyira ezek a praktikák. Például a gyergyószárhegyi művésztelepet vagy a gyergyószentmiklósi műjégpálya megépítését nézzük, mindkét esetben van egy kulcsszemély, egy néptanács-elnök, néptanács-alelnök, újságíró, aki országosan is elég jó pozíciót foglal el, és aki mai szóval menedzseri szerepet tölt be, miközben a társadalomban lefele is, felfele is kapcsolódni, intézni.

A falusi jégkorong-, foci-, kézilabda- és kosárlabda-bajnokságokat az emberek közösségi és szórakozási igényei hívták létre. Nem intézményeket akartak létrehozni, hanem egyszerűen szórakozni akartak a diktatúra engedte körülmények között. Ezeken az eseményeken férfiak és nők ugyanolyan arányban vettek részt. Azért is, mert ott nyílt lehetőség találkozásra, mert kitelepültek a helyi kocsmák, árulták a flekkent, a sört, a flekkenzsíros-kenyeret. A visszaemlékezők mindegyike nagy értéket tulajdonít ezeknek a momentumoknak.

A kutató számára a legszembetűnőbb a szakrális és a profán tér érintkezése, a szekularizáció folyamata volt.

A kutató hangsúlyozza, hogy ez a jelenség a rendszerváltás idején érhető leginkább tetten, amikor egyszeriben számos lehetőség nyílt a szabadidő eltöltésére, miközben fogyatkoznak az emberek a templomokból. Hozzáteszi, hogy mindenki úgy emlékszik vissza a nyolcvanas évekre, hogy tömve voltak a templomok, de fontos tudatosítani, hogy azért is volt telt ház, mert azon ritka alkalmak egyike volt, ahol közösségben lehetett az ember, hisz még tévében sem volt semmi érdekes.

A másik érdekes megfigyelés, ami az interjúkból kiviláglott, az szintén az ünnepekkel, a gyári karácsonyokkal kapcsolatos. Mivel ünnepekkor is dolgozni kellett, a műszakok úgy voltak kitalálva, hogy minél kevesebb időt lehessen az ünnepnapra szánni.     

Kovács Eszter szerint míg a szociológusok, a gazdaságszociológusok, a gazdaságantropológusok az államszocializmusban kialakult második gazdaság kapcsán kimondottan materiális csereügyletekre gondolnak, amihez pénz, vagy más természetű anyagi érdek fűződik, addig a kutatásai alapján a materiális javak mellett az egyéni és közösségi identitás megéléséből, különböző nem materiális természetű motivációkból és a kulturális szükségletekből fakadó igények kielégítése érdekében is éltek informális eszközökkel.

Végül arról kérdezem a szociológust, hogy az interjúk során mennyire voltak együttműködők az alanyok, próbálták-e szépíteni akkori szerepüket?

Mivel Eszter 1991-ben született, különösen fontos volt számára, hogy az interjúalanyok bizalmát elnyerje. Ehhez először azt kellett bebizonyítania, hogy alaposan felkészült: olyan kérdéseket tett fel, amelyekben konkrét, korszakhoz kötődő részletek jelentek meg, például egy hely vagy intézmény neve. Ezek azt mutatták, hogy jól ismeri a témát, és nem csak felszínes érdeklődést tanúsít.

A bizalom kiépítése azonban nem merült ki a kérdésekben, hosszabb folyamatot igényelt. Többkörös, hosszú interjúkat készített, amelyek során egy bizalmi légkör alakult ki közte és az interjúalanyok között. A módszer célja nem az objektív igazság kiderítése volt, hanem inkább annak a hangulatnak a megidézése, amely az adott korszakot jellemezte.

Az egyik könyvbemutatón megjegyezték, hogy a könyvben csak sikertörténetek szerepelnek, és nincsenek benne konfliktusok vagy feszültségek. Kovács Eszter szerint ez igaz, de hangsúlyozta, hogy ez szándékos döntés volt. Nem akart a kényes témákkal, például a besúgók vagy ügynökök kérdésével foglalkozni, mert úgy vélte, ez a történészek feladata, akik az állambiztonsági levéltárakból hozzáférhetnek ezekhez az információkhoz.

A célja az volt, hogy az emberek megnyíljanak előtte, és ezt könnyebben elérte azáltal, hogy került minden olyan kérdést, amely sérthetett volna bizonyos érzékenységeket. Úgy gondolta, hogy ha konfliktusos vagy politikailag terhelt témákat hozott volna fel, az interjúalanyok elzárkózhattak volna a beszélgetéstől. Példaként említett egy volt néptanácselnökkel készített interjút, amely során az alany felesége kezdetben óvatosságra intette a férjét, de az megnyugtatta az aggódó házastársát, hogy csak társadalmi kérdésekről fognak beszélni.