Így horgásztunk, így nem fogtunk semmit. Na de legközelebb…

A horgászat egy ősi emberi tevékenység, amelynek ma már nem a táplálékszerzés a célja – bár egy frissen kifogott, majd rendesen elkészített csuka vagy dévérkeszeg azért nem éppen megvetendő étel –, hanem szabadidős tevékenység. Az emberek, legalábbis a többség, napjainkban már nem azért mennek horgászni, hogy minél több kifogott és szákba tömött halat vigyenek haza, hanem inkább hogy a természetben legyenek, tegyenek-vegyenek, és hogy átéljék a van kapás-nincs kapás lutrijából eredő izgalmakat. Vagyis hogy kielégítsék az akkor is makacsul túlélő vadászösztönt, ha manapság pár túlvezérelt környezet- és állatvédő szerint ezen már végre túl kellene lépnie az emberiségnek és humánusan kellene viszonyulnia a környezetéhez, bármit is jelentsen ez.

Kolozsvár környékén elég nehéz természetes vizekben horgászni,

annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem nagyon vannak erre alkalmas vadvizek. Bár a Szamos észak-keletnek induló, majd Désnél nyugatra forduló szakaszán is lehet próbálkozni, a horgászok nagy többsége inkább a rendszerváltás előtt tógazdaságként, haltenyészetként működő mesterséges tavakat látogatja, ahol telepített pontyot, kárászt, amúrt, keszegféléket, süllőt, sügért, esetleg csukát lehet zsákmányolni. Ezek napijeggyel horgászható tavak (Pusztaszentmárton, Telekfarka, Csürülye, Gyeke, Magyarszovát stb.), egy napra 50-60 lejt kell fizetni (a válogatott nagyhalas tavak kivételével, ahol hetekkel előre le kell foglalni a stéget és ahol pár száz lej is lehet a napijegy).

Ezt a látványt nézi a horgász egész nap.

Én három folyóvíz összefolyásánál nőttem fel és vagy harminc évig kizárólag vadvízen horgásztam (Maros megyében, a Maros Vásárhely fölötti szakaszáról van szó), de az utóbbi években sajnos azt tapasztaltam – ezt pedig a helybéliek is megerősítették –, hogy az ipari szennyezés és a Maros medréből vagy árterületéről az építkezéseknél és útépítésnél használatos kavicsot kitermelő létesítmények szennyvize gyakorlatilag kiirtotta a halállományt a folyónak azon a szakaszán. Így hát valahányszor mocorogni kezd bennem a horgászvírus (ezzel egyszer lehet megfertőződni és egy életen át kitart), és nem akarok órákat autózni valami normálisabb vadvízért, kénytelen vagyok valamelyik Kolozsvár környéki horgásztóban szerencsét próbálni. Ezeknek a tavaknak a legnagyobb problémája a zsúfoltság. Na nem a halakra értem, hanem a parton szorongó horgásznépségre. Az embernek, főleg ha hétvégén indulna horgászni, nagy szerencséje kell legyen, hogy valahol találjon magának egy szabad helyet, ahol letelepedhet a vízparton.

Bevetésre készen.

Mert hogy a horgászat igen népszerű sporttá és szabadidős tevékenységgé vált az utóbbi években. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt a kábeltévék kínálatában elérhető horgászcsatornáknak is, ahol az emberek folyton azt látják, hogy micsoda gigantikus halat lehet kikurblizni a vízből, majd pár perc múlva egy másikat, még nagyobbat. Persze csak ha a horgász az XY cég csodacsaliját, horgászbotját és orsóját használja. A reklámok káros hatása nagyon durván megmutatkozik a vízparton, sok átvert embert lehet látni, amint nem ritkán több ezer eurós horgászarzenállal, mázsányi etetőanyaggal és csalival, horgászszékkel és -asztallal, drága ruházatban érkezik (majd lógó orral megy haza, fogás nélkül). Pedig a horgászat nem erről szól,

a hal nem látja, hogy a horgász 800 eurós orsót szerelt az ezer eurós botjára

(amiből négy darab van neki), vagy hogy a legdrágább horgászszékben ülve tolja izzadt homlokára a dizájner napszemüvegét. A brandmánia és a flancolás kora előtti horgászok beszereztek egy megbízható felszerelést és inkább tudásuk és tapasztalatuk számított a vízparton. Úgy kell ezt elképzelni, mint a szamurájt és a kardját: ember és eszköz elegáns összhangja, amit a tudás működtet. Na meg egyfajta kód, viselkedési és morális szabályrendszer, amit a természet és a hal iránti tisztelettel és alázattal alkalmazni kell. A lényeg az, hogy nem kell egy vagyont költeni felszerelésre, nagyjából egy alsó-középkategóriás bicikli árából össze lehet rakni egy teljesen használható és szolid horgászarzenált.

Látkép a dombról. Az autókat azért illene innen kitiltani.

Mindig eszembe jutnak a fentiek, ahányszor kimegyek egy tópartra, legutóbb a hétvégén, amikor Szántai kollégával – aki egyébként nem horgász, de lelkes természetjáró – megérkeztünk a Kolozsvártól 15 kilométerre fekvő Pusztaszentmárton horgásztó-rendszeréhez. Szombat reggel kilenc óra után érkeztünk (bár általában pirkadatkor szokás érkezni, én is úgy szoktam, de most nem volt kedvem éjszaka felkelni) és a nagyobbik tó partján nem találtunk szabad helyet, a tógazda sajnálkozva tárta szét a karját.

Zsúfoltság. Autók, lakókocsik, horgászok. Nem kellemes.

Átmentünk a másik tóhoz (az egy másik vállalkozás), ott az adminisztrátor az utolsó szabad stéghez irányított, de ő is mondta: igyekezzünk, sokan vannak, igen népszerű a hely. Jánossal becuccoltuk a hardvert (két feederkosaras fenekezőbot, egy klasszikus finomszerelékes, úszós bolognai, egy horgásztáska az apróságokkal és egy nagyobb a csalival, etetőanyaggal, vederrel, szákkal, miegymással) a két tó közötti gátra, ahol két horgászkompánia között, tőlük mintegy tíz méterre letelepedtünk. Ez a távolság égbekiáltóan közeli lenne egy vadvízen, ahol a horgászetikett megköveteli, hogy a sporttárstól minél nagyobb távolságra, őt semmiben nem zavarva horgásszunk, De hát így van ez a fizetős tavakon,

az üzlet tulajdonosa minél inkább szeretné kihasználni a vízpartot,

akkor is, ha ez a horgászintimitás kárára megy, a profit az profit, ugyebár.

A szomszédos tó partján vendéglő épül. Az lesz ám a jó világ, amikor a csendre vágyó horgászokat valami jó mulatós zenével szórakoztatják...

Jött az adminisztrátor, fizettem 50 lejt, számlát is adott, belakhattuk a kis stéget. Meg kell jegyeznem, hogy ezeket a tavakat szépen karbantartják, nyírják a parti susnyást és tisztaság van. Lassan-lassan a hazai hétvégi horgásztársadalom is kikupálódik, ma már nem lehet csak úgy szemetelni vagy hangoskodni a vízparton. Régebben úgy volt, hogy megjött az iparos, behúzott az autóval közvetlenül a vízpartra, feltekerte a zenét, kibontott egy sört és gátlás nélkül megnyilvánult, majd távozáskor otthagyott egy köbméter szemetet. Ez ma hálistennek már nem lehetséges, mert a tógazda egész nap ott cirkál és vigyáz a rendre, másrészt már a sporttársak is megszólják a trehánykodókat.

Nádiveréb. Ilyen madárfaj nem létezik, mégis itt van a szemünk előtt.

Körbekérdezünk, senki nem fogott semmit, ettől baljós előérzetem támadt. Sebaj, vágjunk bele, a horgász legnagyobb erénye a remény. Bekeverek egy kis vedernyi etetőanyagot, a meghorgászandó vízterületet ugyanis ajánlatos megszórni valami csalogató haleleséggel. A halak természetes étlapján persze nem szerepel az őrölt magvakból és gabonából, morzsából, keksztörmelékből és hasonlókból álló ízesített és illatosított keverék, de ezek a tenyésztett halak hozzászoktak már az etetéshez (vadvízen is működik egyébként).

Ezzel az illatos, vaníliás, fűszeres keverékkel próbáljuk odacsalogatni a halakat. Epres mikropellet is van benne.

Egy-egy kisebb ökölnyi masszát begyúrok a két etetőkosárba, az egyik szerelék horgára vastag giliszta, a másikra egy kisebb szem bojli (gömb alakúra préselt, színezett, ízesített csali őrölt magvakból, lisztekből és sok egyébből) kerül, aztán egy nagy botsuhintással mehetnek is a vízbe, 40-50 méteres távolságra. A két bot az állványon, a zsinór megfeszítve, az orsó nyeletőféke élesítve, a neonsárga zsinórok és botspicc mozgásából látni lehet, ha kapás van, teljesen fölöslegesek az elektromos kapásjelző kütyük, amikkel a divatáldozat technológiafüggők pittyegtetik tele a tópartot. Jöhet a könnyűszerelékes bot, beetetem az előttem levő területet és kezdődhet a horgászat.

A szomszédok is nagyon szeretnének halat fogni, ők is nézik meredten a vizet.

A mellettünk jobbról is, balról is horgászó két-kétfős társaság már negyedórája hajigál, úgynevezett etetőrakétával dobálja be a masszát, dobócsővel a bojlit, látom a villanó szemeken: elszánt mindenki, az etetésen aztán ne múljon a horgászat sikere.

És akkor jön a horgászat kötelező, de kellemes velejárója, a várakozás.

A türelmes várakozás. Ez az, amit a horgászatszűz emberek nem értenek: hogy lehet órák hosszát ücsörögni tétlenül a vízparton. Nem tudnak ők semmit. Van, amikor pár percen belül kapás van, de gyakran csak később, vagy egyáltalán nem. Ragyogó napsütéses idő van, hétágra süt a nap. A napszemüveg, fejfedő szinte kötelező, mivel a víztükörről visszaverődő napsugarak miatt ilyenkor a szokásosnál is több ultraibolya sugárzás éri a horgászt. Ajánlatos napernyőt is vinni, az a kis árnyék igencsak jól fog.

Így repül be az etetőkosár és a felcsalizott horog a vízbe.

És nincs kapás. Sem öt perc, sem félóra, sem egy óra múlva. Közben többször kihúzom a végszerelékeket, frissítem, cserélem a csalit, az etetőanyagot. Az élő csali általában beválik, a vastag vörösgiliszta gyakran hoz kapást. De nem most. Aztán sorra kínálgatom a halakat a nálam levő összes csalival: a giliszta után kenyérbéllel, mézes, epres, rákos, tintahalas, sajtos, fokhagymás, frankfurti kolbász(!!!) ízű bojlival, pellettel, wafterrel, egyszínű, kétszínű, oldódó, szilárd, süllyedő vagy popup-csalival, kicsivel, naggyal. Semmi eredmény. A szomszédban ugyanígy tesznek a sporttársak, buzgón csévélnek, dobálnak, ízesítenek, etetnek, de senki nem fog egy halat sem.

A másik szomszéd rendületlenül dobálja a vizet, etetőrakétával egy vedernyi halkaját behajigál.

Az eseménytelenségnek valószínűleg az az oka, hogy a hideg és esős tavasz miatt még nem melegedett fel eléggé a tó vize, a halak pedig az ívással is megkéstek, ilyenkor pedig nincs étvágyuk. Némi halmozgás látszik ugyan a víztükrön, de kapás nincs. Szántai kolléga aztán elmegy a környékre bogarászni és fotózni, visszatértekor mutatja, mit kapott lencsevégre: két szép ponty násztánca a sekély vízben, a nádfal mellett, távol a horgászoktól. Ezeket aztán kereshetjük a tófenéken, ahol általában az iszapot túrják…

A két ponty egymással van elfoglalva, nem a mi horgainkkal...

A kapásra várakozás közben a horgász nézelődik, hallgatózik,

belemerül a természet zajaiba és látványába. Megjelenik pár béka, pár perc múlva az égig hallatszik a brekegő kórus. A nádból kidugja a fejét egy vízisikló, óvatosan körülnéz, és ha ilyenkor csendben maradunk, kibújik és elúszik előttünk a vízben.

Békáéknál is párosan szép az élet.

Akárcsak a vöcsök, amely nem nagyon zavartatja magát, az ember orra előtt bukik le és fel a vízben, neki bezzeg van étvágya. Kissé távolabb szürke gém köröz, majd hosszú lábain landol a nádasban. Mögöttünk pár méterre nádirigó perel egy mezei verébbel, hatalmas cserregés kíséretében űzi el a gaz betolakodót a területéről. Néhány színpompás naphal a sekély vízben őrzi a fészkét, benne az ikrákkal.

Hattyúék nem jönnek közel, diszkréten élik családi életüket egy távolabbi kis öbölben.

Közben a táj és a látvány folyamatosan változik, a vízfelszín hol tükrösima, hol fodrozódik, feltámad a szél, majd elül, ahogy egy-egy felhő eltakarja a napot. A nap hamar megfogja a szabadon marad bőrfelületeket, vörösödik a kar, a tarkó, ilyenkor szokott a horgászok arca lepirulni, a napszemüveg miatt mosómedve stílusban.

Egymáshoz nagyon közel alakították ki a horgászállásokat és ez bizony zavaró. A szomszéd több napra jött, sátorral és annyi cuccal, hogy utánfutót kellett kötnie a kocsi után.

És még mindig semmi, egy tétova kapásom sincs. Egyik szomszéd sóhajtva kibont egy sört (megteheti, sátorral jött több napra, nem kell ma hazavezetnie, mint nekünk), a másik sátras beizzítja a grillsütőt, kései ebédidő van. Senki nem fogott semmit, de mindenki reményteljesen várakozik, mert ki tudja, kicsit megváltozik a fény, a légmozgás és enni kezdenek a halak, és a horgász agyában megjelenik a nagy fogás képe.

A vízparton rengeteg apró szépség van, csak észre kell venni.

Aztán kicsit később tényleg megváltozik a fény, a szemközti domb fölött pedig megjelenik egy sötét felhő csücske. Mindenki figyelni kezd, ebből bármi lehet, de hátha nem, hátha elfújja a szél az esőfelhőt, hátha tovább lehet maradni a vízparton.

Szitakötő.

De nem most.

Amikor az első dörgés hangja elér hozzánk, a fekete felhő már rendesen kibújt a domb mögül és egyértelmű, épp felénk tart, látszik messziről, ott, Ajtony irányában már esik az eső. A szomszéd halkan káromkodva szedi le a félig megsült húsokat a rácsról. Muszáj szedelőzködni, ez nem könnyű májusi zápor lesz. Amikor az első komolyabb széllökések megérkeznek, már a második botot szedem össze. Igyekezni kell, ezek a hosszú karbonszál-horgászpálcák igen veszélyesek bírnak lenni a villámlás miatt, ilyenkor nem ajánlatos feltartani a végüket, ezért vízszintesen tartva szerelem szét a készséget.

A tó melletti domboldalra feltétlenül ki kellett tűzni egy román nemzeti lobogót, ne feledjék a horgászok, milyen országban vannak.

Szántai kartárs pakol a szatyrokba, táskába, és amikor berántom a cipzárat a bothordozó tokon, lehullnak az első esőcseppek. Mindenki a parton lóhalálában pakol, ki a sátorba, ki az odébb leparkolt autókba. Futólépésben caplatunk a gáton, és mire elérjük az autót, épp csak annyi időnk marad, hogy beugorjunk, aztán leszakad az ég. Körös-körül sötét minden, széllökések, vízözön, a tó vizén félméteres hullámok, teljesen egyértelmű: a horgászatnak vége, pedig még csak négy óra múlt, este kilencig simán lehetne még maradni. De ez ilyen, a természettel nem packázunk, ez egy másik horgászlecke, amit igencsak ajánlatos észben tartani (láttam már a tóparti sárban elakadt terepjáró körül ténfergő csuromvizes pecásokat). Indulunk hát haza, izzadtan, napégetten, de reménykedve. Legközelebb hajnalban érkezünk, akkor, na akkor biztosan lesz kapás…  

Halakat most nem tudunk mutatni, de majd legközelebb. Köszönjük, hogy velünk tartottak, viszlát!

(fotók: Szántai János, kivéve az utolsót)