Hogyan repített a múltba egy régi parfümös üveg – a romániai illatkultúra keserédes múltja

Lehet, hogy nem túlzok, ha azt mondom, a vizuális túlstimuláltság korában felértékelődnek más érzékeink. Hunyjuk csak le a szemünket egy pillanatra, és állapítsuk meg, milyen zajok, zörejek hallatszanak épp, vagy milyen illatok terjengenek a levegőben. Első hallásra, szippantásra valószínűleg nem is tűnik fel egyből, hogy mi minden vesz körül bennünket, de egy pár másodperc elteltével már más érzékeink is kinyílnak.

Azt gondolom, a szaglás sokszor mellőzött érzék, pedig az illatokra való belső és külső odafigyelés is elképesztően jól hat a fantáziánkra. Jókat lehet ezzel játszadozni – ha pedig az illatok, ebből következően pedig a parfümök világa beszippant (vigyorgó emojit tessék), onnan kevés az esély, hogy menekülni lehessen. De hát nem érdemes menekülni – szagolni kell.

Van, amikor csak úgy céltalanul bolyongok valamelyik plázában, és betévedek egy-egy drogériába vagy más ruhaboltba, ahol parfümök is vannak,

Ez segít kikapcsolni a külső vizualitásból, de elindít egy belsőt. Segít megrajzolni az olfaktív határokat is (mi az, amit nem bírok vagy kellemetlen, és mi az, amitől a sztratoszféráig repülök), kialakít egy véleményt az épp aktuális trendekről, (k)orrszellemről. Elnézést a rettenetes szóviccért.

Szagolgat az ember a Sephorában, a Douglasban, a Zarában, a DM-ben, ahol éri... bemerészkedik a niche parfüméria luxusfellegváraiba az Obsentum vagy a Beautik polcai közé, ahol kesztyűs alkalmazottak próbálják kerülgetni, hátha a földi halandó majd nem nyúl hozzá az üvegekhez, hogy megszagolja a tartalmukat, éppen ezért nincs is annyi papírcsík kéznél.

A fantázia, az élmények ingyen vannak és mindig is ingyen lesznek.

Korábban készítettem egy interjút Biró Andreával, az egyetlen erdélyi magyar parfümőrrel, aki magát nem is parfümőrnek nevezi, hanem illatértékelőnek – fragrance evaluator –, hiszen ez az a háttérmunka, amely nagyobb kreativitást biztosít egy illat elkészítésekor. Beszélgetésünkkor feltűnt, hogy minden illatkategóriához megértéssel kell viszonyulnia, hiszen ez a munkája – nem mondhatja ott, hogy neki valami nem tetszik, ott követni kell a divatot, a közvéleményt, a marketinges terveket stb. Ettől függetlenül lehet saját véleménye házon kívül, de neki megadatott az a lehetőség is, hogy mélyebben ismerje az illatok rétegeit, így nem tudja olyan könnyedén valamire azt mondani, hogy ez vagy az kellemetlen, netán büdös. A mezei szagolgató földi halandó, bármennyire is gyakorlott orr, azért mégiscsak fogyasztó, ezért lehet véleménye, reakciója.

Nemrég az illatmániások kedvenc helyén, a Fragrantica oldalán kúszott elém, hogy a híres örmény származású parfümkészítő, Francis Kurkdjian, aki számos nagyon ismert illat megalkotója, arra vállalkozott, hogy régi Dior illatokat „restauráljon”, Dioriginals néven.

Fotó: Fragrantica

Azt hiszem, a Dior házat nem kell senkinek sem bemutatnom, valószínűleg az időtlen elegancia jut eszünkbe róla először. Ez a fajta haute couture legtöbbünk számára elérhetetlen, ám az illatokat meg lehet szagolgatni azért jobbára mindenhol a környéken, és azoknak bizony minden trendkövetés ellenére megvan a maguk védjegye, stílusa – történelem van mögöttük.

Kurkdjian tizenhárom történelmi jelentőségű, eredeti és karakteres Dior illatot rekreált (október elején kerültek piacra), ami azt jelenti, hogy az eredeti olfaktív karakterüket állította vissza, modern illatmolekulák és alapanyagok segítségével. Ez azért fontos, mert az elmúlt húsz évben nagy reformuláción esett át a legtöbb parfüm (nem csak a Dior köreiből, hanem minden más dizájner alkotásnál), mivel már állati eredetű összetevőket vagy veszélyeztetett növényfajok kivonatait, illóolajait már nem szabad használni, de sok egyéb allergén összetevőt is kivontak a forgalomból.

És azért, mert sokan még emlékeznek bizonyos parfümök eredeti kompozíciójára – használták őket, időtlennek hitték őket, hozzájuk nőttek, emlékeik fűződnek hozzájuk, életszakaszok, érzelmek, korok jönnek vissza általuk. Több illatról lehetett elmondani már, hogy egyáltalán nem őrzik azt a karakterességet, amellyel piacra dobták őket egykor, és a sokszoros átalakítás után majdhogynem felismerhetetlenné váltak. Magam is megjártam, pedig csak egy olcsóbb Oriflame illatról volt szó.

Amikor megláttam a Kurkdjian munkáinak hírét (ő egy pár éve a Dior kreatív igazgatója), egyből az jutott eszembe, hogy vajon itt meg lehet-e őket majd szaglászni. Egy ideig el is felejtettem őket, aztán a minap újból betévedtem a Sephorába (oda az ember, ugye, csak úgy betéved) és lőn: ott sorakozott néhány az elegáns egyenüvegekből. Egyetlen dolgot kifogásolok ebben a projektben: mindegyik újraalkotott illatot ugyanolyan üvegbe csomagolták, és bár kétségkívül nagyon elegáns, egyszerű és szép, azért az eredetik különbözősége és egyedisége valószínűleg sokaknak fog hiányozni.

A balkáni ócskapiacokon turkálás és a luxusillatok szaglászásának spektrumán az előzőhöz kapcsolódva

Egy ócska üvegcsés halomból vájtam ki őket: egy Cacharel LouLou (1987) és egy Dior Dune Eau de Toilette (1991). Az utóbbi lenyűgözött. Hogy lehet valami egyszerre sós és édes, átitatott és száraz? Meleg szantálfa, az azóta betiltott rózsafa, bezoin és pacsuli: mintha egy tengervízzel átitatott homokban feküdnék valami fülledt tengerparton, mégis a tengervíz sehol. Augusztusi szél fúj, és tiszta, de fűszeres virágillatot hoz: aldehidek keverednek liliommal, sárgaviolával. Mindez egy rózsabarnás üvegben, borostyános fényben. Homokdűnék? Európában? Amerikában? Hol vagyok? Ilyen gondolatok jöttek-mentek a fejemben, de egy dolog biztos volt: ez nem az a rettentően édes, felturbózott ámbrás-fás, szintetikus oud-bolondéria, ami ma az arab parfümöket és parfümklónokat, csúcsra járatott betegesen ételszagú gurmandokat vagy más dizájnerek trendkövetéseit jellemzi. Ma mintha minden arról szólna, hogyan folytsuk vaníliába és vattacukorba az összes létező légies illatmolekulát.

Szíve joga mindenkinek, hogy olyan illatcsíkot húzzon maga után, amilyet akar, bár idézném Biró Andreát ismét: „Ha megkérdeznék tíz embert, ebből többen azt mondanák, hogy nem azért veszik meg, mert szeretik, hanem azért, mert trendi. Ők sem jönnek rá, hogy igazából nem talál hozzájuk, vagy nem a legjobb nekik, de mégis megvásárolják, mert divatos. Viszont a parfümöt nem a trend miatt kell venni, hanem azért, hogy neked adja meg az érzést, hogy kicsit jobb vagy önmagadnál általa.” Ebből le lehet vonni a következtetéseket.

Octavian Coifan román parfüméria-történész szerint van erre azért precedens. Ha a romániai illatszeripar történetét nézzük, a klasszikus kép rajzolódik ki: a huszadik század elején berobbant a parfümipar, a két világháború között virágzott, természetesen főként Bukarestben. A „kicsipárizsnak” nem volt miért szégyenkeznie, remek francia és más külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, sőt, igazgatta a kelet-európai piacot. 1948-ban jöttek az államosítások, az ötvenes években pedig megszületett a Macul Roșu illatszergyár, amely később az olyan, a kommunizmus évtizedei alatt elképesztően népszerű parfümöt gyártotta, mint a Miss Miraj, Darcleé, Jubileu stb. A piros pipacsokról elnevezett gyár aztán a hetvenes években Miraj-zsá vált teljesen, a forradalom után pedig átvedlett és a Gerovital megvette, később magát a Gerovitalt vette meg a Farmec, amely egy másik fontos szereplője volt a romániai illatszerek történetének.

Fotó: Fragrantica

A Farmec is a Molnár és Moser egykori kolozsvári, negyvenes évekbeli üzemébe telepedett, hogy aztán a kommunizmus ideje alatt Románia és Dél-Kelet Európa legnagyobb kozmetikai ipari létesítményévé váljon.

ugyanakkor mindenféle egyébhez adalékként igenis gyártott illatanyagokat, kezdve a tisztítószerektől egészen a „deoparfümökig” ami afféle sprayszerű dolog lehetett, és természetesen az izzadságszag elnyomására volt hivatott, nem túl sok sikerrel.

Ennek ellenére a Miraj parfümök mindenféle nemzetközi díjakat is hazahoztak, hiába származtak a Ceaușescu-korszakból. Octavian Coifan szerint azonban Románia legnagyobb problémája az itteni parfümiparban nem az volt, hogy ne lett volna szándék, tudás vagy ötlet,

A minőség tekintetében nagyon nagy különbségek voltak a Romániában gyártott parfümök és a nyugati parfümök között, a területen tapasztalható információhiány, a tudományos kutatások hiánya, valamint a nyersanyagok (természetesek és finom szintetikus anyagok egyaránt) hiánya miatt sok kompozíció naivnak tűnt a díjak ellenére.

noha az azelőtti évtizedekben még hozzá lehetett jutni úgy-ahogy, de aztán az import csökkent.

Coifan azonban rámutat a lényegre: a romániaiak általános preferenciája az erős, rendkívül markáns karakterű parfümök, amelyek többnyire keleti vagy chypre jellegűek, de kedvelik a gazdag fehér virágos illatokat is, a trendek szempontjából Romániában minden a végletekig fokozott, kiélezett és hangsúlyos.

Ő valószínűleg csak a dizájnervilágban kifejezetten jártas, hiszen a romániaiak mindennapjait az elmúlt húsz éven azért mégiscsak inkább az Avon és Oriflame katalógusok illatos oldalainak dörzsölgetése és az illattal átitatott törlőkendők szagolgatása töltötte be egy nagy kartondoboz testápoló és rúzs felett, valamelyikünk szomszéd anyukája jóvoltából. Tudom, mert ott voltam, mai napig emlékszem a katalógusok önfeledt simítgatására a csillámporos futurista optimizmussal felvértezett kétezres években.

A romániai parfümkultúrát az erőszakos iparosítás ugyanúgy megtizedelte, mint az elegancia teljes kialakulásának hiánya. Azt nem mondhatjuk éppen, hogy nem volt elegancia – a századelőn biztosan. De oda sem biztos, hogy érdemes visszamenni kutakodni.

Megszagoltam a Sephorában a restaurált Dune-t, a Diorissimót és a Diorellát. Elképesztően harmatos, tavaszi gyöngyvirágok kúsztak elő, citrusok, loncok, sárgadinnye, mohás-barackos-vetiveres frissességek, éjszaka virágzó jázminok. És a fent említett „dűnék” egy rózsabarna üvegcse egykori esszenciájából. Összehasonlítottam. Van ami időtlen, csak egy megfelelő orr kell hozzá és némi fantázia.