Hogyan mentett értékes vaskori leleteket egy bátor honvédtiszt az első világháború zűrzavarában?

Nemcsak az Erdély területén a késő vaskorban élt keltákról, hanem egy modern kori kalandos régiségmentő akcióról is szólt Urák Malvinka, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régész munkatársának hétfői előadása az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székházában.

Hallott már az oláhszilvási kelta harcosról?

A következőkben az ő feltételezett sírjából előkerült leletek 20. századi sorsát fogjuk nyomon követni. Keltáknak az időszámításunk előtti 7–6. században, a kora vaskorban, más néven a Hallstatt-korszakban, Közép-Európában kialakult népcsoportokat nevezi a régészet. Nem egyetlen népről van szó, valószínűleg nem is egy nyelvet beszéltek, de az anyagi kultúrájuk, az ékszereik, fegyvereik, edényeik hasonlósága mégis összeköti őket. A késő vaskorban ezek a népek Közép-Európából elkezdtek szétvándorolni Nyugat- és Kelet-Európa irányába, így az i. e. 4. század környékén a Maros és a Szamos folyása mentén a mai Erdélybe is eljutottak.

Erre az egyéb vaskori leletek mellett bizonyíték a már említett oláhszilvási kelta harcos sírjából előkerült leletegyüttes is.

A leletegyüttes eredetileg az ismert régiséggyűjtő, gróf Teleki Domokos birtokában volt, aki gernyeszegi birtokán magánmúzeumot is létrehozott értékes gyűjteményéből, és aki gyakran fordult az akkor Pósta Béla régész által vezetett Erdélyi Múzeum-Egyesület Érem- és Régiségtára munkatársaihoz az egyes leletekkel kapcsolatban. Egy ilyen, 1906-os levélváltásban esik szó először a nevezetes leletegyüttesről, amelyet a gróf Teleki Ádámtól kapott ajándékba, akinek az oláhszilvási birtokán került elő szántás közben. Bár az első tudományos publikáció, Roska Márton 1926-os munkája szerint a leletek – egy vasból készült fibula (ruhatű), egy bronzból és vasból készült sisak, két vas lándzsahegy, egy sica nevezetű görbe kés, egy tipikus kelta stílusú vaskés, egy kardkoptató és egy kardnak két darabba tört pengéje – egyazon kelta sírból kerültek elő, ez nem valószínű (a görbe vaskés például későbbre datálható, mint a leletegyüttes többi darabja), mégis az oláhszilvási kelta harcos sírjából előkerült leletekként vonultak be a tudománytörténetbe.

A rekonstruált sisak (forrás: az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum Fotótára)

Ez a képzeletbeli harcos pedig alighanem a kelták harcos arisztokráciájához tartozott, a díszes sisakja és nyakvédője legalábbis erről árulkodik, a kelta közkatonáknak ugyanis nemigen volt sisakjuk. Ehhez hasonló sisakokat csak Olaszországban Franciaországban és az Alpokban találtak (azoknak a díszítő elemei nem bronzból, hanem aranyból készültek), ott sem túl sokat. Az első világháború végén, 1918-ban, amikor a Maros folyása mentén, Marosvásárhelynél húzták meg az ideiglenes demarkációs vonalat. Teleki 1918 novemberében levélben kéri meg Póstát,

hogy a Marosvásárhelyen található 50 ezer kötetes családi könyvtárat, a Teleki tékát, valamint a gernyeszegi régiséggyűjteményt az EME munkatársai menekítsék ki a bevonuló román csapatok elől.

Pósta Kelemen Lajost, az EME titkárát bízza meg a könyvtár megmentésével (ő visszautasítja a feladatot), a régiséggyűjtemény megmentését pedig egy bizonyos Ferenczi Sándorra bízza. A Pósta-tanítvány Ferenczi, az Érem- és Régiségtár napidíjas gyakornoka mindössze néhány nappal azelőtt tér vissza a tiroli frontról, mégis gondolkodás nélkül elvállalja a veszélyesnek ígérkező feladatot, és még aznap, november 30-ikán elindul Gernyeszegre. Az ő leírásából tudjuk, hogy a román csapatok előrenyomulása miatt vonattal már csak Marosvásárhelyig jut el. Itt találkozik Teleki gróffal,

aki a saját civil ruháját adja oda a még mindig honvédtiszti egyenruhát viselő Ferenczinek, nehogy a román katonák fogságba ejtsék.

Másnap, december 1-jén (a gyulafehérvári határozat napján), Ferenczinek nagy nehézségek árán sikerül fuvarost találnia, akivel észrevétlenül átjut a román előőrsön, kiválogatja a gernyeszegi gyűjtemény 82 legértékesebb, vas és bronz tárgyát (köztük az oláhszilvási leletegyüttest), annyit, amennyit számításai szerint, még ha erejét megfeszítve is, de el tud szállítani Kolozsvárra, majd a műtárgyakkal együtt épségben visszatér Marosvásárhelyre. A várost akkor még nem szálltak meg a román csapatok, de a hírek szerint hamarosan a bevonulásra készültek. A MÁV így már nem is indít vonatokat Vásárhelyre sem, Ferenczinek pedig december 2-ikán, közvetlenül a román hadsereg bevonulása előtt a még a városban tartózkodó magyar csendőrök segítségével sikerül csak nagy nehezen meggyőznie a helyi állomásfőnököt, hogy adja oda nekik a tolatómozdonyt és egy tehervagont, amivel ki tudnak jutni a városból.

A filmbe illő akció sikerrel jár, így Ferenczi még aznap megékezik Kolozsvárra a 82 értékes műtárggyal,

amelyek egyébként a mostani Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményének legértékesebb részét képezik a mai napig.

Valahogy így nézhetett ki egy vaskori kelta harcos (forrás: képernyőmentés/YouTube)

Ferenczinek később, 1940-ben, a második bécsi döntés után abban is fontos szerepe volt, hogy megakadályozzák, hogy a közeledő magyar csapatok elől a Ferdinánd Egyetem vezetése az Érem- és Régiségtár értékes darabjait elszállítsa. A hányattatott sorsú Ferenczi 1941-ben levélben kéri Teleki gróf ajánlását, a hazának tett szolgálataiért ugyanis a vitézi címért akar folyamodni.

Teleki azonban már nem emlékszik az 1918-ban történtekre

– ami különös, hiszen nem mindennapi eseményekről beszélünk –, így a szükséges ajánlást sem írja alá. Ebben talán az is közrejátszhat, hogy a gróf neheztelt az EME munkatársaira, a ’18-ban elszállított műtárgyakat ugyanis alighanem csak megőrzésre bízta rájuk, ám sosem kapta vissza őket. Ferenczi Sándor vitézi cím nélkül halt meg 1945-ben orosz hadifogságban, miután végigharcolta mindkét világháborút. Bár hőstetteit életében nem ismerték el, ezekre bizonyíték az a 82 megmentett műtárgy, amelyek azokban a zavaros időkben a gernyeszegi gyűjtemény többi részéhez hasonlóan alighanem elvesztek volna nélküle.